EGYÜTT, EGYEDÜL

Beszélgetés Fullajtár Andreával / Színikritikusok Díja 2011

„A színészek csökkent önbizalmú emberek.” Sorozatunkban a kritikusdíj idei jelöltjeivel beszélgetünk. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: Gazdag volt a tavalyi évadod. Akadt benne játékos közös feladat: a Golden Dragon. Akadt fontos előadás fontos epizódszerepe A mizantrópban. A többi pedig – a Csendet akarok!-tól a Nordoston át egészen a nyári Gyógyír északi szélreelőadásig – mind magányos színpadi helyzet: monodráma vagy pedig sajátos partnertalanság.

Fullajtár Andrea: Csakugyan. A Nordost-előadásban hárman vagyunk, de külön-külön. Nem is nézhetünk egymásra. A Gyógyírben Őze Áronnal ugyanez a helyzet. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy együtt játszunk, mert olyan döbbenetes fokú a koncentráció köztünk. Soha még ilyen mély és intenzív egymásra hangoltságot nem éltem meg színpadon, mint a Nordostban Pálmai Annával ésBodnár Erikával. Mivel nem fordulhatunk egymás felé, ezért más csatornákon kommunikálunk. Egymás minden rezdülésére figyelünk. A fülünk kiélesedett. Úgy kezdődik az előadás, hogy amikor nyitják a nézőteret, mi a helyünkön ülünk a függöny mögött. Hallgatjuk az érkező közönséget, és már akkor megsejtjük, hogy nehezebb vagy könnyebb dolgunk lesz. Más a nézők zsizsegése, ha a színházi este izgalmával jönnek be, és más, ha a kinti ügyeikkel vannak még elfoglalva. Anna kezdi a szöveget, és ha Erika vagy én bármi szokatlant tapasztalunk – például egy meglepő szünetet, amiről nem feltétlenül lehet eldönteni, hogy színészileg került bele vagy valami apró technikai hiba folytán –, akkor mint a vércsék, azonnal csapunk le, persze nem támadóan, hanem segítő szándékkal, hogy például összébb rántsunk vagy máshová fókuszáltassunk, ha kell.

R: Mivel a Nordost dokumentumdráma, amely egy moszkvai terrortámadást dolgoz fel, úgy képzelem, hogy az előadás szakmailag és lelkileg is rendkívüli nehézségű feladat.

FA: Ez így van. Színésztechnikailag nekem Médeia szerepe volt fontos előzmény. Ott tanultam meg, hogyan lehet – nem is az, hogy lehet, hanem muszáj – a fájdalmat többféleképpen kifejezni, illetve fenntartani. Tudom például, hogy olykor érdemes ellene játszani, és késleltetni a pillanatot, amikor a fájdalom rázúdul a nézőre. Lelkileg az alapélményünk átadása a nagy feladat. AmikorForgács Péter rendezővel dolgozni kezdtünk az anyagon, legelőször is megnéztünk egy dokumentumfilmet a Dubrovka színházbeli túszdrámáról. Brutális hatása volt. Azután a próbaidőszak alatt egyre beljebb mentünk a történetbe, már szinte nyomoztunk, újabb és újabb részleteket töltöttünk le az internetről, mindent megtudtunk, amit lehet. Azt a gyomorszorító tehetetlenséget és dühöt kell megéreztetnünk a közönséggel, amely elfogott bennünket. 

R: Gondolom, sikerül.

FA: Igen, működik az előadás: Bevonja, beszippantja a nézőket. A premiert leszámítva, mert az rémisztő volt. Akkor azt hittük, hogy ezt a produkciót semeddig sem fogjuk tudni játszani. De tévedtünk, szerencsére.

R: Jól megy a Golden Dragon és A mizantróp is?

FA: A Golden Dragon nem könnyű falat. Amikor az első olvasópróbát tartotta belőle Gothár Péter, utána kérdezhettünk, és hát volt kérdeznivalónk bőven. Első hallásra mi sem igazodtunk el pontosan, hogy ki mikor kit játszik. Schimmelpfennig ezt a darabot öt színészre írta, de rengeteg figurára. Egy egész toronyházat leképezhetünk. Sokat öltözünk, váltunk át újabb és újabb alakokra, amit a nézőknek nem egyszerű követni. Idővel megbarátkoztam azzal, hogy ez a produkció sosem megy teltházzal. Szűkebb, ámde lelkes közönsége van. A mizantrópra viszont a bemutatását követő négy hónapban egyáltalán nem lehetett jegyet kapni. Amiben okvetlenül része volt annak, hogy az emlékezetes téli kéményhistória miatt a bulvársajtó bőségesen foglalkozott a színházunkkal. Nem is nélkülözhetjük ma már a hírverést, a médiát, a píárt. Ebben az új igazgató, Máté Gábor nyitást kezdeményezett. Magam is többször adok interjút, gyakrabban megyek be tévéműsorba beszélgetni, mint korábban. Nemrégiben készíttetett a színházvezetés egy felmérést, amelyből kiderült, hogy a budapestiek nemigen tudják azonosítani a Katona József Színház színészeit. Haumann Pétert, Nagy Ervint, Ónodi Esztert vagy engem ismernek innen-onnan – engem például állami ünnepségekről –, de nem tudják, hogy melyik fővárosi színházban játszunk. Ez tarthatatlan. Úgyhogy muszáj ilyesmivel is foglalkoznunk, nemcsak a szerepekkel.

