Nagyhegyesi Zoltán, a Színművészeti Egyetem zenés színész szakának negyedéves hallgatója játssza Dávidot, A KÉZ című bítzenés szindarab főszerepét. A naivan dacos vagy dacosan naiv Dávidot, aki rocksztár akar lenni, aki elveszíti a lába alól a talajt, mikor elkerül otthonról (vagy éppen akkor talál igazán magára?), de persze a legfontosabb kérdés akkor is az, hogy mi van a lányokkal. Zolinak is feltettünk néhány (ismerkedéskor) fontosnak tűnő kérdést.
- Dávid ügyetlen, kínos, vicces, érzelmes helyzeteken keresztül kamaszból felnőtté válik. Ismerős neked a saját életedből a darab egy-egy helyzete?
- Dávid olyan dolgokat él át, ami mindenkinek ismerős lehet. Mindenki lába alól kicsúszik néha a talaj, ha bekerül egy új környezetbe. Így formálódik az ember: sok impulzus lökdösi erre-arra. Engem is. Csinálom ezt, csinálom azt, hagyom is magam, meg nem is hagyom magam lökdösni. Néha falnak ütközöm, néha meg eltűnik a fal. De ha konkrétan kérdezed a helyzeteket, akkor is van egy kis hasonlóság. Én is gitározni akartam általános iskolában, még középiskolában is jártam gitártanárhoz. És persze sok mindent a lányok miatt csináltam. Voltak nagy drámák. Én viszont gimi után kerültem Pestre (a darabbeli Dávid az általános iskola után). Nekem akkor jöttek ezek az élmények: a kolesz, meg az, hogy az első évben azt se tudtam, hogy hol vagyok, nagy volt a város, és mindenki olyan gyors, nem tudtam tartani a lépést. Illetve nagyon is tudtam: túlhajtottam magam. Hihetetlen sok impulzus ért, amit nem tudtam mindig kezelni. Most meg itt vagyok Kaposváron, megint egy új világ. Itt szinte csak a színházban élek, és azt érzem, hogy nagyon érdekes emberek vannak itt. Érdekes velük dolgozni, megismerni őket.
- A megismerésre térve: hogy is kezdődött ez az egész? És hol?
- Kecskeméten születtem, ott is jártam suliba, a Bolyaiba. A darabbeli fiúval való hasonlóságokra visszatérve egyébként: a nagymamám Tataházán lakik, nyaranként nagyon sokat voltam ott, onnan ismerős az a világ, amiről az egyik dal szól (részlet a zenetanárnő dalából - a szerk.: „Persze értem, sok a tehén/ A trágyán felhőt játszó legyek/ A disznószarban disznók ülnek / A szemétdombon kupac belek / A tyúkól felől a meleg tyúkszag / A konyha felől tudja fene / Verítékszag, sárszag, porszag / Meg a fokhagymaszag rettenete").
- És a színház kezdete?
- Általános hatodikban indult diákszínjátszó a suliban, előtte nem igazán tudtam, hogy mi az a színjátszás, egyszer vagy kétszer voltunk addig a sulival színházban. De mikor ezt meghallottam, ide el akartam menni, mert kíváncsi lettem. Elmentem, meghallgattam a többieket, és idegesített, hogy mindenki milyen iskolásan mondta a verseket, mindig felvitték a hangsúlyt a sorok végénél. Nem tudtam, hogy hogy' kell verset mondani, de próbáltam ellene menni annak, amit hallottam, „bármit, csak így ne"- alapon. Elkezdtem versmondó versenyekre járni, és voltak jó eredményeim. Aztán jött egy énektanár, aki stúdiót indított. A Boci, boci tarkát kellett először elénekelni neki. Iszonyatos hamis voltam, azt mondta, mondjak inkább egy verset, aztán meg azt, hogy lát bennem lehetőséget, és két év alatt megtanít énekelni. Úgy gyakoroltam, hogy a fülemhez raktam a lejátszót, és majdnem másodpercenként visszatekertem, szinte fanatikusan meg akartam tanulni énekelni. A Bolyaiban nem volt diákszínjátszó vagy drámás osztály. Egy másik gimi tanára (Orbán Edit a Katona József Gimnáziumból) ismert a versmondókról, és elkezdett foglalkozni velem. Fél évig csak beszélgettünk, később színházi előadásokat, filmeket néztünk, és elkezdtünk szövegekkel is foglalkozni. Nagyon sokat köszönhetek neki. Elsőre felvettek.
- Volt valamilyen más terved is? Mi lett volna, ha nem színház?
