A szirupos musicalvég nem tesz jót a kaposvári ősbemutatónak

Színháztörténeti pillanat: Háy János és Lovasi András bítszíndarab-ősbemutatója a Csikyben. A kéz nem rossz darab, de olvasni jobb volt.

Elképzelhető, lesz Kéz, mely megpróbál jól kupán vágni, ennek ellenére azt kell, hogy írjam: többet vártam. Sokkal többet. Merthogy adott egy jó könyv egy remek írótól A bogyósgyümölcskertész fia Háy Jánostól –, egy Kossuth-díjjal is elismert rockzenész – Lovasi András az ex-Kispálból, most a Kiscsillagból –, egy jógondolkodású rendező – Göttinger Pál –, ám valahogy mégis erős hiányérzet maradt az utolsó taktusok után. Egyfelelől minden bizonnyal konkréten miattuk is, ugyanis még egy tökéletes darabot is agyonvágott volna a szirupos tucatmusical-befejezés, a nagy közös éneklés, boldogság, konfettieső. Ha már kimondottan bítzenés színdarab született – s vele ősbemutató a kaposvári Csiky Gergely Színházban –, akkor ne színeskoktélszagú összenépi dalolás zárja már. Jimi Hendrix legalább kettőt fordult a sírjában, s ledugta a torkán az ujját...

Az alapsztori – A bogyósgyümölcskertész fia – a hetvenes évekbe kalauzol, igazi kordokumentum, egy a kádári Magyarországon kamaszodó fiú lassú eszmélését mutatja a kisfalusi indulástól a világvárosi milliőig. Az úton a kilométerköveket a zene jelöli ki, Hendrix és Rolling Stones,Zeppelin és Deep Purple, Radics Béla és a Skorpió, a rákendról, s a villanygitár, mely mindennek alfája és omegája. És persze ott a háttérben a felnőtté válás, mely mocskos nehéz dolog volt akkoriban, legalább annyira, mint manapság.

Az indulásnál az utca tehénszar-, az udvar tyúkszar-, az ember fokhagymaszagú: ide kerül büntetésből a fővárosi zenetanárnő, innen próbál kitörni a főhős, akinek a környezete azt bizonygatja folyton folyvást, hogy az ő kezébe kapanyél való, nem hangszer. S innen kell kitörnie, mert a sár és a por betemet mindent és mindenkit... kezdésnek nem rossza köpenyes, gumicsizmás ifjak cilinderes tánca, Csonka Ibolya nagyirockja pedig egész egyszerűen zseniális. Csuhajja!

Ilyenben persze a nézők többségének nem volt része, a balatoni hétvége viszont már beindítja a nosztalgiát: a zsúfolt siófoki strandon pecsenyére sült söröző-autóstáskás endékások, a farmeres-gitáros lengyel egyetemisták képe minden ki előtt megjelenik, aki az úttörőből kiörgedve élte meg a rendszerváltást. Pörög a darab, viszi magával a nézőt, még azokat is, akik előzetes olvasmányélmény nélkül ültek be az előadásra.

Csakhogy ez nincs mindig így. 

Egyes jelenetek előzmény nélkül kerülnek a darabba, a zene ugyan próbál habarcsot alkotni, de kevés sikerrel. Ugrál a történet, epizódok villannak fel, majd tűnnek el, olykor a feledésbe. Az pertsze érthető, hogy a falusi gyerek Pestre költözve asszimilálódni akar, s inkább az otthoniaktól különbözni, csak éppen a dúc hiányzik alóla. Felszínes a mese, a mondanivaló sokszor másod-harmadlagossá válik, marad a zenei élmény, egy közepes rockkoncert, majdnem punkfelállásban. S néha kiderül, a Kéz, melyről eleinte mindenki azt állította, csak dolgozni lehet vele, tud ütni, zenélni, szeretni, kapaszkodni és kapcsolódni. S a szent cél, a csajok meghódítása érdekében eljátszani a Dédapámat a Skorpiótól, pedig az már ciki. Mint ahogyan a történetszövésbe néhol erőteljesen keveredő közhelyfolyam is...

Ráadásul a sok-sok megénekelt sztori nem ad ki egy teljes egészet, hiányzik valamiféle összetartó erő, amitől a jelenetek darabbá válnak, a groteszk-szatírikus alaphang néha fals mellékhangokkal párosul. A néző pedig csak ül, s várja, hogy rendeződjenek a dolgok végre. Hiába, ha csak az összenépi végéneklést nem vesszük olvasztótégelynek. De inkább ne...

Mindezek ellenére a színészi játék nagyobb részét nem érheti kritika. Az útkereső Dávid szerepében az egyetemi hallgató Nagyhegyesi Zoltán kifejezetten érett produkciót hoz, a számára engedett kereteken belül ügyesen kiteljesedik, s ami egy zenés darabnál nem hátrány (...), el is tudja énekelni és táncolni penzumát. Szintén kifejezetten kellemes nézni és hallgatni Fándly Csabát, aki korábban néhányszor túlerőlködte szerepeit, ezúttal azonban kifejezetten jól áll neki a főszereplőhöz hasonló metamorfózisra kényszerülő ifjú szerepe. 

Kalaplengetést érdemlő alakítással rukkol ki a morózus matektanárt megjelenító Némedi Árpád is, mint ahogyan az epizódjelleggel a darab elején megjelenő Csonka Ibolyaprodukciója is ott marad a fejekben. Szula László és Varga Zsuzsa autentikus falusi szülőpárost alkotnak, velük ellentétben a kollégiumi brancsra kirótt szerepek kissé érthetetlenek: hogyan lesz az egyik pillanatban együgyű népségből másodpercek alatt verőlegyények alkotta kemény galeri... 

Csapó Virág nem kap elég időt, hogy mélyen megmerítkezzen a talán egyetlen politikai mondanivalót hordozó zenetanárnő szerepében, s hasolnóképp csak epidozistaként lehetnek jelen a történetben amúgy fontos szerephez jutó lányok – Czene Zsófi, Grisnik Petra,Czakó Juli és Lovas Rozi –, bár utóbbi Dénes Viktorral és Nagyhegyesi Zoltánnal közös zongorás jelenete – Bach c-dúr prelúdium és fúga – kifejezetten jól sikerült, s mivel még mindhárman egyetemisták, nagyon is süvegelendő a produktum.

Kár, hogy a darabról ez a legjobb szívvel sem állítható, bár lehet, hogy az elején említett nagy várakozás miatt keserű kicsit a szájíz. Lehet, hiányzott Mics Micsel on drámsz és Billi Kaksz on bész...

forrás: http://www.sonline.hu