Temesváron alig öt éve még a Nemzet csalogánya című előadás volt látható. A múlt évadban Immanuel Kant, Deviancia és Furnitur. Az ötévnyi munka alapjában véve keresést, mozgolódást, határfeszegetést mutat. Nem nagy dobbantó a mélységekből, hanem kigondolt építkezés.
Arról, hogy mit keres magában egy társulat, keveset tudhatunk addig, amíg meg nem találja azt. Addig marad nekünk a keresés folyamatának követése. Így az igazán fontos kérdés a 2011–2012-es évad előadásaival kapcsolatban nem is az, hogy miért lettek olyanok, amilyenek, hanem hogy miért pont ezek a témák, miért ezekre a darabokra esett a választás, mit jelentenek ezek a téglák az építkezésben. Első ránézésre nem kiváló előadásokról van szó, és ez nem is változik második ránézésre sem. Viszont ha megfelelőképpen tesszük fel a kérdést, akkor túl kell lépnünk a lemondás könnyelműségéről és izgalmas kérdésfelvetések folyamatába sodródhatunk. A három előadás különböző célt és célközönséget jelöl ki magának. A feldolgozott témák és az általuk felvetett kérdések változékonyak, más-más réteget szólítnak meg. Az előadásokon keresztül megfigyelhető a társulat keresési folyamata. Különböző próbálkozások és kihívások teszik egységessé ezt a folyamatot. Az egyik az intellektuális réteghez szól, háttértudást és magasabb szintű figyelmet, koncentrációt a megértéshez. A másik társadalmi problémákat feszeget, történéstöredékek felsorakoztatásával időt ad a gondolkodásra. A harmadik pedig szórakoztatói magatartás mögé bújva égetően fontos egyéni, de ugyanakkor mára már szociális hatósugarú problémákkal szembesít. A három út, a három minőség egy közös kihívást, határfeszegetést mutat, amelynek nem az eredménye, a végproduktuma válik érdekessé, hanem az egységes képről leolvasható szándék és fejlődés. Az elmúlt évad előadásai a nézőközönség típusaira is odafigyelnek, különböző nézői attitűddel közelíthető meg a Kant, a Deviancia és a Furnitur.
Az intellektuális kihívás
Mivel a történet egyáltalán nem a valóságot kívánja szolgálni, ezért a Thomas Bernhard-darab karakterei szélsőségesen maszkírozott személyiségek lehetnek. A darab már alapszituációjában sem támaszkodik a történelmi valóságra, hiszen Kantról az egyik köztudottan elterjedt tény az, hogy nem hagyta el Königsberget, most mégis Amerika felé hajózik. A fiktív szituáció így megengedi a valótlan tények elfogadását, mint Kant feleségének, Kant asszonynak a jelenlétét, a filozófus szemfényvesztését, a papagáj fontosságának megjelenítését, emberként való ábrázolását. A drámaszöveg alaphelyzetének fikciója, úgy tűnik, nemcsak a valóságos helyzet kicserélésére szolgál, hanem Kant életének és gondolkodásának kifordítását mutatja fel. De mi alapozhatja meg ennek a kifordításnak az érvényességét? Kant egyik legnagyobb felfedezése a kopernikuszi fordulat, amelyet Kopernikusz elméletére alapozva a metafizikában használt. Kopernikusz az akkori feltételezést, miszerint a csillagok forognak körülöttünk, megfordította, azt feltételezve, hogy a megfigyelő kering, míg a csillagok nyugalomban vannak. Kant a tárgyak szemlélete kapcsán végezte el ugyanezt a kísérletet, arra a következtetésre jutva, hogy nem a szemlélet igazodik a tárgyhoz, hanem a tárgy igazodik a szemléletalkotó képesség tulajdonságaihoz. A darabban többször elhangzó mondat: „Kopernikusz felfedezte Amerikát, Amerika felfedezte Kantot” a megfordítás elméletét juttatja eszünkbe és világossá válik, hogy a Thomas Bernhard szövege duplacsavar által értelmezhető. Ehhez a komplexitáshoz képest a színpadra festett, sokszor kimerevítettnek tűnő kép vázlatszerűvé válik.
