PATA-CSATA

IV. Ördögkatlan Fesztivál 

Az idei fesztivál első három napjáról egyszerűbb lenne viharjelentést írni, mint fesztivál-beszámolót. Miután a szervezők már a megnyitón hangot adtak az időjárás miatti aggodalmuknak, a második napon, mintha maga az ördög (?) küldte volna, ránk szakadt az ég. OROSZLÁN ANIKÓ BESZÁMOLÓJA. 

Ekkor a pata-csata átmenetileg nem a színházi előadások sorszámaiért folyt, hanem a szárazon maradásért. Végül aztán sem a kitartó katlanjárók, sem a fellépők nem lankadtak, úgyhogy hiába a pokoli időjárás és a gyakorlatilag elöntött falvak, egyetlen program sem maradt el. A megnyitón Nagyharsányban szerda este – ahogy minden évben – a közönség jelentős része helybeli, az ő büszkeségük is ez a fesztivál, amely – politikai viharok ide vagy oda – nagy egyetértésben és az ügy iránti elkötelezettségben valósul meg immár negyedszer. Bérczes László büszkén tereli össze a három helység polgármesterét és a többi, a szervezést segítő többi prominenst is. A két fővédnök közül csak egyikük lehet jelen fizikai valójában: Törőcsik Mari színpadra lépését és szavait is hatalmas taps kíséri, miután elhagyja a színpadot, egy ünneplőruhás asszony szalad oda kezet csókolni neki. (A fesztivál másik fővédnökét, Cseh Tamást egy, a tiszteletére a faluközpontban felállított színpad idézi meg, ahol bárki bármikor előadhatja a dalait.) Törőcsik elmondja: a fesztivál puszta léte is arra utal, hogy a közönségbe vetett bizalom nem alaptalan. Mindez rímel Bérczes szavaira is, aki szerint a fesztivál olyan lesz, amilyenek a résztvevők. Lelkesedésben és elhivatottságban nincs is hiány, a közönség a bennfentesek cinkos örömével tapsol a kisharsányi Őszirózsa Nyugdíjas Klub műsorának. A köszöntők és a helyiek fellépése után Berecz András, majd Ferenczi Györgyék nyitották a rendezvényt. Ugyanitt, a Narancsligetben, a Kossuth 30 Galériában látható Somodi Hornyák Szilárd, Kovács Gabriella és Novák Erik kiállítása. Az alkotások közös vonása talán a sok szín és az irónia lehetne. Kovács szobrai a nőséget, Somodi Hornyák művei az (alkotó, létező) ént figurázzák ki, Novák indiánportréi pedig groteszkek, monumentálisak, ijesztőnek hatnak. Mindez erős kontrasztot képez a szomszéd helyiségben található festményekkel, amelyek a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány és Művészeti Iskolai diákjainak mesék által ihletett alkotásai. Naiv, színes gyerekrajzok ezek, ám az értelmezésüknek-értésüknek komoly tónust ad az előtérben elhelyezett, a többségében szegénységben élő fiatal alkotókat bemutató fotótabló. Csütörtök reggel Kisharsányban a MEDIAWAVE udvarában még csak néhány álmos szervezőt látni, és – kivételes jelenség – a színházi sorszámokért sincs sorban állás. A Kovács udvarházban Sándor József Péter „Alkotász” üvegből és csempéből készült játékszobrai láthatóak, amelyek, bár kitűnnek a disznóól és a pajta keretezte romos környezetből, az arra járó gyerekek használatában mégis játszótéri mászókákká alakulnak olykor. Ugyanitt az Istálló Színházban volt látható csütörtök este a Pécsi Művészeti Szakközépiskola drámatagozatos diákjainak diákszínjátszó fesztiváldíjas előadása, a Leonce és Lena, vagy – vagy! – (rendező: Tóth Zoltán). A produkció úgy képes a profizmusra, hogy közben megvan benne az összes pozitív diákszínházi attribútum is. A fiatalok figyelemre méltóak, néha mégis, mintha át szeretnék lépni a saját határaikat, túl sokat akarnak adni. Mégis izgalmas, ahogy a tizenévesek szűrőjén át látható a romantikáról, szerelemről, színházról alkotott vélekedés. Az egyszerű, „nézők között közlekedő” dramaturgia fizikailag is (a bálák között az istálló terében) és a gondolatok tolmácsolásának szintjén is működik. Klasszikus szöveg és pop-rock dalok egyvelegében, interaktív