Barnaki László, drámai hős Sarkadi Kiss János
Pálmai Viola, drámai szende Grisnik Petra
Vermes, színházigazgató Kelemen József
Debrődy, főrendező Takács Géza
Tornyos Franci, táncoskomikus Nyári Oszkár
Szusits Márta, intrika Csapó Virág
Dr. Katona, ideggyógyász, a férje Gyuricza István
Pötyike, súgó Takács Katalin
Mókuci, bennfentes Szvath Tamás
Sass Olga, szubrett Nyári Szilvia
Tokodi Csongor, ifjú titán Sipos György e.h.
Gass Pufi, szintén titán Mohácsi Norbert e.h.
Róth Diána, csoportos szereplő Kovács Zsuzsanna
Margó, a gazdasági osztály vezetője Csonka Ibolya
Szarka Béla a minisztériumból Szula László
Bablyák, tűzoltó Lecső Péter
Ösztöndíjas csehszlovák íróbarátunk Hornung Gábor
Társulati tagok Kósa Béla, Serf Egyed
Görlök Bódis-Nagy Katinka, Ferenczi Barbara, Lenner Bíborka, Monory Anna, Orbán Viktória, Tóth Beáta
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Cselényi Nóra
Koreográfus: Katona Gábor
Zenei munkatárs: Dinyés Dániel
Súgó: Csorba Mária
Ügyelő: Székely György
Segédrendező: Pintér Katalin
Rendező: Göttinger Pál
Olvasópróba: 2012. november 7.
Bemutató: 2012. december 14.
Részlet
IGAZGATÓ: Hadd mutassam be Debrődy László főrendező urat! Át is adnám neki a szót. (leül)
IGAZGATÓ: Hadd mutassam be Debrődy László főrendező urat! Át is adnám neki a szót. (leül)
FŐRENDEZŐ: Köszönöm. (feláll) Kedves kollégák. Én csak annyit szeretnék mondani: igénytelenek vagytok, lusták vagytok, ócskák vagytok. (döbbent csönd) Ez így nem mehet tovább!
Az igazgatóság tagjai értetlenkedve néznek össze.
FŐRENDEZŐ: Láttam a tegnapi előadást... Uramisten! Gondoljátok meg, kollégák, az atomkorban élünk, ma már a gépek is gondolkodnak! És mi, a kultúra első harcosai mit játszunk évek óta? Csárdáskirálynőt!
GAZDASÁGIS: Ebből élünk, kolléga úr!
FŐRENDEZŐ: Ne értsenek félre, kedves kollégák, én tudom, hogy ez is kell. Az operett csábítja be a közönséget. De engem azért küldtek ide, hogy emeljem a színvonalat! Mégis csak Európa közepén vagyunk!
IGAZGATÓ: Gyulaházán vagyunk, kedves kollégám. Itt a közönség nem viseli a prózát!
TÁNCOSKOMIKUS: És a Pygmalion? Hússzor ment egymás után! Én rendeztem...
IGAZGATÓ: Az más. A Barnaki akkor vált el az első feleségétől és vette el a másodikat.
GAZDASÁGIS: És volt laktanya is!
IGAZGATÓ: Így van! De te nyilván azt sem tudod, Lacikám, mit jelent az, katonákkal vattázni!
GAZDASÁGIS: Debrődy kolléga nem ismeri a helyi viszonyokat.
IGAZGATÓ: Gyulaházának nem kell Shakespeare, Gyulaházának zene kell. A zene siker.
GAZDASÁGIS: A zene rentábilis.
IGAZGATÓ: Ide Marica grófnő kell!
TÁNCOSKOMIKUS: Én azt hiszem, hogy Shakespeare-ig elmehetünk. Szerelem, féltékenység, cselszövés, gyilkosság... Shakespeare elmegy tizenötször. Ha én csinálom.
IGAZGATÓ: Marica.
TÁNCOSKOMIKUS: Shakespeare.
GAZDASÁGIS: Marica.
FŐRENDEZŐ: Shakespeare!
IGAZGATÓ: Harminc éve vagyok színész, több Shakespeare-t játsz'tam, mint ti reggeliztetek, én is tudom, hogy a Hamlet jobb darab, mint a Bob herceg! De mit csináljunk, ha itt ezt Gyulaházán kevesen tudják?
FŐRENDEZŐ: Majd megtudják! Majd mi teszünk róla! Ez a mi dolgunk, és nem is kevés!
A történet
Othello vagy Csárdáskirálynő? Hamlet vagy Marica grófnő? Shakespeare vagy operett? Egy vidéki színházban vagyunk, Gyulaházán, ott visszhangoznak folyamatosan ezek a kérdések, és minthogy ambiciózus fiatal főrendező érkezik, sőt minisztériumi pártfogással helyezik ide, nem kérdés, mi lesz a döntés: Othello. A főrendező természetesen minimum megváltani kívánja Gyulaházát, ami azért nem lesz olyan egyszerű. Működésbe lép a főszereptől fosztott Vezető Színésznő, aki az élete lehetőségét kapó, Desdemonát játszó fiatalka kezdőt úgy segíti, ahogyan csak egy féltékeny Vezető Színésznő tudja; minden fülbe súg valamit a minden lében kanál Súgónő; fröccstől fröccsig próbálja Othellot a rég eltunyult Vezető Színész; és mindenhez mindenki hozzászól, portástól az igazgatóig, gazdaságistól a táncos komikusig...
Mi nézők, gyulaházi lakosok pedig beleshetünk a függöny mögé, a próbára, az öltözőbe, a mindent látó és elnyelő színházi büfébe, és azt látjuk, hogy minden baj ellenére egyszercsak elkezd megszületni egy előadás. Igaz, ehhez szükség van egy-két csavarra, amit maga az Élet produkál.
És persze a két remek író, Gádor Béla és Tasnádi István, akik huszárvágással oldották meg a csomót: Shakespeare vagy operett? Mindkettő, sőt egy harmadik is: egy frenetikus komédia.
A szerző
„Színházról színházat csinálni hálás dolog. Egy író általában erről a miliőről tud a legtöbbet, különösebb kutatómunka nélkül tud modellálni hitelesen szenvedélyes vonzódásokat vagy épp elmérgesedő élethelyzeteket úgy, hogy már a formát is készen kapja. Hisz nem kell mást tennie, mint a mű valóságát rátükröztetni a művi valóságra, azaz életet a színházra. Az egyszerű recept ellenére kevés olyan kedves, lendületes és időtállóan szellemes színházi szatíra született, mint az Othello Gyulaházán.
Zsurzs Éva 1966-os vígjátékában olyan hatalmas színészegyéniségek vallottak színházról, sikerről és bukásról, mámoros ideákról és szánalmas művészi lealjasodásról, mint Domján Edit, Törőcsik Mari, Básti Lajos, Bilicsi Tivadar vagy Feleki Kamill. Ám azóta ez a darab, mint annyi korabeli bájos bohózat, rég elavulhatott volna. A humor a legromlandóbb szellemi fenomén, egy negyven éves vicc ritkán jó. Az Othello Gyulaházán azonban töretlenül hódít a magyar színpadokon. Úgy látszik, ez a történet a fővárosból egy vidéki színházhoz került ifjú rendező titán szánalmas kísérletének bemutatásán túl valami egyetemesről is mesél: a nagy nekiveselkedésekről, az elkerülhetetlen bukásokról, a hiúság és a hülyeség határtalanságról, és végsősoron - ezek után némiképp meglepő módon - a színház örök csodájáról
(Tasnádi István)