A temesvári Kant szereplőinek az arcán fehér maszk bővíti ki a játékmód töredezettségét. Ennek a gesztusnak egyik értelmezése lehetne a már majdnem kirakatbábukká forrott karakterek hangsúlyozása. Viszont az elsődleges értelmezésen túl a smink segédeszközzé válik, ami pótolni, eltakarni szeretné a karakterábrázolások nem elég mélyre menő kidolgozását. A karakterek éles mozdulatai a szöveg éles gondolatait kívánják megalapozni, ám a szaggatottság a szövegértésben is töredezettséget okoz. A szöveg a hangerősség fel- és lefokozásán túl elvész a hajófedélzeten végigdübörgő szereplők lábai alatt. A darabban rejlő tömény szöveg mögötti gondolatok csak sejtésként jutnak el a nézőtérig. Az egyetlen játék, ami marad és segíthet a megértésben, a szereplők által átvett, a papagájra jellemző ismétléses beszédstílusban elhangzó mondatok játéka. Kant gondolatok között ugráló monológjai mindig egy lényeges következtetésbe torkollnak, de a színpadon nekilendülő mondatáradat végső gondolata kimerül egy kinagyított gesztusban, vagy a hajófedélzet hosszanti átjárásában. Ugyanakkor a géniuszokra és környezetükre jellemző közhelyes gesztusokban is leleplezhető az előadás pontos átgondolásának hiánya. Kant elkezdi teleírni a hajó fedélzetét gondolataival, a környezete pedig vagy tátott szájjal áll, vagy próbálja elsimítani a helyzetet. Az előadás nem vonultatja fel a darab összes szereplőit, de még így is kevésnek tűnik a vágás. A színpadon olyan szereplők is megjelennek, akik nem tesznek hozzá az értelmezéshez, nemhogy nem segítenek a befogadáson, de megzavarják azt. Ilyen elhagyott szereplővé válik a hússütő szakács jelenléte, akivel Kant pár perc erejéig a köménymag használatáról vitatkozik. Az előadásban más szereplők is elhagyatottá válnak a színpadon, segédeszköz nélkül maradnak bent jelenetekben. A steward időközönként jegyzetel, vagy Kant utasítására a hajó irányát kiáltja fel, de az ideiglenes elfoglaltságon kívül nem marad más számára, mint a hajófedélzeten való ácsorgás. Ezeket az üresjáratokat Kant asszony kibővíti jelenlétével, még ha végig is követi a színpadon történő összes mozgást, reccsenést.
A szövegben és az előadásban felvetett kérdések többsége válasz nélkül marad. A darabban kifordított helyzetet az előadás egyértelműnek kezeli, a kiinduló szituáció miértjének megértésére nem kapunk lehetőséget. Kezeletlenül marad a szereplőkön megjelenő rettegés a hajókürt felhangzásakor, az előadás végére megöregedő steward, Amerika pozicionálása. A Kant gondolatait őrző papagáj nemének kiválasztása is kérdés, hacsak nem azért nőnemű, hogy biztosan egyértelmű legyen, Kant egyetlen felesége a munkája volt. Ez által viszont már érvénytelenné válik, hogy az előadás a darab fiktív szituációját kiindulópontnak veszi. A megválaszolatlan kérdések között az előadás alatt viszont kitűnik egy lehetséges megoldás. Ez a szövegből kirajzolódó, egymástól pontosan elválasztható, kiforrott karakterek közti viszony megtalálása. Ennek sikerében főként a Kant és a Friedrich papagáj figurák kapcsolata, Kant asszony és Ernst Ludwig inas közti kommunikáció, a Milliomosnő és a Bíboros rövid találkozásai osztozhatnak. Az egyetlen kérdést, amelyre az előadás választ ad egy kedves pillanattal, azt a Milliomosnő teszi fel a jelenlévőknek: „Ki volt tulajdonképpen ez a Leibniz, akiről olyan gyakran beszél?”. A valóságban Immanuel Kant gondolkodását Gottfried Wilhelm Leibniz filozófiája segítette, hatására fordult a metafizika irányába. Az alaposan megformált inas karaktere, Ernst Ludwig, egy alig észrevehető pillanatban arcán végigsimítja kezét és Leibnizként mutatkozik be. Az előadás végén a madáridomárok gesztusával Kant felé nyújtja karját, leveszi hátán a filozófust a kalitkáról, mire ő ugyanazzal a gesztussal simítja végig Ernst Ludwig arcát, amivel az Leibnizként bemutatkozott.
