Hetedik nap - A valóság helyett

A VIDOR fesztivál színházi programjában nemcsak arra láttunk példát, hogy miképp válhat a művészet mulatságossá (legfőképpen a Buborékokban és a Bányavirágban), hanem arra is, hogy milyen hiányérzeteket kelthet egy előadás, ha csupán csak szórakoztatni akar, és kikerüli azokat a művészi lehetőségeket, amelyek a színpadra állított anyagban vannak.

A Gyógyír északi szélre (akárcsak az előző napon látott A nagy négyes) több is lehetne önmagánál, nem csak egy kellemes este. Daniel Glattauer műve – amelyből az előadás készült – a levélregény 21. századi változata, egy e-mail-regény, amely egy ismeretlen asszony és egy ismeretlen férfi véletlenszerűen kialakuló és egyre személyesebbé és bonyodalmasabbá váló számítógépes levelezését mutatja be. 

Dramaturgiai és rendezői döntés, hogy a színpadi változat milyen formát választ. Göttinger Pál rendezése két eltérő padlóval és tapétával borított fél szobát illeszt egymás mellé, az egyikben Emmi Rothner (Fullajtár Andrea), a másikban Leo Leike (Őze Áron) él. Az előbbiben egy asztal, rajta laptop, mellette egy ágy, a másikban egy fotel és egy íróasztal, rajta számítógépes monitor (itt-ott szétszórt ruhák és egyéb tárgyak). Ebben a térben mozog a két főszereplő, természetesen mindig csak a saját térfelén. Mivel azonban ilyen kvázi valóságos térben látjuk a két ismeretlent, akkor valódi környezetet és valóságos viszonyokat is képzelünk hozzájuk. Pedig levelezésük virtuális térben játszódik, és az egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy a szereplők által elmondottak (az e-mailekben leírtak) igzaságtartalma nemcsak a levelezőtársak, hanem az olvasók / a nézők számára is megítélhetetlen – lehetne. 

Ebben a kvázi valóságos térben Fullajtár Andrea és Őze Áron játéka is valóságos érzéseket jelez, s mindehhez kvázi valóságos cselekedeteket kapcsolnak: olvasgatnak vagy a munkájukba mélyednek, utazótáskát pakolnak, fogat mosnak, bort isznak és a napszaknak és az évszaknak megfelelően folyton átöltöznek. Miközben hallgatjuk a kissé titokzatos, de semmiképpen nem rejtélyes kvázi párbeszédüket (gyakran néznek a számítógépeikre, de valójában egymással társalognak), elgondolkodunk azon, hogy milyen lenne ez az előadás, ha csupán a szövegek élnének benne, amely a valóságos térből és időből kiemelve megteremti ennek a két embernek a virtuális kapcsolatát, amelynek tényleg nincsenek valóságos dimenziói. Hisz amikor a két szereplő megpróbálja ezt a viszonyt kiemelni a cyber térből, akkor végeredményben ezzel meg is szüntetik azt. 

E lehetséges, a szöveg eldönthetetlenségeire épülő előadással szemben egyre inkább leegyszerűsödik az a valóságos, amelyet a Krúdy Kamaraszínházban látunk. Egyre inkább néven nevezhetőek a megjelenő érzelmek, miközben egyre bonyolultabbnak és kiszámíthatatlanabbnak kellene lenniük a viszonyoknak. Fullajtár Andrea és Őze Áron játéka tud igazi titkokat rejteni a fordulatok mögé. És amikor – csak hangbejátszásként – megismerjük Emmi férjének Leóhoz írt levelét, akkor egyértelműen egy modern melodrámává egyszerűsödik le a történet. A számítógépes világban felfedezett újfajta létértelmezések helyett egyre inkább a mesterkélt fikció bonyolítja a művet.

forrás: http://www.vidorfest.hu/