Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre
Nemcsak tudományos alapvetésekben, hanem színpadilag is látszik, ahogyan egy-egy újabb médium, a kompjuter, az internet, az elektronikus levelezés, az állandó elérhetőség praktikumát kényelemmel és borzalommal vegyítő mobil beépül az esztétikailag ábrázolható tárgyak körébe: természetesen, hiszen az emberi kapcsolatokat is teljesen átszabják a találmányok. Magatartást, nyelvet, mozdulatot, testtartást – szinte mindent. Levélregény van számos, és a színház sem ódzkodik ezek színrevitelétől: a legismertebbet mondom, a Kedves hazug, Jerome Kilty klasszikusa G. B. Shaw és Mrs. Campbell négy évtizedes szerelmi levelezésének sztoriját kerekíti ki. Daniel Glattauer kortárs osztrák író tehát nem talált ki semmi különöset 2006-ban, amikor egy e-mailes szerelmi történetet írt meg sikerlistás bestsellerré, mely magyarul is olvasható. Papír és ceruza, plusz egy-két hét várakozási idő nélkül az e-mail is voltaképpen írásbeli közlés, elővehető, nézegethető, fejben tervezgethető. Amitől más, az a reakcióidő rövidülése, valamint a szavak leírásának ritmusa, megválogatása. A színpadra állítás sem meghökkentő. Ez is szerelmi történet, az írott szón át való megrészegülés, egyre beljebb hatolás a másik énjébe, a személyiség teljessége beszippantásának csalóka vágya – csak még több ismeretlenes egyenlet, több lehetőség az álcára, a lelepleződés kisebb veszélyével.
Tehát csak a színpadi megvalósítás az, ami felpörgetheti a kíváncsiságot: hiszen itt nem írótollal kell papír fölé hajolni, vagy borítékot tépkedni izgatottan, hanem egy monitorral kell játékba kerülni. És Göttinger Pál rendezése is abban áll, hogy ezt a helyzetet tölti fel színpadilag. Két félre osztott szobarészlet az alap. Asztalka és számítógép. A főhősnőnél laptop, a főhősnél LCD-s monitor. Ajtó, előszobába nyíló húzós Leo Leikénél (aki a Like című magazinhoz egy betű plusszal hasonlító nevével kerül a főhősnő, Emma Rothner levelezőrendszerébe), kilincses Emmánál. A díszlet statikus, a jelmez viszont szinte minden egyes bejövetelnél más és más, a kb. öt hónapnyi időtartam időjárásának és az otthoni tevékenység mibenlétének megfelelően ugyan, de szinte azonosíthatatlan gyorsasággal cserélődik, ugyanakkor jellegében mégsem sokat változva alapvetően. Valahogy a női felsők mind hasonlatosak, félvállra csúsztatható szabásúak – persze van hosszú ujjú, végig gombos blúz, bőrdzseki stb. (no de nem divatmagazinba írunk). Sebő Rózsamunkája a díszlet és a jelmez egyaránt.
Emma harmincas, férje korábbi házasságából származó két gyermeket is nevelő, kreatív, jó fellépésű, dinamikus nő. Valami azért biztosan hiányzik az életéből, túl harmonikus lenne így minden. Leo is értelmiségi, a szerencsétlenebb, „professzoros” balfék fajtából. Nyelvész és kutató. Mindketten színesen, szívesen, mohón írnak, élvezettel adják-kapják a szavakat, és sodródnak általuk. Két egészen kiváló alakítás tudja ezt a – voltaképp variálhatatlan – színpadi helyzetet megtörni, s egyszersmind a jellemek elmélyültebb kifejtésének hézagait betölteni. A ki-be járkálásból a napok, sokszor hetek kihagyásait mutató digitális hónap-nap kijelző szerinti ritmusban, az állandó kontra-rekontra szituációból a legtöbbet hozza kiFullajtár Andrea – mondhatni színészi jelenlétének önsúlyától is – és Őze Áron, szabad, laza, pepecselős jellemábrázoló gondossággal. A kialvatlan, vászongatyás Leo, Emma borospohárral, az ajtóból hallgatva a gyerek zongorázását: bár a szöveg sodra ragad a játékra, még így is szép képként marad meg. Végig nem pillanthatnak egymásra: párhuzamos térben és időben léteznek, szemkontaktusuk csak a monitorral van – bár ezt következetesen végigvinni képtelenség. Nagyszerű pillanat azonban, mikor a kissé hosszúra nyúló játékidő végén, a meghajlásnál, végre egymásra tekinthetnek.
Minden más ún. spoiler, a poén lelövése lenne. Természetesen nincsen csak egyedül való lény: hordja mások terhét, még ha a magáról való híradásokba ebből kevés szüremlik is. Emma (ebben a kapcsolatban: Emmi – és ennek van jelentősége) a férjéét, Leo az eddigi, állhatatlan szerelméét is. A földvári csillagos estén, a premieren minden jól működött, holdfényben az egész mostani kommunikációs abszurditás, a félelem a másiktól, a fizikai kontaktusoktól, hangtól, illattól bizarr ellenpontot kap a természet jelenvalóságától. Az emberek csapdában szűkölnek a saját érzéseiktől, állandó önértelmezések és félreértések folyamataiba gabalyodva ismerik föl a méltó és szerethető társat a másikban, és a kapcsolat lehetetlenségét egyaránt: a Hold meg csak ragyog mégis.
Kellemes és szerethető este, nyilván még négy fal között is.
BUDAI KATALIN
forrás: http://www.criticailapok.hu/