formában kapjuk a szellemes riposztokat, amelyekkel a szereplők/színészek nem kímélik sem egymást, sem a nézőt, sem a világot. Ugyanez a helyszín ad otthont másnap Szabó Borbála egy személyre írott bohózatának, a Telefondoktornak. A valós tér és a fiktív helyszín (nőgyógyászati rendelő) kissé idegen egymástól, de a Békés doktort játszó Göttinger Pál hamar magához vonzza a közönség figyelmét. Az alaphelyzet meglehetősen egyszerű. A feleségéhez őszintének lenni nem merő doktor beletöri a kulcsot a zárba, ezért órákra a rendelője foglya lesz, miközben telefonon (mindjárt három darabon!) próbálja elrendezni a kellemetlen helyzet okozta, egyre sokasodó problémákat. Partnerei a darabban a (komikus sztereotípiáknak egyébként tökéletesen megfelelő) feleség, a házsártos mama, a legjobb barát, annak szeretője, valamint két kislánya, az éppen riasztott lakatos, és egy mindenórás páciens – mindannyian a vonal másik végén. Doktor Békés a bohózatok klasszikus dramaturgiája szerint – a közönség legnagyobb örömére persze – egyre inkább belebonyolódik a saját helyzetébe, mígnem, mintegy katarzisként kiderül, hogy „rettegett” neje szeretőt tart. Göttinger energikusan játssza végig a nyolcvan percet. A poénok, annak ellenére, hogy a soron következő sokszor kiszámítható, mégsem válnak általánosan monotonná. Tele a mai magyar valóságra vonatkozó referenciákkal, Szabó Borbála szövege megállja a helyét, és Békés Dénest sem unjuk meg annak ellenére, hogy a telefoncsörgések szaporasága és az ismétlődő gegek néha a tévékabarék műfajhatára közelébe sodorja a befogadói élményt. Sok tapasztalt katlanjáró szerint egyébként Kisharsány a legotthonosabb fesztiválfalu, nemcsak a mérete miatt, hanem a Vylyan Pincészet közelsége miatt is. Az egyik stopposunk szerint „toszkánai szépségű” helyszínen az idén is láthatóak a boroshordó-installációk (Borsos Lőrinc, Horváth Tibor, M. Páll Zoltán, Radics Márk és Per Hillo művei), a terasz pedig olyan előadók koncertjeinek adott otthont, mint Dresch Mihály kvartettje vagy a Kampecz Dolores. Pénteken Palkonyára menet beérjük a katlanjáratot is. Résztvevők elbeszéléseiből rekonstruáljuk, hogy a buszszínházban most éppen Jézus életéről forgattak alacsony költségvetésű filmet (főszereplő-válogatás jelentkezéses alapon). Palkonyán a déli órákban kevesen vannak, de mindenki a Nézőművészeti Kht. és a Manna Kulturális Egyesület előadására kíváncsi. A sorszámos rendszer következtében sokan kívül rekednek, és a faluház ablakán át kívülről próbálják végighallgatni Scherer Péter és Kovács Krisztián A gyáva című darabját. Kovács és Scherer a nézők között téblábol, ettől az azonnal kezdődő produkciónak valahogy furán realisztikus hatása lesz. A téma (a kábítószerről lejövőfélben lévő fiú és a világ előtt „szégyenét” eltitkoló apa kapcsolata) zavarba ejtő, a nézői reakciók mégis inkább a szöveg és játék humorára érzékenyek leginkább. Scherer könnyebben, Kovács nehezebben ingázik a figura/narratíva és a valóság között, ami talán nem is meglepő, hiszen a szöveg tulajdonképpen a fiú monológja, a színművészetire begyakorolt húsba vágóan hitelesen előadható szöveg. Meg sem kell tanulni. Kovács játéka őszintének és eleminek hat, amire a helyszín civilsége és eszköztelensége is rásegít. A részben ott, aktuálisan kialakuló narratívába beépül a kinti madárzaj és autódudálás, összemosódik a kint és a bent, miénk lesz, „falusivá válik” az egész. A megkérdezett fesztiválozók többsége pedig éppen ezt szereti a katlanban; a civilséget, a vidékiséget, egymás közelségét. Hogy még az infópontok nyitása után öt perccel elfogyó sorszámokért vívott pata-csata sem komoly és barátságtalan, hiszen itt „mindenhova be lehet jutni”, és ez fontos.

Szerző: Oroszlán Anikó

forrás: http://www.revizoronline.com/