2012. március 9.
Nemrégiben olvastam egy cikket a gitárlapú könnyűzenék helyzetéről, amiben az írás szerzője kifejtette, hogy a punk nem egyszerűen halott, hanem lényegében megölte a rockot és annak minden rokon műfaját. Habár egy ennyire sarkított véleménnyel egyet semmiképp sem érthetek, a Firkin lemezbemutató-koncert előzenekarának produkciója közben többször is úgy éreztem, nem kevés igazság van a fenti megállapításban.
Pedig a cseh-amerikai Pipes and Pints programja kifejezetten izgalmasan indult, hiszen a dob és a skót duda (ami annyira nem is áll távol az ír-kelta tradíciótól, mivel a „scotus” ugyebár írt, avagy gaelt is jelentett a Római Birodalom brit hódításainak idején, a duda pedig Európa-szerte rengeteg kelta banda elengedhetetlen kelléke) kifejezetten ősi és harcos atmoszférát teremtett, ám nem sokat kellett várni, és belépett a gitár meg a basszus, márpedig a háromakkordos dalok legfeljebb rövid ideig tudják lekötni azt, aki nem melegített be a koncertre némi Guinness-szel vagy Tullamore Dew-val. Jó negyedórán át alig néhányan lődörögtek csak a színpad előtt, igaz, egy ős-punk srác törzsi tánccal szórakoztatta magát és a körötte lézengőket. Az összképet mégis a színpadon tomboló hatalmas energiák és a szolid távolságtartás kínos feszültsége határozta meg.
Mindezt annak ellenére, hogy Syco Mike kigyúrt, teletetovált teste igazi rocksztárt ígért, a törpetaréjos Vojta Kalina és az ő felföldi dudája pedig elképesztően jól mutatott a színpadon, egyszóval minden adott lehetett volna egy jó bulihoz, ami valamiért mégsem jött össze. Talán épp a punk túlegyszerűsített zenei nyelvezete miatt, ami mögött nem érződött különösebb többlet, legalábbis nem ez alkalommal.
Nem úgy a Firkin, mivel számukra már rajongói klubjuk révén eleve biztosítva volt a lelkes és népes közönség, akik lényegében az első pillanattól az utolsóig végigtombolták a koncertet. Végigtombolták annak ellenére, hogy az új album számait nem ismerhették – vagyis, lévén, hogy azok többségében olyan tradicionális és/vagy korábban már a csapat által is feldolgozott ír dalok újraértelmezései, mint a „Drunken Sailor” (magyarul: „Reggel van!”), a hangszerelés számított igazán újdonságnak. Ám a tagok zenészi kvalitásait ismerve ezzel sem lehetett semmi gond, a csapat ugyanis pontosan amiatt emelkedik ki a többi ír-punk csapat közül, mert minden megnyilvánulásukból kiérződik a rendkívüli előadói egyéniség és a szükségesnél messze magasabb hangszeres tudás. Mégsem egeret szülnek a hegyek, hanem valami sajátosan magyar-kelta muzsikát.
Ez a furcsa keveredés leginkább az olyan számokban mutatkozott meg, mint a felismerhetően magyar népzenei motívumokkal kevert „Igyunk pálinkát” (arról, hogy az íreknek eszükbe sem jutna, hogy ne whiskey-vel kúrálják magukat a torokkaparó víz után, talán szót sem érdemes ejtenem), és az erős tájszólással feldobott részeges nóta, a „Hetedhét székely”. Emellett szinte minden új szám azonnal hatott, akár a reklámban a fájdalomcsillapító. A „Vezet majd a szél” refrénje elképesztően ütős, a kurta, de annál keményebb gitárszóló pedig csodálatos, hirtelenjében egészen újnak ható színt vitt a dalba, míg a lassabb nóták közül a „Felföldi románc” andalította sikerrel a közönséget.
Számomra az az igazi, csak koncerten tapasztalható borzongás sem maradt el, amely örökké emlékezetessé tesz egy-egy előadást, ám meglepő módon épp egy vendég fellépőhöz, Jamie Winchesterhez kötődött a dolog, aki az „Over Here”-t adta elő a bandával. Az igazi magyar népi hegedűstílust ugyanakkor Pál István, közismertebb nevén „Szalonna” képviselte, legtökéletesebben a már említett „Hetedhét székely”-ben, míg a még a Firkinnél is írebb színt az egykori M.É.Z.-es Turáni Csongor vitte a műsorba.
Amennyire megijedtem a koncert elején, hogy esetleg nem lesz kellően jó a hangulat, annyira feldobva jöttem el a végén, míg a kemény mag ottmaradhatott dedikálásra és közös fotózásra is. Az az egy azonban biztos, hogy a Firkin még nem okozott csalódást nekem, és ha így haladnak tovább, még jó darabig nem is kerülhet sor ilyesmire.
Galamb Zoltán
forrás: http://ekultura.hu/
