Napra jutni

Apának lenni nem könnyű. Fiúnak se. Háy János üzenete az apát játszó Szula Lászlónak, és a Dávid-Nagyhegyesi Zoltánnak. A bogyósgyümölcskertész és az ő fia. A kéz.

* * *

Apa felemel, feldob, nyakába ültet, hatalmas tenyerével megtámasztja a hátad és biztonságban vagy ott a nyaka magasában. A kutyák szűkölve menekülnek az utatokból, a rosszemberek kalapot emelnek, s úgy köszönnek, ahogy a jóemberek is szoktak, mert ők is tudják, hogy ki ez az apa, hogy egy ekkora emberrel nem érdemes ujjat húzni. Apa megszerel, megemel, arrébrak, átalakítja, amit át kell alakítani, felújítja, amit fel kell újítani. Minden szerszámot ismer, minden hibára talál megoldást. Nem kell hívni hetedhét országon túlról szerelőt, hogy a fele királyságért javítsa meg a tetőt. Nem, apa mindezt megteszi, s neked is a kezedbe nyom egy kis kalapácsot, na, üss rá a szögre, és te ütsz, a szög elgörbül, de az apa nem mérges, kiegyenesíti, és egy ütéssel beleveri a fába, mert ő az apa, neki ez a tudás ott van a birtokában.

Apa nevet, mert jókedve van és az anya is nevet, mert neki is jókedve lesz az apától. Neked is akkor örülnek, ha örülnek egymásnak. Az anyának nem elég, ha te vagy. Mért nem elég, hogy én, gondolod, de máris elfelejted, amit gondoltál, mert megérkezik apa. Leül enni, és úgy eszik, ahogy csak egy apa tud enni, minden falatba belefeledkezik. Azt érdemes szeretni, amit ő szeret, mert az a jó. És az anya örül, hogy eltalálta megint, hogy az apának mi a jó.

Telnek-múlnak az évek. Az apa egyszercsak szól, hogy mennyire nehéz neki, hogy minden a hátán van. Hogy ott van ezen a háton a gyerek meg az anya. Hogy egyre nehezebb neki ezt a zsákot cipelni. Az anya nem mond semmit, s az apa hangosan mondja, hogy legalább azt mondhatnád, hogy tudod, hogy ez nekem mennyire nehéz. Nekem is nehéz, mondja az anya, én mégsem panaszkodok. De neked nem kell azon törnöd a fejed, hogy miből veszünk a gyereknek... és felsorol számtalan dolgot, amit venni kell minden évben, mert iskola meg tél meg tavasz.

A gyerek már nem került föl az apa hátára, mert az a hát már tele volt. Nem volt az, hogy az apa boldogan nevetett és az anya is, s a gyerek becsúszott a nevetések közé. Amikor az apa elment továbbképzésre három napra egy messzi városba, akkor olyan volt, hogy minden könnyebb lett. Az anya nevetett és a gyerek is. Nem volt rendbontás, mert nem volt mit megbontani. Az apa volt a rend, s ez a rend most épp nem tartózkodott otthon. Akkor érezte a gyerek, hogy valójában nem csak az apa cipekszik, ők is cipelik az apát azokkal a böhömnagy súlyokkal a hátán.

Az apa végül hazajött, mert harmadnapra visszaáll minden világokban a rend. Épp olyan komoly arccal érkezett, mint ahogyan elment, talán még komolyabbal, mert a továbbképzés során méginkább rájött, hogy az eddigieknél is nagyobb feladatokkal kell megbirkóznia. Mondta a gyereknek, hogy neki is meg kell a feladataival birkóznia, mert a gyereknek is ez a birkózás a dolga, s amikor hazahozta a bizonyítványt, nem azt mondta, hogy de jó, hogy majdnem mindenből ötös, hanem azt kérdezte, mért van földrajzból négyes. Az apa, akinek a nyakában olyan biztonságos volt valaha, most elvárásokat fogalmazott meg, hogy mit kéne tenni és milyenné kéne lenni. Most nem győzte kérdezgetni, mi lesz belőled, ha ezt vagy azt nem csinálod meg, mert most főleg azt látta a gyerekből, amit nem csinál meg, az nem tűnt fel neki, amit megcsinált. Nem látta a gyerek nehézségeit, nem tudott örülni az örömeinek, nem voltak már együtt. Az apa az apában volt, a gyerek a gyerekben. Mondta is az apa az anyának, hogy nem hasonlít rá ez a gyerek, teljesen másmilyen, mintha idegen lenne, nem úgy öltözködik, nem olyan dolgokat szeret, hiába tett meg érte mindent, teljesen más lett. Az apának fájt, hogy más lett a fia, s a fiúnak is fájt, hogy idegen lett neki az, hogy apa. Egy idegen erő, amivel meg kell küzdenie, s e küzdelemben úgy látszik: alul fog maradni.

