Kotta és szabadság

Beszélgetés Dinyés Dániellel és Göttinger Pállal

Sokadszor dolgoztok együtt. Jól gondolom, hogy ti szerettek együtt dolgozni?

DD Jól gondolod.

GP Hosszabban is tudok erre válaszolni, s a válasz összefügg a rendezéssel kapcsolatos személyes problémámmal. Amikor elkezdtem tanulmányaimat a színművészetin, és azóta is mindig, a színházról folytatott komoly és nem komoly beszélgetésekben újra és újra elhangzik a mondat, minden dolgok summája: „de hiszen ez egy szakma, aminek vannak kézzelfogható konkrétumai, elsajátítható fogásai”. Ötödik évadomat kezdve tartok már ott, hogy noha e fogásokat alkalmazni még nem mindig tudom, létezésüket készséggel elismerem. Azért szeretek Danival dolgozni, mert az általa képviselt zene mindig konkrétum, tehát kapaszkodó ahhoz a maszatos, lebegő, bizonytalan világhoz képest, amit a próza jelent. Szoktam idézni az általunk színpadra vitt Haydnt megidéző Esterházy-darab mondatát: „a zene egyfelől az Ég ajándéka, másfelől gyakorlat”. Ritmust, hangmagasságot, hangszínt, hangszert és még sok mindent megkövetelő abszolút konkrétum, aminek, tudhatjuk, van jó megoldása. Felfrissülés tehát Danival dolgozni azok után, hogy az ember prózai darabok mondatait csűri-csavarja egy homályos terepen, ahol semmi sem biztos. 

DD Van egy kotta, vannak hangjegyek, ha ezt lejátszod, fél siker. A munka persze ezután kezdődik. De valóban, a kottaolvasás megtanulható, a zene lényege meghatározható, mégpedig időben meghatározható. A kotta pontosan megmondja, mennyi időd van egyes lépésekre. Ez szemben áll mindazzal, ami a színház. De éppen ez a szabadság, a legalábbis látszólag improvizációra épülő személyes megszólalás, amit a színház kínál – nos, éppen ezek találkozása a zenével hozhatja meg a zenés előadás kiteljesedését. Ezt a szabadságot kapom meg Palitól, aki ráadásul azon kevés rendezők közé tartozik, aki tud kottát olvasni, ami nagyon sok kérdést leegyszerűsít. 

A rendező a szabadság ijesztő végtelenségében biztos pontként tekint a zenére, míg a zenész ettől a ponttól szeretne elszakadni a szabadság felé.

DD Ez így van, és jól van így. Ezáltal gazdagodik a létrehozandó előadás.

Válaszotok érthető abból a szempontból, miért van szüksége a rendezőnek zenei vezetőre és fordítva. De miért van nektek személy szerint szükségetek egymásra?

GP Kimondhatjuk, hogy nekem bárki zenei vezetőre elemi szükségem van, de Danival mégiscsak erősebb szövetség ez többek között azért, mert nagyjából egyidősek vagyunk. Azonos években azonos zenei-színházi élményekkel találkoztunk, az opera-bérletünk akár ugyanazon napokra szólhatott…

