A gyerekek hogy megnőttek
A kaposvári társulat több éve tartó bizonytalanság, átmeneti helyzetek után, úgy tűnik, állandóságra lelt. Hamarosan az is kiderül, kik lesznek azok a rendezők, akik hosszútávon itt dolgoznak, minden új és régi társulati tagot figyelemmel kísérve. A színház új vezetésének ez az első önálló évada, ennek pedig egyik fontos előadása A kéz. Fontos, mert a szándék nyilvánvaló: olyan produkció létrehozása, amilyennek itt nincs hagyománya. Ezt a szándékot mindenekelőtt nagyra tartjuk.
A drámát Háy János írta A bogyósgyümölcskertész fia című kötet által megfogalmazott szándékot felelevenítve és újragondolva: A kéz egy vidéki fiú, Dávid története, aki a hetvenes évekből, az életét meghatározó helyekről - a falutól az iskoláig - való kiszabadulást a rockzene által gondolja véghezvinni. A dalokat, zenéket Lovasi András jegyzi, aki Szabó Attilával dolgozott együtt - a zenei világ, bár a hetvenes éveket idézi, jól felismerhető benne mind az író, mind a dalszerző saját univerzuma -, ezt az alkalmi zenekari formáció Drapos Gergő vezetésével teszi az előadás alá.
Az író korábbi drámái elsősorban olyan, "egy emberből megszólaló" szövegek, amelyek mindvégig megtartják azt a nézőpontot, ahogy az adott főszereplő látja és éli azt. Háy szövegei, történetei, drámai fordulatainak egyszerűsége mögött fájdalmasan letisztult világértés van, cserébe azonban ezek a színdarabok nem hagyományosan dramatikusak. A kéz című előadás különösen nem az: a jelenetek olyan szekvenciákból, szkeccsekből állnak, amelyek egy kamasz fiú életének néhány mozzanatát jelenítik meg. A forma a színdarab szándékához, ahhoz, hogy fel-felvillantson emlékezetes és a korszakra jellemző momentumokat, szerencsésnek tetszik. Ez az előadás rendezőjétől, Göttinger Páltól rettentő figyelmet, erőt és ügyességet kíván, csakhogy a sikeres kivitelezéshez épp a szöveg nem ad elég segítséget.
A jelenetek során megtudunk a főszereplő, Dávid életéből néhány momentumot, a szüleiről, a falusi környezetéről kapunk egy kevés benyomást. Egy kedves, innen elvágyódó, kíváncsi fiúról van szó, aki aztán kollégista lesz, mert felveszik egy budapesti gimnáziumba. Ez utóbbi jelenetben például azt látjuk, hogy a szülők felkísérik a kollégiumi szobába, ahol a többi fiú jelenlétében elbúcsúznak tőle. Ekkor hangzik el a következő párbeszédrészlet:
Apa: Jó kis táska. Hol vetted?
Anya: A vásárban. Román műbőr.
Apa: Ja, a műbőrben a románok nagyon jók.
Anya: Rendes bőrben is, de minek vettem volna a gyereknek rendesbőr táskát, amikor ez is jó.
Rendkívüli súlya tud lenni az ilyenféle mellébeszélésnek, ha megteremtik hozzá a drámai helyzetet. Ez azonban gyakran hiányzik, talán az arányok eltolódása ennek az oka. A fenti jelenet színpadi megvalósításában a befejezés például épp, hogy nem alakítja ki a szituációt arra, hogy a végén az Anya elszólja: ők egyedül maradnak a gyerek nélkül, a jelenetet olvasva pedig hat ez a lezárás. Ahol Háy semleges mondatai a maguk súlya szerint szólalnak meg az előadásban, azok jellemzően a nem reális helyzetek.
Egyes jelenetek szikársága ellenére is mintha túlbeszélt lenne az egész. Talán a követhetőség szándéka miatt a kelleténél világosabbá tesznek részleteket, pedig a dalokkal, a zenékkel, a képekkel átélhető a korszak, a történet. Az első felvonás végén Dávid a kollégiumi "ismerkedési verés" után elénekli a szívhez szóló dalt, ami a strangról szól, illetve dehogy arról: Lovasi költészete tele ezekkel a hangulatos metaforákkal, amit nagyon jól ért több generáció is. De Háy és Göttinger nem bízik benne, mert Dávid, még mielőtt lemegy a függöny, a dal után azt mondja: "Egyedül vagyok."
