Meddig húzzuk még?

(Szabadesés próbanapló 5. – október 3.) 

 Új univerzum nyílik meg számomra, amikor másfél hét kihagyás után ismét látogatást teszek a Szabadesés próbáján. Fehér függöny rejti el a játékteret. Suttogás és mozgolódás nesze szűrődik ki mögüle, görgőkön tárgyak gurulnak ide-oda, majd tornacipős lépések: Pali előbújik a háttérből és helyet foglal a nézőtér felé fordított tévé előtt. Nincs jel, a képernyő szürke, de egy pillanattal később Kálid Artúr arca tűnik fel: „Na jó, de úgyse fogok nagyon mondani semmit, mert nincs mit mondanom.” Aztán persze mégis mesél magáról, mintegy két órán keresztül. Vetítővászon és fal, kórházi szoba és nappali, puritán mégis univerzális, tiszta ugyanakkor rideg. Néhány összevarrt lepedő, ennyi az egész, hol kifeszítve, hol hullámzóan elhúzva az egyik sarokba. Egyszerűen irányítja a figyelmünket. Mindig annyit láttat, amennyi akkor kell. Pontosan be kell lőni melyik percben éppen melyik szereplő húzza el, és legfőképpen meddig. A próba nagy részében ennek a begyakorlása zajlik. Ragasztószalag darabok jelzi az ideális távolságokat. - Szifilisz, gonorrhoea, chlamydia, köszvény? – kérdezi a doktor a kivizsgálásra érkező főszereplőtől, és maga Kálid Artúr sem bírja ki nevetés nélkül, ahogy Kardos Róbert tudálékos aprólékossággal zár ki minden feltételezhető, illetve feltételezhetetlen betegséget. – Sok! – kiált fel nevetve Pali is, ahogy a tévében nézi nagytotálban a szerepbéli hivatásától átszellemült Kardos Róbert arcát. Később előkerül a vizsgálóasztal alól a fúró, a pumpa, a csavarkulcs – a doktor gyermeki hevülettel próbálja megszerelni ami elromlott. Itt is az akaratos és önfejű Denis köszön vissza, akit szintén Kardos Róbert alakít a darabban, csak az Action Man helyett most sztetoszkópot fog a kezében, de ugyanúgy játszik, csak most épp a betege testével. - Kindergarten – hangzik el a jelző ismét Palitól, aki látja, a videokamera jelenléte mit hoz ki a színészekből, majd elismerve azt, hogy őt is lázba hozza az új színfolt, a mellette ülőknek azért odasúgja: Ez már képzőművészet! Egyelőre még nem tudni, mely jeleneknél lesz videós vetítés is. Ezen a hétfő estén szinte végig bent marad a kamera játéktéren. Néha az a funkciója, hogy közelről mutasson egy-egy arcot, néha valamelyik szereplő perspektíváját hivatott prezentálni, máskor pedig pont úgy közvetít valamit, ahogy valóban látnánk, miközben például a függőleges síkot Pali egy helyen vízszintesre váltja, és így egy abszurd helyzetet még abszurdabbá tesz. - Hogyan legyen elrendezve a nézőtér? – merül fel Paliban a próba egy pontján. Felül a legfelső sorba, kiül a nézőtér legszélső székére. Felméri honnan mit lát, honnan kéne esetleg elvenni székeket. Végül arra jut, hogy középre kell majd egy törés, mert nem elég meredek a nézőtér ahhoz, hogy mindenki lássa az egy helyütt földön fekvő Kálid Artúrt. – Na jó, akkor csináljunk egy alámerülést, egy barlangot – kiált fel a cigi szünet után, összecsapja a tenyerét, és meg is jelenik Ilyés Róbert a vállára akasztott, szerszámos táskaként funkcionáló gyümölcsös rekesszel, fejlámpával (mint egy vérbeli szaki), és bemásznak Kálid Artúrral a nézőtér alatt elhelyezkedő a „pincébe”. A kamera is követi őket, látjuk a tévé képernyőjén, amint a gombaszakértő tudálékosan felfelé mutogat, csóválja a fejét, és a talpunk alól halljuk is komikusan dübörgő hangját: „Serpula lacrymans!” Kupaktanács a gurulós orvosi ágynál. Jó látni, hogy emberek ilyen egyetértésben tudnak dolgozni. Közben azon gondolkozom vajon Palit ki lehet-e hozni valamivel a sodrából. Az egyik jelenetet például mindenki végigröhögi, de ő csak hátrafordul, és megjegyzi: „Csak nem elmúlt kilenc?” Semmi düh, mindössze egy halk és megértéssel teli észrevétel. Omodi Gábor, aki egyike a látványért felelős csapatnak, rongyos szélű spirálfüzetbe jegyzetel végig a próba alatt. Egyszer-egyszer odapillantok, és megállapítom, hogy valószínűleg csak ő bírja elolvasni a beszerzendő dolgok listáját, csak ő láthat benne rendszert. Ám tévedek. Varga Anikónak az egyik jelenetben kellene a kezébe egy könyv. Gábor pont nincs ott, elveszi a füzetet. - Nutella? – kérdezi csodálkozva, amikor belelapoz. Szóval Nutella is lesz majd valahol. Egy hét múlva már kereshetik önök is a színpadon. 

 Sós Eszter