KINT SZÍNHÁZI, BENT CIVIL - INTERJÚ VÁRADI SZABOLCCSAL

Kaposvár akkor és most 5.


"Mindig az adott előadás rendezőjének az útja a legfontosabb, de mindenki hozzátehet, csak a ráismerhető úton kell menni. Itt ez mindig evidencia volt" - mondja Váradi Szabolcs, a Kaposvári Csiky Gergely Színház segédrendezője, akivel Proics Lilla beszélgetett a tapasztalatairól, pályájáról.


- Hogyan jöttél Kaposvárra?


Váradi Szabolcs: Marton László osztályából az első év végén kerültem ki – akkor hívott Babarczy László rendezőasszisztensnek.


- Azóta több előadást is rendeztél. Mi volt az első?


Váradi Szabolcs: A magam által átírt Lúdas Matyi.


- Hogy jutott eszedbe éppen az?


Váradi Szabolcs: Úgy, hogy Némedi Árpi odajött hozzám a büfében, és azt mondta, szeretné eljátszani, úgyhogy rendezzem meg. Akkor levettem a polcról Fazekas Mihály nevezett művét, és megírtam belőle a példányt.


- És hogyan fogtál a rendezéshez?


Váradi Szabolcs: Ahogy azt itt, Kaposváron tanultam az inspiráló alaptétel szerint: a szöveg az szöveg – tehát ami mondható, azt megtartja az ember, ami nem, azt kicseréli. Ekként az én írásom elejét ugyancsak átvariáltuk, húztunk is belőle, végül annyi maradt, amennyit képes volt az előadás megmozdítani.


- Nem érzed másodrangúnak a gyerekelőadásokat?


Váradi Szabolcs: Biztos volt olyan korszak, hogy eleve leértékelt helyzet volt gyerekekhez szólni. Azonban itt Kaposváron már nagyon régóta nem másodrangú a gyerekszínház, sőt amennyire tudom, ma már sehol nem az.


- Kaposváron vajon miért volt már korábban is jobb helyzetben a gyerekszínház?


Váradi Szabolcs: Talán elsősorban az irodalmi hagyomány, a gyerekirodalomba kényszerített szerzők –Weöres Sándor, Kormos István, Eörsi Pista – miatt volt így. Utánuk aztán volt egy csend, de ma újra izgalmas gyerekeknek szóló szövegeket írnak a kortárs szerzők.


- Ti hogyan gondoltatok a Lúdas Matyira, mint vivőanyagra?


Váradi Szabolcs: Beletettük magunkat, hiszen tudjuk, a gyerekek a legkisebb kétség nélkül hajítják ki maguk közül a játékból, aki azt nem veszi komolyan. Ha a rendezőnek hisznek a színészek, és viszont, akkor a színészeknek is hisznek a nézők. Ennek sokszor lehetett már egyszerű jelét venni, mint például aBűvös erdőcímű előadásban, amikor mondta és mutatta egy szereplő, hogy ott fent van a ház, akkor az egész nézőtér hátrafordult a kakasülőt fürkészve – nem a gyermeki naivitás, hanem a játék miatt.


- A gyerekekre másként hat a színház, mint a felnőttekre?


Váradi Szabolcs: Nem, csak mások az arányok. Egy mese meglehet, nagyobb részt hat a tudatalattira, mint egy felnőtt-előadás, amelyről gondolkozva jellemzően több mindent ki tud mondani a nézője. Ugyanakkor rengeteg apróságban vannak eltérések. Mondok egy triviálisat: a gyerekek szeretik a szimmetriát, amit figyelembe is szoktak venni a színháziak. De ez nem előírás, sőt mi éppen ebből kiindulva próbáljuk meg, el lehet-e fogadtatni velük az aszimmetriát, a másfélét, hogy ezen az úton továbbjutva elfogadják, ne adj, isten megszeressék a maguk és mások tökéletlenségét. Persze ugyanez működik a felnőtteknél is: ha lehet menni valami ismeretlennel, attól a felnőttek sem zárkóznak el. Jó esetben.


- Azért a gyerekek könnyebben reagálnak, mint a felnőtt közönség.


Váradi Szabolcs: Persze, mindent sokkal erősebben visszajeleznek. Élvezet látni, hallani, ahogy élénken követik a fordulatokat, ahogy azonnal jelzik, ha meglepően jóra vagy rosszra fordul az adott helyzet, mert odaadják magukat a játékhoz. Így például a Hókirálynő előadásain szinte mindig fent volt a hangulat, alig várták a gyerekek, hogy megmurdaljon az öreglány. Egyik előadás után mondta is Vékes Csabi, aki az egyik Hollót játszotta, hogy megélte, milyen lehet rock sztárként színpadon lenni.


