Péntek este a Csiky Gergely Színház bemutatta Háy János, Lovasi András bítzenés musicalét. Cikkünkben a szerzők mesélnek a darabról, dalokról és az alkotás folyamatáról.
Háy János a szövegről
– Miért A bogyósgyümölcskertész fia című regényedből írtál színdarabot?
Háy János: A könyv megjelenése után merült fel bennem, hogy ebből lehetne egy zenés darabot. Nem mintha annyira lelkesednék a zenés színházért, de ennek a könyvnek tényleg szerves része a zene, a rock and roll. Már akkortájt felvetettem Lovasinak, hogy csináljunk valamit, de nem rezonált.
– Miért pont neki szóltál?
Háy János: Az a zenei és szövegvilág, amit Kispál András és Lovasi András képviselt, nagyon közel állt hozzám. Kispál és a borz amúgy is egyedi a magyar popzene történetében. Tulajdonképpen az egyetlen zenekar, amelyik tényleg képes volt évtizedeken át új dolgokat hozni, dalokat írni, lemezeket kiadni. Ha megnézzük az Illést, vagy az Európa Kiadót, amelyek szintén meghatározó zenekarok voltak, azt látjuk, hogy az „életmű” csonkán maradt. Kispál úgy tudott jó lenni és népszerű, hogy nem ment le gagyiba. Más szempontból meg az is bennem volt, hogy a Kispál története, a felküzdés Pécsről, kicsit az én főhősöm tükörtörténete, persze pozitív változatban. Meg aztán tudtam, hogy Lovasi szereti ezt a könyvet. A legenda szerint Lecsó bukkant rá egy haverjánál, s még éjjel egyfektében el is olvasta, s továbblökte a cimboráknak. Végül mégsem én katalizáltam, hogy legyen belőle előadás, hanem Bérczes Laci, aki a tudtunk nélkül betervezte a színházi évadba, mert jónak gondolta az ötletet. Persze ha művészileg nem izgatott volna még mindig ez az egész, nem csináltam volna meg. Egy drámai szöveg egészen más, mit egy próza, illetve az eredeti hangsúlyok az azóta eltelt idő miatt is eltolódtak. Kicsit másmilyen lett a főhősöm, és az apafigurám – hiszen közben én is átéltem a gyerekeim kamaszkorát, kicsit együttérzőbb lettem az apával. De a lényeg nem változott: a darab alapvető tétje a szabadság és a világra való érzelmi nyitottság.
– Újraolvastad a regényt, mielőtt megírtad a drámát?
Háy János: Igen, bár soha nem azt akarom az újraíráskor, hogy a meglévő művet dramatizáljam. Amikor például a Légy jó mindhaláligból írtam darabon, nem pusztán azért olvastam el, hogy pontosan ismerjem a tartalmát, hanem hogy megértsem Móricz belső szándékait, amelyek a megírásra késztették, hogy eljussak a legbelsőbb magig, s aztán a szöveget már erre építettem rá. Szeretek olyan anyagból dolgozni, amit egyszer már művészileg megközelítettem. Ám a novellák csak afféle vázlatok: a lényeg mindig az érzelmi impulzus, amely az írást generálta.
– Egyénként mennyire jó a memóriád? Okoz meglepetést egy régebbi szöveg, ha előveszed?
Háy János: Nem is kell nagyon régebbi, gőzöm nincs, mit írtam két hónappal ezelőtt. Volt rá példa, hogy egy versvázlatot kétszer is megírtam, mert kiment a fejemből, hogy már megcsináltam. Azóta áthúzom a füzetemben azt, ami már készre lett csinálva. Néha elkedvetlenít a régi szövegek olvasása, olyan érzés van az emberben, hogy akkor még tehetséges voltam. Bár ebben benne van az is, hogy az író valójában csak akkor tehetséges, amikor ír.
– Drámát írni nehéz lehet, mert az el fog hangozni.
Háy János: Kell egy szituáció, amiből el lehet indulni, amit el lehet hinni, ahonnan meg lehet szólalni. Amikor a Gézagyereket írtam, tudtam, hogy Rózsika néni jön a buszmegállóból – és abból már jöhettek a mondatok, a dialógusok. Minden szövegnél fontos a nyelv akusztikai tere, de a drámánál különösképpen, hiszen a dráma valóságerejének alapja a hangzás: ha a drámaszövegben valami akusztikailag fals, akkor borul az egész. (A novella egy hamis állítástól dől – egy rosszul intonált mondattól még nem feltétlenül.) Amúgy számomra a dráma, hasonlóan más irodalmi műfajokhoz alapvetően nyelvi építmény, aminek meg kell állnia magában, mint szövegnek is. Legyenek bármilyen nagyszerű színészek egy előadásban, ha üres a dialógus, üresek lesznek a karakterek is.
