Beszámoló: Firkin, Barba Negra Music Club, 2012. június 1.2012. június 4.

Ezen az estén nem telt meg csordulásig a Barba Negra, de azért voltak szép számmal rajongók. A felhozatalhoz illően ír whisky akció (is) volt, és egy külön sörcsapot is felállítottak, ahol a legendás fekete sört lehetett vásárolni egy különleges ajánlat keretében, aminek nagy sikere is volt. Szóval, ha nem is volt tele a hely, azért lézengtek itt őrült figurák, akiket eddig még nem nagyon láttam a kalózos díszletek között. 

Az estét a Bankrupt nevű, háromtagú punkzenekar kezdte, akik főként a punkzene legendás alakjainak dalait játsszák. Elég jól nyomták a fiúk, akik egyébként inkább külföldön örvendenek nagy hírnévnek, mint saját hazájukban – hiába, senki sem lehet próféta saját szülőföldjén. És sajnos ebből fakadóan igencsak kevesen lézengtek a színpad előtt, mindenesetre Rocco, William és Kicsi igyekeztek megmutatni, hogy tudnak valamit, de sajnos a közönség a különleges hangzásvilágú Firkin előtt nem igazán érdeklődött a punk legendás szerzeményei iránt. Így hát a fiúk kicsit csalódottan távozhattak a színpadról, pedig ők mindent megpróbáltak. 

Este 10 környékén aztán megjelent a fergeteges fenegyerek fellelő Firkin is a színpadon. A felvonulásukat majdnem sikerült is elmulasztani, hiszen a dobok olyan erővel verték az ütemet, hogy a tüdőm majd’ kiesett a helyéről. És ez az első instrumentális intrónál végig így maradt, már kezdtem azon izgulni, hogy a gyomromban elhelyezett tetemesebb mennyiségű Guinness lassacskán felkerül a tüdőmbe, és szén-dioxid helyett azt fogom kilélegezni. Szerencsére ez nem következett be, és egy kis koncentrálással oda is figyelhettem az igazán autentikus ír rockzenére, amit a színpadon jelenlévő hat zenész elég nagy átéléssel adott elő. Annyira jól csinálták, hogy el is felejtkeztem arról, hogy az énekesük, Barna nincs sehol, de aztán ő is megérkezett, hogy egy Borfohásszal nyitva meg is kezdjék a tulajdonképpeni koncertet. 

És higgyétek el, ha mondom, ezek a fiúk (és Lili) nem szórakoznak (vagy épp túlságosan is) és iszonyatos nagy banzájt csapnak, ami nemcsak őket készíti táncolásra, hanem a közönség is egy helyben ugrálásnak nem éppen nevezhető helyváltoztató mozgásba kezdett. Miközben sorra követték egymást angol és magyar nyelvű dalaik, ír balladák és a magyar népies szöveg alá varázsolt kocsmarock dallamok, a közönség a zenészekkel együtt tombolt, ugrált, táncolt, vagy épp állt meghatódottan és átszellemülten a gyönyörű hangok súlya alatt. 

Mert a Firkin nem fukarkodott a hangulatváltásokkal, szólt itt igazi ivós-bulizós punk szám (például az „Igyunk Pálinkát!”), de igazi, lélekbemarkolóan gyönyörű, megható és hazafias ír dalok is megszólaltak (többek között a „Rebel of Sacred Heart”). Persze a gyönyörű szövegű szerelmes dalok sem maradhattak ki, és még a Flogging Mollytól is előkerült a „Drunken Lullabies”.

Időközben rengeteg váltás következett, hisz helyenként Barna helyett Pali énekelt egy-egy dalt, és a már említett hangulatváltások is keményen odatettek, VJ pedig minden szám között lecserélte a fuvolát a furulyára vagy épp fordítva. És hogy mennyire stílusos, amit a Firkin csinál? Ezzel kapcsolatban legyen elég még annyi, hogy a kötelező levonulás után nem a „VISSZA! VISSZA!” hangzott fel a közönség torkából, hanem a „PÁLINKÁT! PÁLINKÁT!” követelés, így a ráadásban rögtön megkaptuk a „Whisky in the Jar” remek magyar átiratát, az „Igyunk pálinkát!” című dalt. 

Valójában örülök, hogy nem voltunk olyan sokan a közönség soraiban, mert így aztán lehetett nyugodtan táncolgatni, sőt, tizenéveskori emlékeket idéző pogo is beindult a színpad előtt.

Egyébként ezen nem kell csodálkozni, mert a Firkin tagjai nemcsak zeneileg profik, hanem a hangulatkeltés és a stílus terén sem igazán szorulnak tanácsra. Például itt van Ese a dobok mögött, akinek a többiekhez képest kicsit vademberes külleme igazán kitűnő ritmusfelelőst és nagyon jó hangú énekest rejt (ezt főként a zenekar bemutatása alatt előadott, rendkívül tisztán énekelt magyar dalból tudhattuk meg). De a zenekart életre hívó PJ is olyan iszonyatosan jól fuvolázik és furulyázik, miközben fel-alá szökdécsel és egy koncert alatt nyilván egy maratoni távot is végigugrál, hogy az már eszméletlen, és biztos, hogy jókedvre deríti a közönséget. A zenekar egyetlen női tagjai, az ír zenéhez feltétlenül szükséges hegedű virtuóza különleges hangulatot áraszt ír zöld színű hegedűjével, miközben időnként táncolgatva járja a színpadot és gyakran a vonót magasra tartva „üti” a levegőben a ritmust. Az énekes, akusztikus gitáros és helyenként furulyás Göttinger Pali pedig egyértelműen a vidám és tehetséges művész mintaképe – remekül illik a zenekarba a kicsit pocakos, sapkás stílusával, miközben az időnként a kezébe kerülő hangszerekből csodákat csikar ki és olyan átéléssel énekli a dalokat, hogy azok tényleg a szívünk mélyéig hatolnak. Barna a tipikus vicces, bohém énekes, akinek a dalok közbeni gesztikulációi hatalmasokat ütnek, miközben nagyszerűen énekel, és könnyedén megtalálja az összhangot a közönséggel. Persze egy punkbanda elmaradhatatlan kelléke a szólógitár, melyet Marczis Attila penget, aki a többiekhez képest visszafogottabb volt a koncert folyamán, de a néhány gitárszólóban igenis megmutatta, hogy nagyon is tudja ő tépni a húrokat, ha arra kerül sor. A basszusgitárt zúzó Szuna Peti is több teret engedett társainak, de ő maga is nagyon jól tolta a basszust és végig vigyorogva élvezte a zene és a közönség tombolását.

Egyszóval a Firkinhez illő legendásan bulizós és táncikálós koncert kerekedett ezen az estén, amelyen az őrült figurák mind a színpadon, mind a színpad előtt megtalálhatók voltak, és a majd’ két óra alatt végig rabul ejtették szívünket ezek a dallamok, ritmusok, érzések – és őrültek!

Bauman Tamás

forrás: http://ekultura.hu/