- Pedig a gyerekek felnőttebbek, mint korábban: mintha kevesebb dolgot zárnánk el előlük, mint anno előlünk a szüleink. Hogyan állsz ehhez rendezőként?


Váradi Szabolcs: Nem tudom. Talán tényleg többet tudnak sok mindenről. Mindenesetre ahhoz, hogy bármi színpadra kerüljön, drámai szöveg kell, amit meg kell írni és akkor nyilván úgy írjuk meg, ahogy azt gondoljuk, majd megértik és szeretik. Én azt az alapanyagot kedvelem, ami igényli a fantáziát – amit színházban, szinte garantált, hogy nehéz megcsinálni –, ugyanis az mozgatja meg a gyerekeket.


- A rendezéseiden kívül is érdekel a gyerekszínház?


Váradi Szabolcs: Igen, kicsit másképp is: nyaranként Horányban csinálunk színjátszótábort. Egy mese címével szoktam érkezni a gyerekekhez, abból kezdünk dolgozni a kis csapattal: Lestyán Luca, Horváth Eszter, Kántor Anita, Kisvárday Juli vagy Barabás Edit, illetve Poroszlai Eszter vesz részt a munkában. Ott elsősorban a gyerekek fantáziájából építkezünk – tanulságos, mennyire lehet rájuk, a képzelőerejükre hagyatkozni.


- S egy ilyen munkában, vagy egy színházi rendezésben mitől engedsz valaminek utat, másvalaminek pedig nem?


Váradi Szabolcs: A magam ízlésére tudok hagyatkozni – ami nyilván attól alakul, hogy kivel, mivel találkozom. Így aztán szándékosan is használom mindazt, amit megtanultam, amit láttam, de van, hogy csak úgy érzem. A gyerekelőadásokba egyébként tudatosan megpróbálunk olyan dolgokat beletenni, amelyek hasznosak és fontosak lesznek az életükben – ahogy ezt mindenki teszi, ha gyerekekhez szól.


- Nemcsak gyerekelőadást rendeztél.


Váradi Szabolcs: Hanem egy stúdióelőadást is: a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabot vittük színre.


- Miért pont azt?


Váradi Szabolcs: Mert szeretem. Két ember beesik valahova, azt sem tudja, mi történik körülötte, miközben hol ezt kell csinálnia, hol azt, s mielőtt megértenék, mi is volt az egész, meghalnak. Nem pont ilyen az életünk? Rólunk szól.


- Sajnos nem láttam ezt az előadást. Hogy sikerült?


Váradi Szabolcs: Sokat foglalkoztam vele előtte, átírtam, mert bár zseniális darab, kissé porosnak tűnt – aztán kiderült, hogy a szerzői jogi előírások szerint nem lehet belenyúlni, ez némiképp visszavetett. Ám azt hiszem, leginkább azért nem sikerült elég jól az a munka, mert nem voltam eléggé kész az akaratom érvényesítésére. Talán nem vettem észre, hogy a munka ideje alatt óhatatlanul megváltozott az a természetes helyzet, hogy azokkal az emberek, akikkel már korábban sokat dolgoztam, és jóban voltunk, egyszercsak szemben találtam magam. Pedig amikor az ember rendezőként szembekerül a többiekkel, akkor fel kell vennie a pozíciót, hogy megértsék, mit akar. Azóta világossá vált: nem elég egyszer elmondani, amit tudok a dologról, hanem következetesen tolni kell, hogy mindenkinek tiszta legyen, merre kell menni. Akkoriban azt hittem, ha sokszor mondom, csak magam ismétlem, őket meg hülyének nézem. Pedig muszáj ezt csinálni a bizalom miatt is, hogy mindig érezzék, bármit megtehetnek, mert vezetem őket. Végül működőképes előadás lett, de én vereségként éltem meg.


- Szelíd ember vagy, ami nem lehet könnyű.


- Általában tényleg szelíd vagyok, de néha nekem is vannak indulataim. Szoktak nevetni rajtam, amikor nagyritkán elszakad a cérna – nyilván olyan lehetek, mint egy mókus, aki toporzékolni kezd, persze attól még értik a szándékomat; de vannak helyzetek, amikor csak úgy lehet dolgozni, ha túlteszem, netán túljátszom magam a szelídségen. Ascher Tamástól nagyon meg lehetett tanulni, hogy a rendezés is a színház része, tehát a rendező ugyanúgy benne él a játékban, mint bárki más, sőt ő az, aki addig erőlködik, bohóckodik, amíg el nem éri azt, amiért nekiállt az egésznek.


