Urbán Balázs A kézről - KRITIKA
...mintha alapvető eldöntetlenség érződne.
Jó látni, hogy egy színház a mindenképpen szükséges évi „musical-penzumot" nem letudni próbálja valamely agyonjátszott szerzeménnyel, hanem friss darabot írat, nem is akárkikkel, hanem a közelmúlt legsikeresebb drámaíróinak egyikével, illetve a kortárs rockzene egyik ikonjával. Háy János és Lovasi András nevét jó látni az előadás plakátjain. Optimális esetben mindebből az következne, hogy magát A kéz című musicalt is jó látni a kaposvári Csiky Gergely Színházban. De nem ez következik.
Háy János ezúttal is saját epikai alkotása (A bogyósgyümölcskertész fia) alapján készítette el a darabot. De amíg a korábbi - amúgy távolról sem egyenletes színvonalú - művek esetében jól kitapintható volt az újrafogalmazás iránya és motivációja, addig A kéz esetében mintha alapvető eldöntetlenség érződne. A szerző nem transzponálja az epikát drámává; konfliktusok, viszonyváltozások helyett epikus eseménysorozatot látunk. Maga az eseménysorozat meglehetősen érdektelen; Háy visszatérő témájához, a vidéki értelmiség nagyvárosi asszimilációjának kérdéséhez semmi újat nem tesz hozzá, s finoman szólva sem bővelkedik eredeti ötletekben és szellemesen megírt helyzetekben. Közhelyesen, sőt, gyakran vázlatosan felskiccelt szituációkban egy-két vonással ábrázolt sablonfigurák mozognak. De az eldöntetlenség nemcsak a dráma-epika viszonylatában érződik, hanem a korszak ábrázolásában is. Tematikai elemeiben a hetvenes évekhez kötődik a történet, ám Háy nemcsak retro-fílinget nem teremt, hanem akkoriban bizonyosan nem használt szavakat ad a szereplők szájába. Lehetne ez jelentéses stilizálás is, de nem az, hiszen a hetvenes évek toposzainak megidézésén keresztül nem szól a máról sem a történet. S ha már a nyelvnél tartunk: a szereplők az erősen stilizált, irodalmias Háy-nyelven szólalnak meg. Ez alatt természetesen nem a megszámlálhatatlan alkalommal elhangzó szaporító ige halmozását értem, hanem a Háy-drámákra jellemző nyelvi eszközöket. Főként az állítmány gyakori elhagyását, mely például nemrég, a Nehéz esetében stilárisan meghatározta a hosszú monológokat, s amely most ijesztően modorosnak, művinek hat. Ebből adódóan voltaképpen az is eldöntetlen marad, hogyan viszonyul a szövegkönyv magához a választott műfajhoz; míg a mellékszereplők erős tipizálása, érdektelensége felfogható a musicallibrettók sajátosságának, a nyelv mesterkéltsége, a rövid jelenetek egymásutánja, a konfliktusok szinte teljes hiánya éles ellentétben áll a műfaji szabályokkal. Ehhez a szövegkönyvhöz valószínűleg nem kis kihívás zenét írni. Némiképp leegyszerűsítve: a musicaleket vagy fülbemászó, magával ragadó, dallamos zenéjükért szokás szeretni, vagy átgondolt, igényes, következetes zenedramaturgiájukért. A nagyon karakteres dallam- és szövegvilágban otthonosan mozgó Lovasi Andrástól és szerzőtársaitól, Szabó Attilától és a Kiscsillag zenekar tagjaitól nyilvánvalóan nem az előbbit, hanem az utóbbit lehetett volna (el)várni - ám tisztázatlan dramaturgiai alapokra aligha lehet zenedramaturgiát építeni. Így aztán vegyes minőségű betétdalok sorozatát látjuk-halljuk. Érezhető ugyan helyenként a törekvés mind a dramaturgiai szakadékok áthidalására, mind a sablonoktól való eltérésre, de ezeken a pontokon nem átütő a zene (értékeltem ugyan a Dávid - Kriszta - Kristóf trió zongora körüli sertepertélésének, „szerelmi háromszögének" nézői elvárásokat szellemesen ignoráló repetitív játékosságát, de zenei élményként nem tudtam elraktározni a számot).
Göttinger Pál rendezése nem néz szembe az alapmű problémáival. A rendező mintha leginkább a színpadi események lepergetésére, a sűrű jelenetváltások biztonságos lebonyolítására törekedne. A szövegből hiányzó szellemességet nem próbálja játékötletekkel pótolni, stilárisan pedig éppoly bizonytalan, maszatos az előadás is, mint a szövegkönyv. Csík György díszlete abban az értelemben funkcionál, hogy lehetővé teszi a jelenetváltásokat, egyebekben szinte értelmezhetetlen. A színpad függöny nem takarta széleire festett gitárok rokonszenves stilizálást sejtetnének, ám amint felmegy a függöny, (nagy)szülői házként valóságos kis skanzent pillanthatunk meg (semmi nem utal arra, hogy ne kéne komolyan venni), majd jelzésszerű, szinte csak szimbolikusan értelmezhető díszletelemek gördülnek színre. Ráadásul maga a látvány is érdektelen, fakó - ez utóbbi igaz Kovalcsik Anikó jelmezeinek többségére is (a ruhák egyébként sem jellemzik karakteresen sem azt a közeget, ahonnan a szereplők kikerülnek, sem azt, ahova vágynak; a mosdatlannak mondott falusi fiúk elegánsabbnak tűnnek, mint később városi társaik). Színészi lehetőséget igen keveset tartogat az előadás, hiszen majd' mindenkinek csak sablonok felskiccelése jut feladatul. Az Apát alakító Szula László talán egyetlen jelenetben kap lehetőséget némileg árnyaltabb szerepformálásra. Nagyhegyesi Zoltán pedig legalább felmutathatja egy kedves, ábrándozó, fokozatosan felnövekvő fiatalember karakterének körvonalait. Változó intenzitással, de rokonszenvesen teszi ezt; nem az ő hibája, hogy a megjelenített életút (vagy inkább életszakasz) mégis közhelyes marad.
A zenekar (Császári Gergely, Drapos Gergő, Mészáros Ádám, Gáspár Gergely) professzionálisan és lendületesen szólaltatja meg a számokat, megidézve valamit abból a korabeli atmoszférából, melynek megjelenítésére az alkotók nemigen vállalkoztak. Néha az volt az érzésem, jobban járnánk, ha felültetnék őket a színpadra, hogy amolyan szcenírozott koncertként játsszák el a megkurtított librettójú darabot. Nemcsak a színpadra állítás megoldatlan problémáiról lehetne így elfelejtkezni, de a hangulat is bizonyosan magával ragadóbb lenne.
forrás: http://szinhaz.net/
