Ha ez az életünk

Sándor L. István 

A Bárka Színházra nyugodtan kikerülhetne a kortárs dráma centruma felirat, hiszen repertoárja nagy részét a közelmúltban született magyar és külföldi színművek adják. A legújabb bemutatójuk egy 2009-es ír darab, amelyet Göttinger Pál állított színpadra, aki a harmadik kortárs drámát (és a második ír darabot) rendezte a Bárkában. Michael West a dublini Corn Exchange számára készített darabja egy modernkori moralitásjáték, középpontjában az élettel való elszámolás kérdése áll. A középkorú Garry (Kálid Artúr) egy reggel – mikor próbálná eltakarítani az előző esti kiábrándító buli romjait – visszahanyatlik a kanapéra, majd a második eredménytelen kísérlet után, hogy felálljon, be kell vallania: valami baj van vele. Ezután két szálon folytatódnak az események. Egyrészt követhetjük a lineáris történéseket: a feleség (Varga Anikó) eredménytelen telefonálgatásai után a mentők betörik az ajtót, és kórházba viszik Garryt, ahol a vizsgálatok kiderítik, hogy az eddig diagnosztizálatlan agytumora bevérzett, és bénulást okozott. Ezen történések közé ékelődnek azok a flash back-jelenetek, amelyek megmutatják, mi történik eközben Garry fejében, hogy a halál közelében hogyan számol el az életével. „Mihez akarsz most kezdeni” – kérdezi reggel a feleség. „Talán eltakarítom a szemetet” – mondja Garry. És ez a konkrét mozdulataiban az első pillanatban lebénuló takarítás folytatódik belül, az emlékek felidéződésével. A múltbeli emlékképek egy átlagos élet végzetes hiánylistáját rajzolják fel. Az emlékek egy része az árvaságról szól. Például nagyon szép az a jelenet, amelyben a gyerek Garry arról faggatózik, nem történt-e tévedés karácsonykor, nem lehet-e, hogy a Jézuskát még nem értesítették arról, hogy megváltozott a címe, és így az igazi ajándékait az édesapjához vitte. Ez az egyszerűségében is szívszorító néhány mondat (amelyet Kálid Artúr természetesen, a gyermeki létre egyáltalán nem rájátszva mond el) az igazi élet elvesztésének kérdését veti fel. Hogy milyen élet várt volna rá, ha gyerekként nem veszti el az édesanyját, ha az apja nem mond le róla, és nem kerül az anyja nővéréhez, Milly nénihez (Szoták Andrea), akinek volt egy hasonló korú fia, Dennis (Kardos Róbert), aki éppúgy komisz módon bánt vele, mint Milly néni férje (Ilyés Róbert). És mi történt volna, ha Milly néni nem csak félig tartja meg a húgának tett ígéretét, és Garry csecsemő húgát nem adja árvaházba (akit aztán Garry felnőttként mindhiába próbál felkutatni). Tulajdonképpen ez a hiányérzet torzítja el a feleségéhez való viszonyát is. Már legelső (eléggé esetlen és szerencsétlen) találkozásukkor is az fogja meg a lányban, hogy árvaházban nőtt fel. Később pedig szinte Garry monomániájává vált, hogy a felesége talán ez elveszett húga is lehetne. Még az utolsó, szerencsétlen reggelen is az kérdezi az asszonytól, hogy ne csináltassanak-e genetikai tesztet, ami teljes bizonyossággal válaszolhatna a kérdésre. Ennek a – hiányokat be nem tölthető – házasságnak tulajdonképpen csak a szerencsétlen kezdete és a kihűlt végállapota jelenik meg az előadásban. Göttinger Pál rendezése szerencsés megoldást talál arra, hogy Garry bénaságában is aktív jelenlétét érzékeltesse. Miközben a Garryt játszó színész felkel az ágyról, figyeli, kommentálja, ami vele történik, addig őt egy kamara helyettesíti az ágyon, így a háttérben elhelyezett kivetítőn azt is láthatjuk, hogy Garry (kommunikációképtelen) nézőpontjából mi minden történik a kórházi szobában. A youtube-on látható részletekből az derül ki, hogy az eredeti dublini előadás is használta mind a kamerát, mind a kórházi berendezést idéző fehér, elhúzható függönyöket, de azt nehéz megítélni, hogy mi az, amit a Bárka Színház előadása átvett az eredeti változatból, és mi az, amit módosított, bővített rajta, vagy amit esetleg átértelmezve alkalmazott. Így azt sem tudom, hogy a darabban szerepel-e a keretjáték, amelyben Garry középiskolás fia filmet készít az apjáról. A háttérbe kivetített interjúrészletek kezdik és zárják az előadást. A végén a fiú valami olyasmit kérdez az apjától, hogy van-e valami olyan tapasztalatod, amit szívesen megosztanál velem. A mosolyogva elmismásolt válaszból bizony az derül ki, hogy Garrynek nincs mit mondania az életéről. Göttinger Pál nagyon kulturált, különösebb szenvedélyektől és szélsőségességektől mentes, de számtalan ironikus elemet (sőt még burleszk jelenetet) is tartalmazó előadást rendezett. A produkció egyértelműen a színészekre és a színészi játékra helyezi a hangsúlyt. Sok szép pillanatot és jó alakításokat látunk a Bárkában. Kálid Artúr tétova szomorúsággal átitatott Garryjének súlya van. Varga Anikó azt érzékelteti a feleség szerepében, hogy házasságuk kudarca nemcsak Garry monomániájával magyarázható, hanem azzal is, hogy ő maga sem találja a szerepét, amivel képes lenne azonosulni. Jó Kardos Róbert a gonoszság nélkül is ártalmas Dennis figurájában, de az elmúlás körül serénykedő orvosként is emlékezetes gesztusai vannak. Nagyon jól illeszkedik a Bárka csapatába Szoták Andrea, aki Dennis ostoba szeretőjének figuráját éppúgy emlékezetessé teszi, mint az enyhe lelkiismeret-furdalást érző Milly néni alakját, akit nem hagynak érzelegni az élet törvényei. Miközben Ilyés Róbert jó a munkanélkülivé vedlett mostohaapa szerepében is, sokértelmű titokzatos alakot formál a szakember figurájából, aki először csak a lépcső alatti penészedést vizsgálva mond egyszerű, de kíméletlen szavakat a mindent átható enyészetről, majd mintegy a halál angyalaként zárja le Garry sorsát.

forrás: http://ellenfeny.szinhaz.hu/