- Egy rendező tehát használható színész?


Váradi Szabolcs: Volt szerencsém néhány különböző habitusú nagy rendező mellett ücsörögni. Egy valami vitán felül közös bennük: minden pillanatban tudják, mi ez az egész, amiben játsszák a szerepüket.


- Amikor rendezel, a színészekkel való munkában mennyire hasznosak a megélt színészi tapasztalatok?


Váradi Szabolcs: Színészként nehezen próbálok, de lentről pontosabban tudom, mit kell csinálni, sőt meg is tudom mutatni – persze nem a végső formát, hanem azt, amit belőlem kivált. Gondolom, így van ezzel minden előjátszó rendező: hangulatot mutat, amiből egy jó színész ki tudja csípni, miről van szó – nyilván nem arról, hogy a rendező magát akarná viszontlátni. Ha rendező és színész között jól működik a viszony, akkor ez egy nagyon pontos kommunikáció tud lenni, amibe persze az is belefér, hogy meccsöljenek.


- A rendezőnek hasznos ismerni a színészeket, ha szót akar velük érteni.


Váradi Szabolcs: Annál is inkább, mert inspiráló, ahogy éppen róluk jut eszembe valami, amit aztán a keletkezése pillanatában el is mondhatok, amit ők meg is csinálnak, legyen az bármilyen marhaság. Ezáltal lehet más állapotba kerülni: így tesz a rendezés izgágává.


- Talán ez az izgágaság is oka, hogy a rendező szándéka erősebb a színésznél?


Váradi Szabolcs: Mindig az adott előadás rendezőjének az útja a legfontosabb, de mindenki hozzátehet, csak a ráismerhető úton kell menni. Itt ez mindig evidencia volt.


-Lehet, hogy jobban foglalkoztat a rendezés, de én nem tudok úgy rád gondolni, hogy először ne egy kép jusson eszembe: a Csak egy szög című előadás egy hosszúra sikerült jelenetében voltál Jézus. Egy ponton bejöttél a kereszttel, aztán tartalmas huzavona után felszögeltek. Volt pár mondatod is. Nekem elemi színházi élményem az a jelenet, ahogy abban voltál – és nem játszottál.


Váradi Szabolcs: Ha így volt, akkor az Moha miatt volt. Annyit tudtam, mint mindenki, aki figyeli, hogy nagyon sokat perlekedik az istenével, ha egyáltalán van neki – de az biztos, hogy húzkodják egymást rendesen. Ő ugyanazt tette velem, amit azzal a szereplővel tesznek abban a jelenetben: egyáltalán nem foglalkozott velem, mégis megtörtént. Közismert, hogy abban a jelenetben miért érkeznek oda a szereplők, és az előadás története szerint egy konfliktusból kifolyólag elterelődik a figyelem a lényegről, és a „hippire” egyszercsak nem figyel senki. Aztán minden szépen a helyére kerül, a végén csak fölszögeznek. És ott a véren csúszkálva, kapaszkodva, belül is mindig nyilvánvaló volt ennek a képnek az ereje. Mindig is bizonytalan voltam színészileg, de ott olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint talán soha – de hát éppen ezt kellett megélnem, bár soha nem beszéltünk Mohával erről, szerintem ezt ő is tudta.


- Abban az előadásban először rendezőasszisztens voltál.


Váradi Szabolcs: Addig a jelenetig: úgyhogy pontosan tudtam, mi miért történik. A kész koncepciót persze nem tudtam, de talán ő sem, mert inkább véletlenszerűen kerültem az egészbe, semmint jól kitalált terv szerint, hiszen Jézus nem jelenhetett meg máskor, de már elfogytak a színészek – nekem meg éppen elég zilált volt a fazonom és pontosan harminchárom éves voltam – ami persze nem volt szempont, Moha nyilván nem is tudta. Továbbá lelkileg is állapotban voltam, a Rosencrantz után. Sok minden történt velem ezáltal, minden előadáson, meg még utána is.


- Valamit megoldottál abban a jelenetben. Mégis hogyan gondolkodtál közben?


- A legtöbbször azt szokták mondani nekem: ne játssz, ne játssz! S hát pláne ezt kéri Mohácsi János. Ám amikor a Szöget próbáltuk, szó nélkül tűrte, hogy végigcsináljam, hogy játsszak, hogy kiderüljön, mire vagyok képes. Hogy a végén tényleg ne játsszak. Förtelmes lehettem közben – de tanulságos volt megélni, hogy muszáj az úton végigmenni, hogy valahol egyszercsak ott legyünk, ahova indultunk.


