Az utolsó szó joga
A nemrégiben Junior Prima-díjjal kitüntetett Göttinger Pál, a Szabadesés rendezője maga mondta, hogy bárkás munkáit elsősorban az elszámoltatás problematikája köti össze. Tán éppen az említett leltártéma, a mérleg elkészítésének kívánalma, kötelessége és nehézsége vezette hát a fiatal rendezőt az ír Michael West darabjához.
A Szabadesés a súlytalanság állapotának súlyosságáról, a légüres térben zajló, kiáltásra szomjazó, hősies és – bízzunk – nem is hiábavaló harcról szól. Kulcsfigurája egy átlagosnak látszó, középkorú férfi, aki összeomlásnak indult kapcsolata teljesen átlagos reggelén váratlanul összeesik. Míg magatehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, és a halállal viaskodik, a színpadon megelevenednek gondolatai, választásai, érzései. Göttinger előadása fejezetenként vezet be minket egy korántsem átlagos élet rengetegébe.
Szikár, steril színpadkép fogad. A teret kórházban használatos fehér függönyök szabdalják, a fekete deszkák fölé hatalmas, hófehér vászon feszül. Kezdésként – mintha családi videót látnánk – a főhőst alakító Kálid Artúrselyempizsamás alakja jelenik meg a kivetítőn. Keresi a szavakat, dadog, zavarban van. Aztán – ez már a színen történik – a szótlan férfi váratlanul összeesik. Megfosztatik ki nem mondott szavaitól, ám belül befejezetlen mondatainak nyomába ered. Az előadás dinamikája finomra hangolt, szépen komponált. A kezdeti komor geometriát a lendületes játék és az előadás ötletes térhasználata oldja ugyan, végül aztán mozdulatlan, szép, sötét csendben állapodik meg ismét. Addig viszont egy döbbenetesen valóságos, mégis szürreális, könnyfakasztóan tragikus, mégis szórakoztató utazásnak lehetünk tanúi.
„Még itt vagyok” – törnek fel elemi erővel a mondani már nem bírt, ezért befelé kiabált szavak a halál küszöbén az életével elszámolóból. A jelenlétért, a figyelemért, a kommunikációért folytatott küzdelem, a mozdulni vágyó mozdulatlanság szavai. És Kálid Artúr sokoldalúan tesz színpadra minden mozzanatot. Jelenetről jelenetre az általa megformált figura más és más arcát mutatja. Látjuk megszégyenített kisiskolásként, letolt kölyökként, magoló eminensként, szürke szeretőként, tesze-tosza férjként, végül előbb kétségbeesett, majd nyugodt haldoklóként. Átéljük, ahogy elment mellette az élet, és kicsit azt is érteni véljük Varga Anikó pontos játékából, hogy a pajkos diáklányként megismert feleség hogy vált mellette kiábrándulttá, és hogy lesz hozzá végül hűtlen. De nemcsak ők ketten, mindenki kiválóan teljesít. Kardos Róbert a rosszcsontszerepből kinőni képtelen féltestvérként, Ilyés Róbert különös mesteremberként nyújt emlékezetest, Szoták Andrea pedig egy jeleneten belül naiv fruskából kiégett, megtört nővé alakul.
Az előadás legizgalmasabb ötlete, hogy a színpadi – vagy éppen a nézőtér alatt játszódó – események egy kézikamerának hála párhuzamosan peregnek a színpad fölött feszülő vásznon is. Párhuzamosan, mégis másképp. Hiszen a „videojáték” jóval több, mint az élet végén lepergő film metaforájának vizualizálása. Új, más – olykor szubjektív, belső, máskor kívülről figyelt – szemszögekkel gazdagítja, így még több oldalról mutatja be a cikázó eseményeket.
Göttinger legújabb elszámolástörténete szívbe markoló és kifogástalan. Dísztelen, őszinte, intenzív és erős színház. Mondjuk ki, míg nem késő: látni kell!
forrás: http://www.ujember.hu/