DD Mindketten jártunk Lukin tanár úr Mesélő Muzsika foglalkozására…

GP Mindez mégiscsak gazdagabb muníciót ad a közös munkához, mintha egy mégoly tehetséges, de ismeretlen zenésszel dolgoznék együtt. De az tény, hogy arra az ismeretlenre is nagy szükségem lenne, és ha elvégzi a dolgát becsülettel, baj már nem lehet. Ez kapcsolódik ahhoz a vélekedésemhez, ami konfliktusokhoz szokott vezetni: én a létrehozás folyamatában kisebb jelentőséget tulajdonítok a rendezőnek, mint az megszokott. A színházi előadás a benne gondolkodó-dolgozó emberek, kik közé magam is tartozom, egy irányba mutató akaratának végeredménye. Nem azzal az öntudattal kezdem el a próbát az alkotótársaimmal, hogy én eleve többet tudok, mint ők. Persze mindenki hozzám beszél, tehát nálam gyűlik össze a legtöbb információ, és nekem az a dolgom, hogy ezek ismeretében folyamatosan döntést hozzak a készülő előadás érdekében. Számomra a színházasdi elsősorban bizalmi kérdés. A színházi előadások, noha mindannyian nagy kívánjuk az igazi, időigényes műhelymunkát, általában úgy készülnek, hogy az ember nehézségeken vágja magát keresztül, a kőszínházban ilyeneken, a struktúrán kívül meg olyanokon. Problémákra bukkan, amiket megkísérel megoldani. Akkor tudok szembenézni a nehézségekkel, ha a hátam mögött rend van, azaz ha bízhatok azokban, akikkel dolgozom. Dani és köztem magától értetődő a bizalom.

Egyenrangú munkatársak haladnak egy közös irányba. Jelen esetben Offenbach szabja meg az irányt?

DD A végcél az előadás létrehozása, ebben legfőbb segítőnk a szerző, Offenbach. 

GP A középpontban Párisz és Heléna története áll, ezt kell minél pontosabban elmesélni. Amikor ehhez Offenbach kell, hát jöjjön ő, amikor a szövegíró, Szabó Bori kell, jöjjön ő. És minden színpadon lévő személy hozzátehet ehhez valamit, mindenki befolyásolhatja az irányt, melynek mindenképpen azt kell megcéloznia, hogy kiderüljön, mi történt ezen a bizonyos napon Helénával. Elolvastunk-meghallgattunk egy művet, mely segít bennünket abban, hogy zenével, szöveggel, tánccal szabadon elmeséljük, amit mi tudunk. 

DD Ez a célirányos szabadság közel áll Offenbach-hoz. Tudni lehet róla, hogy a cél érdekében, legyen az dramaturgia, hatás, meseszövés…, saját zenéjét is kidobta, ha a végcél ezt kívánta. Állandóan változtatott, hogy az adott körülmények között a legerősebb hatást fejtse ki. A Szép Helénának is létezik legalább nyolc változata – vonatkozik ez a szövegre is, a zenére is. Párizsban megírta, nézte a hatást, és változtatott, a müncheni bemutatóra megint módosított, Kölnben, majd Bécsben újabb változattal jelentkezett… Íme, az alapanyag, gyúrjátok, ahogy csak tudjátok, hogy az adott körülmények között a legjobb operett megszülethessen – Offenbach így gondolkodott. Én a bécsi változatot választottam, amin a próbákon a mi előadásunk érdekében természetesen változtatunk, mind a zenén, mind a szövegen.

GP Offenbach alkalmazott zenét írt – a készülő előadás zenéjét. Tudta, hogy az előadás a legfontosabb. Rímel ez a drámairodalom örök problémájára: szent és sérthetetlen irodalom születik, ami elfoglalja méltó helyét a polcokon - vagy előadásszöveg születik, ami szabadon alkalmazható a konkrét munkában. A bemutatóig két hetünk van még, mostantól próbálunk a nagyszínpadon, és Dani számára az lesz a kihívás, hogy az adott zenei egységeket hol kell húzni, változtatni, ismételni a nagyszínpadi hatás érdekében. 

DD De ez természetes az operairodalomban: Verdi megírta az alapművet, aztán megnézték, mit kell rajta változtatni a milánói színpadon, az adott énekes el tud-e énekelni valamit vagy sem és így tovább. Offenbach pedig, aki magát népszórakoztatónak tartotta, az aznapi hatást igyekezett szolgálni. 

