(Szabadesés próbanapló 3. – szeptember 13.) „Én parancsoltalak magamnak erre a világra. És nekem kell téged most tönkretennem” - jut eszembe két sor Jónás Tamás Szeretőmnek című verséből, miközben Kálid Artúrt és Varga Anikót nézem a Bárka Vívótermében. Húsz év után két ember rájön, hogy igazából saját eszményképeinek rabja. Hogy a társuk, akit ismerni véltek, a saját vágyaikból gyúrt ideál, (legyen bármennyire is kisszerű, gyarlóan emberi ez az ideál), és aki fizikai valójában mellettük él, arról voltaképpen nem is tudnak semmit. Két idegen összenéz, egy gondosan felépített kártyavár összedől. Göttinger Pál rendező, mint egy jó párkapcsolati tanácsadó, gyakorlott terapeutaként ül le Kálid Artúr és Varga Anikó mellé a Bárka kávézójából átmenekített kanapéra. Nem véletlenül jut eszembe a díszletről a szép emlékű Jóbarátok című sorozat: mintha annak szereplőit látnánk, húsz év múlva, kiábrándultan, apatikusan és kiégve, amikor a sorozatírók végképp kifogytak a poénokból, és már nem marad más, csak a rideg valóság. - Amit én szeretnék látni, hogy valaki egy buliban részegen kimondja, hogy miattad tartok itt – mondja Pali Varga Anikónak, aki támpontokat keres az egyik jelenethez. A rendező mintegy húsz percig magyaráz neki, majd a végén felkiált: Na rajta! - Jó, de akkor hogyan mondjam? – kérdezi nevetve Anikó, merthogy igazából a legfontosabb kérdésre nem kapott választ. - Leginkább hangosan – nevet Pali is. A nagy térben elvesznek a rendező halk szavai, amit intim közelségből mond a színészeknek. Az instrukcióinak csak mintegy fele jut el hozzám, de talán nem is baj, ha nem hallom, ugyanis valamiféle szakrális hangulat uralkodik a teremben, ahol az izzasztó reflektorok alatt minden csend metszően éles, és egy-egy hangosabb szó mintha megtörné ezt a varázst. Ma két jelenetet vesznek át újra és újra, aprólékosan mennek végig a részleteken. Még most is van, ami hirtelen ötlettől vezérelve új felhangot kap. Például az a rész, amikor a feleség megcsalja a férjét. Varga Anikó az mondja, szerinte legalább annyira dominál ebben az erőszak, mint az élvezet. Elpróbálják ezzel az új jelentéstartalommal kibővítve. Palinak is tetszik így, tehát marad. - A kempingnő – mondja valaki nevetve Szoták Andreára, akinek Kardos Róbert igazgatja éppen a testrészeit, hogy stabil pozícióba kerüljön a széken elbóbiskoló részegként. - Na, ezt hívják úgy, hogy műhelymunka! – kontráz rá Pali is, majd nem sokkal később a szerepe szerint éppen hirtelen felébredő Andrea fél pár cipője Kálid Artúr ölében landol. Ez annyira tetszik mindenkinek, hogy ez is marad, bár van, hogy a cipő éppen az asztalon köt ki, vagy eltalál egy borosüveget, úgyhogy a célzást még gyakorolni kell, de van rá majdnem egy hónap. Ami csak nekem tűnik soknak. Másokat nyomaszt. A szünetben Szoták Andrea bent marad a teremben, hogy egyedül gyakorolja azt a pár mondatot, amit az este folyamán már többtucatszor kellett elmondania: „A lényeg az, a lényeg az, hogyha egyszer szeretsz valakit, akkor szereted és kész.” Maga elé mondja, egy láthatatlan alaknak magyaráz, ám ezek a sorok a Szabadesés összes szereplőjéhez szólnak, akik pontosan erre az egy dologra képtelenek. Az utolsó húsz percben Varga Anikó és Kálid Artúr egyik utolsó közös jelenetét gyakorolja. „Megszállottan mást akarsz csinálni belőlem, mint aki vagyok” – mondja a feleség a férjnek, aki DNS tesztet akar végeztetni, hogy végre bizonyosságot szerezzen arról, amit mindezidáig titkon remélt. Rögeszme, bűntudat, szánalom – eddig ezek a hajtóerők segítették forgatni a rozsdamarta fogaskerekeket a házasságban. Amikor mindez kimondásra kerül, a színjáték immár véget ér. - Én teljesen egyedül vagyok – mondja Anikó, bár ez már nincs benne a szövegkönyvben, csak kicsúszik a száján, amint továbbgondolja a szerepét. - Mindenki egyedül van – zárja le a próbát Kálid Artúr, és hangjából egyszerre cseng ki a beletörődés és a remény, ami összhangban van azzal, ami voltaképpen a darab története is. Valaki haldoklik. Ám mennyire tragikus ez, ha voltaképpen úgyis mindenki haldoklik?
Sós Eszter