- Négyéves koromtól fociztam, korosztályos válogatott voltam nyolcadikig. Viszont szívritmus-zavarom volt, az orvos azt mondta, valószínűleg kinövöm, de ne kockáztassunk. Aztán eltört a könyököm. Vittem a tizenhatoson a labdát, és felrúgtak, elestem, és az alkarom meg a felkarom elfordultak egymástól. Összedrótozták, de ez pontot tett az i-re. Nyolcadik után eljártam meccsekre még, de a válogatottba már nem mentem vissza. Aztán ezt az egészet elvágtam, ki se mentem a pályára. Szóval úgy volt, hogy vagy foci vagy színház. Mert ezekbe mindent beleadtam. És onnantól akkor csak egy út maradt. Mondjuk ezek mellett nagyon sokat tanultam, mert az meg idegesített, amit a focistákról gondolnak, nem akartam betokosodni, erre nagyon odafigyeltem.
- És hogy volt a gitározással?
- Voltam egy színjátszó-táborban, ahol majdnem mindenki tudott gitározni, én persze nem. Később két évet tanultam, elmentem egy tanárhoz, aki jazzel foglalkozik. A legelejéről kezdtük, nagyon lassan és alaposan tanultunk. Aztán a felvételi miatt abbahagytam. Akkordokat le tudok még fogni, de már nem látom át a rendszert. Mindig is improvizálni akartam, de az csak úgy megy, ha bennem van az egész rendszere. Nemrég tangóharmonikázni tanultam egy előadáshoz, meg szájharmonikázni.
- És a nagyváros? Mi az, ami hiányozott Pestből?
- A család. Meg a barátaim... akik persze azóta szétszéledtek. Az ember igyekszik fenntartani a kapcsolatokat, de néha nem megy. Nem volt időm hazautazni. Nyáron pótoltam be mindig mindent. Viszont mindig is nagyon fel akartam menni Pestre.
- Miért?
Nem tudom. Voltam egy táborban még a gimi alatt, ahol Solténszky Tibor dramaturg rendezett előadást egy lánnyal meg velem, és fel kellett mennem Pestre próbálni. Akkor mondtam is neki, hogy úgy érzem, én ide tartozom, ez az én városom, mindenképp itt akarok élni. Kecskemét akkor már lassúnak tűnt. Meg el akartam végezni az egyetemet. Úgy akartam belépni egy színházba, hogy előtte megtanulom, mi is ez az egész. Még van két évem az egyetemen. Most minél több mindenben szeretném kipróbálni magam. Ezért is örülök, hogy itt lehetek. A Sanyi és Aranka Színházban is játszom. Hobbiból a nyáron Máthé Zsolt csinált egy Thelma és Louist. Csak úgy. És Lukács Andor megengedte, hogy játsszunk nála. Nemrég a Müpában játszottam a Hoppartosokkal, a Harsányi Sulyom László rendezte Liszt faktorban. Érdekes élmény volt. Az egyetemen pedig nemsokára Zsótérral dolgozunk, Dosztojevszkij Félkegyelműjét próbáljuk, amiben a félkegyelműt játszom.
- Ennyi minden között hol a középpont?
- Családcentrikus vagyok. Nekem ez fontos. És később is az lesz. Látom, hogy hogy' működnek a dolgok, és látom, hogy hogy' nem akarom. Tudom, hogy akarok családot. Nem lesz egyszerű a színház mellett. De akkor is akarom.
- Még egy kérdés, ami a darabbeli Dávid miatt bukkan fel: mit jelent neked a szabadság és a lázadás?
- Egyszer nyolcadikban elszöktem otthonról, ahhoz a lányhoz, akibe nagyon szerelmes voltam, hogy ott aludjak nála, és másnap, mikor reggeliztünk, mikor anyu rákérdezett, hol voltam, azt mondtam, hogy otthon aludtam. Na abból aztán lett egy nagyobb vita, ahol rendbe raktak. De alapvetően nem voltam korlátozva, elég szabadon engedtek, és mégis biztos pontot jelentettek nekem. Azt jelentenek mind a mai napig. Szóval lázadni nem kellett nagyon.
- A Színművészeti nem lázadás?
- Milyen szempontból?
- Határkeresés, feszegetés...
- Nem hagyjuk magunkat nyugodni, és a tanárok sem hagynak minket. Ott tényleg mindent kipróbálhatsz, amit ki akarsz facsarni önmagadból. De ez nem lázadás, hanem szabadság. Nincs miért lázadni. Kutatni, keresni kell. Sokszor az ember nem tudja, hogy mit keres, de tanul: próbál mindenfélét felhalmozni, amit később használhat. Néha összekuszálódik minden, de aztán tisztulnak és épülnek a dolgok. Tapasztalunk. Azt is megtapasztaljuk, milyen, mikor nincs alattunk semmi. Van ilyen. De meg kell próbálni tisztának maradni. És néha előfordul, hogy egyszer csak leegyszerűsödik minden.
szf