- Jó régen volt már az utolsó előadás is.


Váradi Szabolcs: Igen, bár én kaptam egy kis ízelítőt, mert amikor az ugyancsak Mohácsi János rendezett Helytartó utolsó előadása ment – ahogy máskor is előfordult ez-az búcsúzóul –, megkért, hogy az utolsó képben, amikor a pápa és a püspöki kar elmélázik az életen, akkor vonuljak át a színen teljes szerelésben. Akik színpadon voltak, néztek elképedve, hogy meg van ez a Váradi bolondulva, áthúzza a keresztet nyílt színen, Mohácsi biztosan megöli.


- Lehet, hogy más szerepben is megmutathattad volna, milyen színész vagy.


Váradi Szabolcs: Egyszer esik, ami esik. A napi gyakorlat nem engedi meg, mert azt nem lehet kivárni, amíg egy magamfajta nehezen nyíló ember kikeveredik a vackából. Lehet, hogy a függetlenek közt megoldható az ilyesmi, de ebben az üzemszerű működésben csak ritkán.


- De nem is volt muszáj ezzel megküzdened, mert a rendezéseid mellett érzékeny vagy a szövegre, ami egy segédrendezőnek kifejezetten szükséges. Továbbá verseket is írsz, amelyek inkább időnként megjelennek irodalmi lapokban – méltán. Tudod hasznosítani a színházban ezt a képességedet?


Váradi Szabolcs: Igen, Némedi Árpi, meg Znami meg szoktak találni, hogy varrjak nekik mondható, énekelhető szövegeket, vagy Tóth Géza, amikor a Kisfiú és az oroszlánokat rendezte, megmondta, hova szeretne dalokat.


- A vers miből van?


Váradi Szabolcs: Lüktetésből.


- Úgy emlékszem a verseidre, hogy nem használsz nagybetűket, se központozást.


Váradi Szabolcs: Szerintem lehet bonyolultnak lenni, mert az szép, szellemes és játékos. S ha valaki mást találhat a szövegemben, mint amit én beleírtam, akkor az csodálatos: a fantázia szabadsága.


- Költő vagy, aki színházat csinál, vagy színházcsináló, aki verseket ír?


Váradi Szabolcs: Nem tudom, nekem ez nem érdekes. Egyszer, amikor egy gyerekelőadást rendezettBabarczy László, amelyben én is részt vettem, kerekedett egy konfliktus, s ugyan dühödten nekem címezte a mondandóját, nyilvánvaló volt, valaki másnak üzent általam – akkor nekiálltam kellékeket gyártani. Engem az egész érdekel, mindegy, pont mit csinálok benne. Mostanában pedig egyre több dolgot tolnak elém, hogy írjam meg ezt vagy azt. És még egy pályázat szövegében sem mindegy, hogyan mond valamit az ember.



- A színház honlapján is jóideje dolgozol.


Váradi Szabolcs: Igen. Belekeveredtem a PR-ba, ami persze másféle feladat, mint amit korábban csináltam, ugyanakkor ebben ugyancsak szükség van kreativitásra is. A kifelé való kommunikáció is összetettebb lett, mert új információs csatornákat kell építeni, ugyanis máshogy mediatizált a világ, mint huszonöt éve. Ezért kiléptünk a falak közül, színjátszó táborokat, tantermi színházat csinálunk.


- Szeretsz ilyesmivel is foglalkozni?


Váradi Szabolcs: Igen, mert bíznak bennem: ezért vagyok itt. Talán nem véletlenül dolgoztam annyi nagy rendezővel – ami ugyanerről az elfogadásról, bizalomról szólt.


- A PR mellett most dolgozol is?


Váradi Szabolcs: Göttinger Pállal próbáljuk a Kéz című Háy János–Lovasi András szerzőpáros darabját – segédrendezőként veszek részt a munkában.


- És milyennek érzed most a színházat a nagy változások után?


Váradi Szabolcs: Többen leírtátok már: ez nem kurzusszínház, itt lehet dolgozni. Belülről is ez látszik: folyik az „újratervezés”, színházat akarunk csinálni. A társulatnak fontos, hogy legyen csapat, állandó rendezők, műhely-lét. Ha ez jól működik, némi ügyetlenség is belefér. Mindig is belefért. Bizakodó vagyok.


Készítette: Proics Lilla






forrás: http://szinhaz.hu/