Tudunk-e kapásból válaszolni a kérdésre: életünk mekkora hányadát töltjük a virtuális térben? Sokan vannak-e köztünk, akik legalább az ébren töltött órák felét vagy annál is többet? Nem tartozunk-e magunk is közéjük? Nem tudunk-e többet távoli ismerősünk családi életéről, mint közeli, régen látott, nem gyakran facebookoló barátunkéról? Nem gratulálunk-e meg épphogy-ismerősöket, miközben elfelejtjük rokonunk születésnapját? Daniel Glattauer öt évvel ezelőtt megjelent könyvében alaposan elkapta ezt az életformát: az elmagányosodásnak és a kapcsolatrendszer hatványozódásának ezt a már cseppet sem furcsa elegyét. E-mail regénye a valahai levélregények modern ivadéka; pont arra jó, amire azok voltak jók: bármire. Giccsre és remekműre, Júlia-füzetekre és Veszedelmes viszonyokra. Glattauer - aki alapjáraton újságíró, vagyis több a szociografikus tudása és a fantáziája a szépírói tehetségénél, viszont jó az orra a témához - darabot is írt a regényből, és helyből jobbat, mint amilyenekkel Neil Simon tömi évtizedek óta a bulvárszínházakat és a saját zsebét. A darabot az Orlai Produkció mutatta be (az Óbudai Társaskörrel és a Kultkikötővel együtt), és aligha tévedek, ha megérdemelt, szép hosszú szériát jósolok neki. Az úgynevezett szórakoztató színház eléggé nehéz biznisz - de ezúttal sikerült a legfontosabb: a flott rendezésben kihozott ütős szereposztás. Ez menti meg a darabot a giccstől, az előadást az érzelgősségtől. Kétszemélyes darab: Emmi és Leo véletlenül akad össze az elektronikus postán, és lassan felpörgő levelezésük mély, egyszersmind furcsa kapcsolatba torkollik. A humoros-önironikus, egyre bizalmasabb hangvételű és tárgyú levélfolyamban mindkét fél egyszerre adja legigazibb és leginkább vágyott énjét: a virtuális arctalanságba bújva kialakítják arcukat, amely mind jobban hasonlít az igazira. Emmi férjnél van, jóval idősebb férje két gyerekét is neveli, Leo pedig épp egy nehéz kapcsolat után, lassú szakításban. Messziről indulnak el egymás felé, és miközben igazán beleszeretnek a sosem látott másikba, már tovább is lépnek e kezdeti stáción: megélik a levelekben a szerelem megannyi válságát, csapongását, csúcsát és mélységét. És közben folyamatosan eljátszanak a gondolattal: találkozni kéne. Ez azonban több mint rizikós: mindent lehet nyerni és bukni rajta - nincs is közbülső állomás. A tét ugyanis az: kiállja-e vajon az elképzelt-teremtett egyén a valóság próbáját. A színházi előadás tétje is valami hasonló: sikerül-e fenntartani a közönség érdeklődését az egymás iránti heves, de formáját tekintve mégiscsak monoton "kapcsolatépítéssel"? Göttinger Pál jól nyúlt a feladathoz: mindvégig az önironikus alaphangra vigyáz, nem talált ki trükköket, sem extrém formát vagy teret - és innentől kezdve a színészeké a terep. A tér osztott: két szobát látunk, amelyek közt nincs ugyan fal, de a szereplők természetesen "nem látják" egymást - ott jönnek-mennek, gesztikulálnak, kiabálnak és csapkodnak egymástól alig néhány centire vagy méterre, és egyetlen pillantást sem vetnek a másikra. Illetve vetnek, nagyon is: a másik ugyanis a számítógép képernyője. Felé fordulnak, neki magyaráznak - nagyon vicces. A szereposztás pedig izgalmas: Fullajtár Andrea és Őze Áron. Két olyan színész, akik aligha találkoztak eddig színpadon - föltehetően alig is látták egymást. Fullajtár egyszerűen éli Emmit - ez a fajta játékstílus nagyon megy neki; alig is venni észre (de jó, ha észrevesszük), hogy milyen gondosan építi föl a színész a karaktert. Hogy milyen lassan megy kívülről befelé: ahogy mélyül a kapcsolat, hogyan hoz elő újabb és újabb rétegeket Emmi személyiségéből. Színészi tudatosságát persze takarja Emmi színes-szertelen-gondterhelt karaktere - és mire a házasság, a gyereknevelés okozta felelősségvállalás problémái fölmerülnek, már egymásra kopírozódik a mailekben fölépített és a valóságos nő. Fullajtár nem mély drámát, hanem egy hétköznapi élethelyzetet játszik - nem téveszt arányt. Ahogy Őze Áron sem, aki ugyancsak végigjárja a maga fejlődéstörténetének számos állomását. A kezdetben magába zárt, gunyoros Leo csak lassan engedi közel magához Emmit - Őze is lassan bontja ki a figurát, bátran operál az amúgy közismert férfiklisékkel, sok humorral, még több öniróniával. Színesen és érzékenyen produkálja az obligát viharzásokat: tombol és veszekszik, hevesen udvarol, és elveszti a fejét - de mindvégig ott mutatja ebben az értelmiségi fickóban azt a reflektáltságot, amellyel óvja magát az újabb csalódástól. Őze szép lépcsőzetes játékának egyrészt hatalmas svungja, másrészt rengeteg árnyalata van. Két parádés alakítás - és a parádéban jó nagy szerepe van annak a színészi összhangnak, amely e bonyolult, egymásra nem nézős konstrukcióban mégis szüntelen a másikra figyel. Remek ritmus, kidolgozott ívek egészen a végéig - ami persze lehet meglepő vagy szokványos, de mindenképp csattanós. Jól szórakozunk - és akinek kedve van, akár magára is ismerhet, és jót röhög majd a következő végigchatelt fél éjszakán.
forrás: http://www.mancs.hu/