R: A díjak számíthatnak ebben valamit?

FA: Aligha.

R: Kritikusdíjat történetesen négyet nyertél el. Médeia, Kés a tyúkban, A talizmán és A karnevál utolsó éjszakája. Szerinted is csúcspontjai a pályádnak? 

FA: Ezekre az alakításokra több díjat is kaptam, tehát elmondható, hogy a szakmának és a közönségnek egyaránt tetszettek. Számomra is fontosak ezek a szerepek, mindegyik nagy felfedezés volt számomra. Míg próbáltam, olyan színeket találtam magamban hozzájuk, amelyekről nem is gondoltam, hogy megvannak bennem. Talán csak A karnevál utolsó éjszakája díjazottja, Alba asszony kivétel, mert annál az vitte el az energiám zömét, hogy egyszerre két szerepre készüljek. Ott ugyanis eleinte nem tudtuk, hogy Máthé Erzsi bírja-e majd egészséggel, erővel Madame Gatteau szerepét, így mindig készen álltam a helyettesítésére. Négy alkalommal adtam az idős hölgyet. Szerettem azt a szerepet is, nemcsak a díjazott Albát.

R: Hogy viszonyulsz az egyszemélyes Csendet akarok!-hoz? Amit tizennégy év után ismét műsorra tűzött a Katona József Színház?

FA: Vajon mihez kezdek vele most, annyi idő után – ez volt a kérdés. Azt hittem, hogy a szövegét már rég elfelejtettem, de persze visszajött. Azt vettem észre, hogy mostanra máshová kerültek bennem a hangsúlyok. Annak idején pontos képet akartam adni egy hajléktalanról, mentem végig következetesen a szövegen. Most meg nagyobb erővel szólal meg bennem például a gyerekek iránti felelősség. Vagy a nyomokban megtalált szerelem. 

R: Jelenleg anyaszerepet próbálsz, Gothár Péternél Eresztrát A filozófusban. Az jutott eszembe, ha Bessenyei György ezt az 1777-es színdarabot nem magyarul írta volna, akkor most bizonyára újrafordítaná valaki. Hogyan boldogultok az eredeti nyelvezettel?

FA: Szerintem vicces lesz hallgatni. Gothár és a dramaturgok meghúzták persze a szöveget, de egy elrajzolt világban jól tud működni ez az elavult nyelv, ha ügyesek leszünk. Közben készülök Bajor Gizi felolvasó színházi premierre is Máté Gábor rendezésében, valamint a Kispolgárokban kaptam még szerepet Zsámbéki Gábortól. Szerencsére erre az évadra már visszajönnek a lányok, akik babákat szültek, így nem lesz annyi munkám, mint tavaly, amikor voltaképp augusztustól augusztusig le sem jöttem a színpadról. Az első félévet passzívvá is kellett tennem a színiegyetemen, ahová doktori iskolába járok. Pontosabban egyrészt tanulni járok, másrészt tanítani. Horváth Csaba fizikai rendező osztályának növendékeivel foglalkozom ugyanis a drámai színészet szemszögéből. 

R: Ott leszel a kritikusdíj átadó gálaestjén?

FA: Igen, felkértek, hogy díjat is adjak át Mácsai Pállal együtt.

R: Mit szólsz ehhez az új, „Oscar-díj jellegű” átadási ünnepséghez? 

FA: Korábban másképp zajlott, és most némi bizonytalan érzéssel tölt el az új módi. A színészek csökkent önbizalmú emberek, ezért nyilván minden nominált arra gondol, hogy valamelyik másik jelölt fog nyerni, neki (nekem) pedig milyen rossz lesz ott ülni. De ha sikerülne ezt az estét valóban rangossá tenni, színészpályákat méltón felmutatni, jeles teljesítményt nyújtó színházi alkotókat az ország nyilvánosság elé, reflektorfénybe állítani, akkor érdemes így csinálni.

Szerző: Stuber Andrea

forrás: http://www.revizoronline.com/