A hír, amikor telefonon jő

szerző: váradi szabolcs

Apakórház

És úgy (tudjátok-e, mobilisták, emlékeztek-e még rá el-társaim), hogy interurbán. Hogy bemész a postára, ott leadod a mindig segítőkész, a szocializmus szembefényétől sugárzó arcú postáskisasszonynak a számot, amit hívni akarsz (igen, jól emlékszel, te pedig ne csodálkozz, nem kilenc jegyű, nem volt még akkor ennyi telefon, hanem mindössze négy számjegy, na jó később már volt az hat is, 314-428), és jó esetben uszkve fél óra alatt kikiáltott a kivágott üvegablaka mögül, hogy „Szentirmai néni, megjött a Pest".

Aztán a vonal túlsó végén meg te. Semmit nem értesz. Hogyan is érthetnéd. Egyrészt a hangminőség. Másrészt az életkor. A tied. A tizenhat év. Az övé. Alig ötven. Ti is alig. Alig voltatok még. És különben is. Kizökkent az idő. Ahogy az idő rádvillantja vasfog mosolyát.

Emlékszem, felfoghatatlan volt, amikor egy osztálytársam egyik nap nem jött. És másnap se. És másnap se. És. Aztán az ofő elmondta, hogy az apja. Mármint hogy baj van. Aztán még néhány másnap eltelt, aztán jött. Ő jött-e, vagy nem ő?... Nyílván ő. De már nem úgy. És mi is tizenhat voltunk. Mint Dávid.

És arra emlékeztek-e, kedves múlt-társaim, hogy anyádnak mondták el. (Már ha elmondták egyáltalán, és nem a szomszédasszonynak vitte át a leleteket, akinek a sógornője egy kórházban dolgozott, igaz, hogy a pénzügyön, de ott mindenki tud egy kicsit latinul. ) Vagy a feleségednek, ha volt neked olyan. 

Szóval hogy neked nem mondták el. Ez volt a protokoll. Mert ha te megtudod, akkor feladod, és nem küzdesz. Mindenki tudta, csak te nem. Az amúgy is terhet még súlyozták azzal, hogy megtiltották nekik, hogy elmondják neked. Csak azt nem kalkulálták bele, hogy az ember furcsa lény. Tudja. Aztán meg minden kihegyesedik olyankor. Tűélessé válik a lényeg. Nehéz hazudni, és hogyan is lehetne annak, akivel együtt toltátok a „vért, a szart, a verítéket."

És ott, és akkor „Nagy nehezen lett hihető minden/Isten, a halál, hogy nem kalóz a pék". 

És te az interurbán túlsó végén meg te (mondjuk) az Uzsokiban leültök együtt az ágy szélére. Kémlelitek együtt a lehetőségek horizontját, hogy mikor az akkor, hogy holnap, vagy holnapután. És hogy azok ott, nem tudnak semmit. Az egészről, de még erről az apró részletről sem, ami te vagy. Mi vagyunk. 

Aztán te elmész, te meg maradsz. Mindketten a maradék. 

Rugdalózhatnál, dobálhatnád magad

Ordibálhatnál, - Hogy nem késő! De késő

A szánkra rózsa buborékol, s e hab

Lesz a kilépő léleknek a lépcső

Második rész, 22. Jelenet. Apa, Dávid. Kórház

forrás: http://www.csiky.hu