GP A mi korunkban a történetmesélés nagyobb hangsúlyt kap, mint Offenbach idejében. Akkor a dekorativitás önmagában is cél volt. „Jöjjön most egy nagy szám, mert lennie kell egy nagy számnak”. Ha akkor ezt leírták, dicsértek – ha ma leírják, hibaként említik. A történetmesélés érdekében nekünk funkcionálisabban kell használnunk mind a zenét, mind a szöveget. Ugyanakkor bizonyos igényeket, hiszen azok a mai néző igényei is, ki akarunk elégíteni: legyen bravúros táncos szám, legyen finálé… 

DD Voltak bizonyos követelmények: opera és operett tánc nélkül nincs. Mellesleg ez Moliére-nél is így volt. „A negyedik felvonás tánccal kezdődjön!” Miért? Mert a táncot szeretik. 

Normális érv.

DD Abszolút! Vagy ott volt az Offenbach-hoz köthető kánkán. Az Orpheusz az alvilágban pokol-jelenetének szövegét addig csűrték-csavarták, hogy egyszercsak kánkánozhassanak az istenek. Miért? Mert az emberek kánkánt akartak látni. „Adjatok két szép nőt, és megírom az operettet!” – Offenbach mondja ezt – és komolyan. 

Az operettet a szövegíró is írja. Ám miközben - még ha az adott előadáshoz igazodik is - Offenbach zenéje állandó, a librettó folyton változik. Jelen esetben Szabó Borbála írt egy teljesen új szöveget. 

DD A Szép Heléna története az újabb és újabb szövegváltozatok történetét is jelenti. Kerestem az „érvényes” magyar szöveget, természetesen nem találtam – mert sok ilyen van. Már a 19. században született kézírásos verzió, de az Operettszínház librettójának semmi köze nem volt ehhez, persze az ősbemutató francia változatához sem. 

Pedig Offenbachnak volt két legendás szövegírója, Meilhac és Halévy.

DD De folyamatosan gyepálta őket – szigorú volt önmagához, hogyne lett volna szigorú az alkalmazott librettistákhoz. A zene állandó, a szöveg változó. 

GP Ez műfaji sajátosság is. A bécsi, a pesti operett is ilyen. Ahány előadás, annyi szöveg. Amikor a Mágnás Miskát rendeztem, természetes volt, hogy új szöveget „rendelek”.

És már azt is Szabó Boritól.

GP Borinak van képessége ahhoz, hogy felmérje az adott pillanat súlyát, akár szükséges súlytalanságát. A történetmeséléshez, a hatás eléréséhez tudnod kell, melyik szereplő melyik mondata ott és akkor mennyit ér. Ehhez kell „könnyű kézzel írni” – ami nem is olyan könnyű. Borinak ez menni szokott. Prózai előadásban belép valaki az ajtón, eljut az asztalig, és addig szöszmötölünk, amíg ebbe nem tudunk minél több árnyalatot belopni. Az operett műfaja ezt nem tűri. Az adott célra van mondjuk, tíz másodperc, azaz három rövid mondat – ezt megmutatja a próba, és az író ehhez alkalmazkodik.

Mit mutatnak a próbák egymásnak? Hol Göttinger próbál, hol Dinyés, hol a koreográfus, Katona Gábor. De mindannyian ott ültök, figyeltek. Csak vártok a sorotokra vagy „egymásból építkeztek”?

DD Közösen készülünk, vagyis a próbán már nemigen történhet köztünk konfliktus. És ahogy Pali mondta, ez egy bizalmi kérdés. Számos helyzet bizonyította már, hogy érdemes figyelnünk a másikra. Ezért javasolhatok én is olyasmit, ami elvben a rendezőre tartozik, de ő is megajánlhatja, hogy itt esetleg ne fisz, hanem cisz legyen. 

GP Azt tapasztalom, ez újdonság a társulat számára. Gyakran előfordul, hogy Danival, de főleg Bakával (Katona Gábor) próba közben megbeszélünk valamit – addig a színészek várakoznak. És türelmetlenek, mert nem értik, hogy végülis mi is próbálunk. Mi sem természetesebb: az előadás a próbán készül – nem otthon az íróasztalnál, nem a büfében, hanem a közös próbán. A rendező, a koreográfus, a zenész is próbál, és ez így van jól. 