Nehéz helyzetben van mindenki, mert hiányzik a színházat leginkább segítő konfliktus. Bár Göttinger úgy értelmezi, hogy a főhős a külvilággal mindig újabb és újabb konfliktusba kerül, az epizódok közt mégsincs tényleges drámai kapcsolat: ezek a történet megjelenítésének önmagukban álló, hol realisztikus, hol humorosan szürreális képei. Ezek váltakozása tartja fenn a nézői érdeklődést, mert a jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ha valaki csak a második felvonásra érkezik meg - amelyben kiderül, Dávid zenész ugyan nem lesz, de szerelmi szálon bimbót bont -, akkor sem veszít sokat a történetből, akkor is tudja követni az eseményeket.
A téma pedig nem érdektelen, ugyanis a felnőtté, az önállóvá válás folyamata az ember életének talán legmeghatározóbb, legdrámaibb fordulata, nem mellékesen azért, mert ebben tevőleg vesz részt mindenki, aki egy kamasz környezetében jelen van. Mindennek biztosan meg kellene rezdülnie a mában, ám pont ez nem sikerül. Pedig minden résztvevő igyekszik, a főszereplőt alakító Nagyhegyesi Zoltán nagy kedvvel és erővel játszik. Varga Zsuzsa, Szula László a szülők szerepében, a helyzetek kínálta lehetőségek határain belül igyekeznek minél inkább egész világot teremteni. Sajnos nem láttam Tóth Eleonórát a nagymama szerepében a bemutatón, aki a brutalitást és a légies csipkefinomságot egyszerre tudja adni, azóta Csonka Ibolya játssza a szerepet. Némedi Árpád néhány mozdulattal hozza a karaktereket, és szellemes az allegória is - a matematikatanár mint profi bokszoló üti a szegény gyereket -, mégsincs fontos szerepe a történetben, mint ahogy a Csapó Virág játszotta zenetanárnőnek sem, akinek pedig egy mondatra fellebben a sorsa. Ugyanígy marad félbe Dávid barátjának alig körvonalazódó figurája: Béli Ádám néhány pillanatra kap figyelmet, és még tizenkét nevet ideírhatnék - továbbá a koreográfusét, Katona Gáborét -, akik több szerepben is lendületesen viszik előre az előadást, beállva az éneklésekbe is. A zenekar mindezen kívül is van, belül is, az ő önazonosságuk sokat tesz az előadáshoz.
Csík György díszlete ötletesen egy rockkoncert-nagyszínpad, abba fordulnak, kerülnek bele a szükséges helyszínek: a falurészletek, a kollégium, szobák, utcák, az osztályterem és a többi. Kovalcsik Anikójelmezeinek szinte mindegyike kor- és helyhű - tán még a matematikatanár barna köpenye alatt hordott ökölvívónadrág is -, az anyáét kivéve, ami jelentheti a szerepének kiemelését.
A befejezés azonban a dalokra hagyatkozókat is elbizonytalanítja, mert persze, örül az ember, hogy a fiatalok egymásra találnak és aranyosan, csillogó szemmel néznek egymásra, illetve a biztató jövőbe, de hogy ez nettóban van színpadon, azt azért nehéz feldolgozni. Annál is inkább, mert Lovasi a véget nem ilyen negédes, minden reflexiót mellőzőnek szánta. "Hát ez ezzel jár, jön a vége, muszáj/ Ezt is abbahagyni egyszer,/ Hulljon konfetti, énekeljünk ki/ Magas hangokat, na, jó, nem kell,/ Csak a boldogság, csak a békesség,/ Csak a vihar utáni tenger,/ Csak a napsugár, ahogy rajtunk jár,/ Már csak ezért megéri, ember!" Hiába a dalszöveg leheletnyi fanyarsága, csipetnyi iróniája, a színpadon minden direktben szól. Sehol egy ellenpont, sehol egy apró idézőjel. Így olyan, mintha valami ijesztő lányregényből kerekített kommersz musical érne véget, s ez merőben szokatlan Háytól is, Lovasitól is.
forrás: http://fidelio.hu