Apa aztán megbetegedett. Leállt a veséje, a gyerek ment a kórházba és mondta a férfi, hogy nem tudja mikor, de belátható időn belül... itt egy szót mondott, amit a gyerek eddig nem tudott az apa kapcsán elképzelni. Végül mégis kijött a korházból, mert a belátható idő néhány évre nyúlt. Ebben a belátható időben rendbehozta a tetőt, a csatornát, a kerítést, kicserélte az elöregedett háztartási gépeket. Nem akarom, mondta, hogy anyádnak ezekkel gondja legyen. A gyerek nem tudott mit szólni, hiszen soha nem volt még ennyire közel neki az, hogy halál.

Túl fiatal voltam, amikor meghalt az apám. Úgy ment el, hogy rajtam maradtak az elvárásai, az elégedetlensége. Nem értünk még bele abba az időbe, amikor apa és fia összeölelkezik, s azt mondják egymásnak, hogy na, voltak hülyeségek, de valójában én jót akartam, hogy legyen belőled valami és mennyire jó volt, hogy ezt meg azt megtetted, ha nem ezt teszed, semmi nem lett volna belőled. Igen, mondja a fiú, most már megértem, hogy minden az apai szeretetből fakadt, még az is, ami nem volt jó, hogy fakadt. Túl korán volt, éreztem, valami kicsúszik mögülem egy támasz, aminek nehéz helyzetekben nekivethettem volna a hátam. Kicsúszott a támasz, de lecsúszott rólam egy súly is. Legördült rólam az apai elvárások nehezéke. Apátlan lettem, de szabad.

Én azt hoztam az apámtól, hogy olyan apa, mint ő nem akarok lenni. Nem akarom a fiamat terhekkel, elvárasokkal súlytani. Olyannak maradni akartam, amilyen volt az én apám is, amikor még apa volt és nem egy hatalmas nehezék az életemen. Azt hiszem, jól ment egy ideig. Bármit csináltam, mindennel örömet okoztam a gyerekeimnek, minden ötletem jó volt, minden viccem vicces volt, még az is, ami nem. Ám pár év múlva mintha megbomlani látszott volna ez az egység. A másik oldalon megjelent a kedvetlenég. Mért menjünk kirándulni. De hát eddig szerettél. Már nem. Akkor mondd meg, mit csináljunk. Semmit, mondta a gyerek. Egyre nagyobb küzdelem lett, hogy vacsorakor némi nevetést kicsikarjak, de még küzdöttem. Aztán egyszer azt mondta a gyerek, hogy apu, jönnek a barátaim, s ha itt lesznek, nem kell humorosnak, meg vicces apukának lenni, csak legyél olyan normális, mint minden apa. Unalmas. 

Ettől a naptól éreztem, olyan apa lettem, amilyen lenni nem akartam. Egyre többször hivatkoztam a nehézségekre, amivel nekem ezért a családért meg kell küzdeni, egyre többször fogalmaztam meg elvárásokat, hogy mit kéne a gyerekeimnek tennie és hogyan, egyre többször ütköztem a fiammal. Nem szerette, amit én szeretek, azt mondta elmegy az étvágya attól, ahogy eszem. Mondom, örülök annak, hogy finom, és jóízzel... Nem, mondja, ez habzsolás. Idegesítette, hogy megszerelem, amit meg kell, hogy az anyjához érek, amikor úgy érezte, nem kell. Veszekedésből vitába, vitából veszekedésbe futottunk, amit, azt mondta, én provokálok, mert engem belőle semmi nem érdekel csakhogy milyen a teljesítménye. Örökösen elvárásokat fogalmazok meg, s hiába mondom, hogy én ilyet nem mondok soha, mert olyan vagyok, mondja, hogy nekem ki sem kell mondanom, már a hallgatásomból is érzi, hogy teljesítenie kell valamit. Nem mer semmire nemet mondani, mert tudja, hogy amit ő nem akar, azt én akarom.

Hibáztam, mert ebben a helyzetben nem lehet nem hibázni. A fiam legyártotta belőlem az agresszort, az elnyomót, azt az erőt, amivel érdemes birokra kelni. Amilyen nem voltam, de kicsit mégis voltam, mert apa voltam. Tehetetlenül, ügyetlenül mozogtam ebben a szerepkörben, soha nem készültem rá, s néztem amint a felnövő fiú küzdelmet folytat ezzel az ügyetlen türannosszal, s láttam, amint az idő halad, egyre többször éli meg a győzelmet. S ahogy a győzelmeket begyűjti egyre csak nő az ereje. Én erőt vesztek, bele meg erőt pakol a küzdelem. Árnyékban harcol, az én hatalmas testem árnyékában, s ahogy telik az idő egyszercsak a szeméhez kap, érzékeny kék szeme van: kiért a napra. Még lett volna módom visszarántani, de nem tettem semmit, csak néztem utána, hisz apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől és hagyja a fiát a napra jutni.

Háy János