Tehát egy kottaolvasó rendező merészel olyat javasolni, hogy „fisz meg cisz”.

GP Nem kell „merészelni”. Főleg hangszereléssel kapcsolatban szoktam kérdezni: ezt vagy azt itt meg lehet-e csinálni? És elhiszem az Igent is, a Nemet is.

DD Nem tud rosszul kérdezni. Részben mert ért a zenéhez, részben mert tudom, amit kérdez, az az előadást szolgálja. 

Azt az előadást, ami egy operai igényességű nagyoperett megvalósítását jelenti. Gondolom, az is feladatot ad a zenei vezetőnek, hogy ezt a nagyon igényes zenei anyagot egy prózai társulat adja elő. 

DD Csakhogy én pontosan ezért választottam Offenbachot! A kaposvári társulat híres az ensemble-játékról. Márpedig a Szép Helénában erre van szükség. „Legyen két énekes, a többit megoldják a színészek” – mondja a szerző. Énekeseink vannak, társulat van, és az utóbbi nem korlát, hanem lehetőség. Azt a bizonyos operai igényességet a nagyzenekar tudja erősíteni. Offenbach idejében maga a szó: operett, azt jelentette, kis opera. Ő az összes színpadi művét opera comique-nek hívja, mondhatjuk, vígoperákat írt. Ő a műfajt arra használta, amit a klasszikus opera nem tudott megfogalmazni, jelesül: társadalomkritika, kipellengérezés – mégpedig sok humorral. Kortársai minden tekintetben komoly zenészek voltak: Schumann, Berlioz, Liszt, Brahms… Náluk a humor és a zene nem találkoztak, miközben Offenbach éltetője éppen a humor volt. 

Ha jól értem, van egy a klasszikusokkal azonos tehetségű zeneszerző, akinek balszerencséjére – és a mi szerencsénkre – humora is volt.

DD Végülis igen. A legnagyobb fegyvere a humor. Általa és a szöveg által korának papságát, uralkodóit gúnyolja ki – az akkori közönség pontosan tudta, ki az a két Ajax, kit képvisel Kalkhasz… Ezért is kell a szöveget a mához igazítanunk. Ha most viszont elhangzik a kifejezés: görög válság, bizonyára mindenki érteni fogja az utalást. 

GP Természetesen nem fogunk politikai kabarét írni, de ha egy szereplő motivációjának akkori töltetét kitöröljük, mert azt nem értené a mai néző, pótolnunk kell mai üzemanyaggal. 

DD Maga a kabaré is, a hozzá tartozó kuplékkal, Párizsból érkezett hozzánk. És a kuplé is Offenbachtól jön! Az a kuplé, ami aztán az Edith Piaf-dalok gyökerét is jelentette. Szóval nem akárkiről beszélünk.

Az Offenbachi formátum igényességet követel a színháztól. De egy vidéki magyar színház 2012-ben megengedheti-e magának – kérdezem álságosan művészeti vezetőként – azt a luxust, amivel ez jár: nagyzenekar, kórus, táncosok…?

GP Az, amit ma luxusnak tekintünk, valaha a minimum volt. De realisták vagyunk, tudjuk, milyen évet írunk. Éppen ezért meg merem kockáztatni, igazi szenzáció lesz majd, hogy 24 (!) kiváló zenész ül majd a zenekari árokban, és a próbák alapján, a színészek játékkedve és odaadása láttán minden remény megvan arra, hogy a kórussal, táncosokkal kiegészült csapat olyan előadást visz majd színre, ami 2012-ben Kaposvárott revelációnak számíthat. 

Bérczes László

Megjelent a kaposvári Szép Heléna műsorfüzetében - 2012. október