– Nem az első darabod, amivel Göttinger Pál rendező dolgozik.
Háy János: Pali nagyon jó rendező: pontos és alapos, de nem merev, van benne intenzitás, akarat, és erő, de idegen tőle az arrogancia, az öntetszelgés. Ráadásul egy koncertező kelta punkot játszó zenekarban énekel, úgyhogy ő a szakmai tudásán túl is kompetens. Ez az első nagyszínházi zenés munkája, ami azt hiszem neki is nagy tétekkel bír.
– Írás közben már tudtad, hogy nagyszínpadon lesz?
Háy János: Mindig nagyszínpadra írok, helyesebben színpadra, ami nem tőlem függ, hogy a végén mekkora lesz. Sajnos a kortárs magyarokat legtöbbször stúdióban játsszák. Ez például Lengyelországban elképzelhetetlen. Míg itt arról akarnak meggyőzni, hogy nagyszínpadon csak a nagy teátrális megszólalások élnek meg, az intimebb, hétköznapibb dialógusok nem, addig Lengyelországban fel sem vetődött, hogy a darabjaimat egy sufniba evakuálják. Azt hiszem a kis vagy nagyszínpad inkább színházkultúra és rendezői alkat kérdése, mint szöveg-probléma. Amúgy nem vagyok színpadban gondolkodó, afféle praktikus drámaíró. Kornis Mihályt egyszer levittem Székesfehérvárra, s a fuvarnak annyira megörült, hogy mondta, útközben megtanít drámát írni. Hozzátette, nyugodtan nyomjam a gázt, nem kell lassítani, elég lesz az idő. Sok vicces, de hasznos dolgot mondott. Például, hogy ha a perzsa hadsereg van a színpadon, az nem az én problémám, hanem a rendezőé. Tudom, hogy ebben a szövegben is vannak színházilag statikus részek, amelyek megnehezítik a rendező dolgát. De alapvetően úgy gondolom, hogy ugyan egy kamasz fejben mindig akció van, a valóságban azonban inkább ül és beszél, vagy bambul maga elé. Mintha ez a kor kicsit arról is szólna, hogy az ember tervezi a cselekvéseket, de csak ritkán mozdul. Általában is jellemző a darabjaimra, hogy nincsenek akciók, gyors váltások annál inkább, így aztán a rendezőknek első lépésben ezt kell kitalálniuk, hogy miképpen tervezhető meg a díszletben a színváltás úgy, hogy az ne állítsa meg a szöveg lendületét.
– A zene hogyan jelenik meg mindebben?
Háy János: A zene nem illusztráció. Minden dal tartalmilag játszik. Ezen túl van a dalok felrakásában valami olyasmi, mintha a főhős vágyott világa is bennük lenne, hiszen a színpadkép hajaz egy koncertszínpadra.
Lovasi András a dalokról
– Hogyan fogtál a munkának?
Lovasi András: Az elején leültünk Háy János drámaíróval, és tisztáztuk, hogy ő a főnök, lévén az ő darabjához írunk zenéket Szabó Attilával, amelyekbe persze nem szól bele. Arra kértem, mondja meg, hova szeretne dalt, ki énekel, miről – akár hívószavakat is adhat. Így is történt. És tényleg nem is szólt bele – egyszer egy sor végére mondott egy jobb rímet –, amikor jobban megkérdeztem, hogy tetszik-e neki, amit csináltam, azt mondta, szuper.
– Van arról elgondolásod, hogyan fog az egész kinézni?
Lovasi András: Eleinte nehéz volt elképzelnem, hogyan lesz ebből a szövegből nagyszínházi előadás – a zene és a koreográfia mozdít ezen: megnyílik az egész, hiszen olyankor lehet több ember a színen. Reménykeltő, hogy a színészek szeretik, jól birkóznak vele, hallottam, hogy az élő zenekari próbáktól fel vannak dobódva. Egyébként nincsenek különös elvárásaim, csak egyetlen dolgot szeretnék: hogy a színészek ne énekeljék operettesen túl a dalokat. Az előadás életét majd úgysem az határozza meg, ki írta és ki rendezte, hanem az, hogy mekkora svungja lesz annak, amire jutnak a színészek.
– Maradt olyan „kezes” történeted, amit nem írtál meg dalban?
Lovasi András: Egyszer egy szállodában kezet mostam valami folyékony szappannal, amitől rettenetesen feldagadt. Másfél hétig olyan ödémás volt, hogy gitározni sem tudtam.
Szerző: Proics Lilla
forrás: http://szinhaz.hu/