Társadalmi kérdések kutatása
A legutóbbi népszámlálás szerint Románia lakosságának száma valamivel 19 millió fölött van, ebből 687 ezer ember él valamilyen fogyatékossággal, ez 3 százaléka az országnak. Ebből az összegből Temes megyében 23 415 személyt tartanak nyilván, amely a megyék közötti mennyiségi ranglistán valahol az élen szerepel. A Németh Ákos által írt és egyben rendezett darab valószínűleg nem ezekből az adatokból ihletődött, viszont ahhoz, hogy az évad egyik darabválasztása legyen, lehetett valami köze. A dráma egy autista lány és környezete helyzetét mutatja be, szerkezete rövid, egymást váltó jelenetekből épül. Az előadás felépítése a szövegéhez hasonul, a jeleneteket teljes sötét és könnyűzenei töredékek választják el egymástól. A lépcsőzetes műgyep játéktér színe és „műanyagsága” visszaadja azt a Zsanett környezete számára megnyugtató, de szintetikus gondolatot, hogy a lány világa is ilyen egyszerű. A Deviancia tömérdek jelenetsorozata alatt kiderül, hogy a címadó szó nem a főszereplőre vonatkozik, inkább a körülötte élő emberekre jellemző. A kifejezés eredetileg az útról való letérést jelenti, a drámában pedig egymás után sorakoznak aletért magatartású szereplők. Amíg a szöveg szerint egyre fontosabbá válik a környezet egyéneinek sorsa, addig az előadás alatt Zsanett karaktere kezd csak egyre inkább kialakulni. Pontosan viszi végig szereplőjét a jeleneteken, míg végül a hátán is az előadást. A drámaszövegben rejlő humor elvész, így nincs mihez képest megteremtődjön komolysága. A nyelvi játékok nem hallatszanak ki, nem történik hullámzás, ezért a nyomasztó alaphangulat nem okoz feszültséget, hanem semlegességbe torkollik.
Az előadás hossza időt ad a gondolkodásra. Miután a néző túljut az alapvető kérdéseken, hogy milyen lehet fogyatékossággal élni, milyen lehetőségei vannak egy ilyen személynek, hogyan láthatja a világot stb., akkor kezdi feltenni azokat a kérdéseket, amelyekkel a dráma valójában foglalkozni akar. Egy ember egyéni sorsa mellett hogyan tud viszonyulni fogyatékkal élő, illetve ezen is túl, valamilyen betegségben szenvedő emberhez? Zsanett figurája megadja a kellő lehetőséget a színpadon jelen levők számára, hogy építkezni, viszonyulni tudjanak hozzá. Sajnos egyikük sem lép át a sztereotípiákon, holott a szöveg okot ad arra, hogy a felvetülő kérdések ne a beteg körül forogjanak, hanem a betegséghez való viszonyulás aurájában keringjenek. Mintha a temesvári előadás Zsanettje találkozott volna autistákkal, de a többiek nem találkoztak a valóságban velük. Mindez eltávolítóan hat, s ezt csak erősítik az időnként felhangzó összeválogatott zeneszámok. Az előadás nincs térségbe helyezve, nem pozicionálja magát, így érvényét veszti a nézőközönséghez kiszólaló gesztus. Akkor sem kerül közelebb a nézőkhöz, mikor kettőt belőlük székestől a színpadra vitet szereplőivel. Az előadás erőssége pontosan a hiányosságában rejlik, hiszen rákényszeríti a nézőt a keresésre, és arra, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzon, melyeket az előadás nem mutat fel. Így találhatunk rá arra a pillanatra, amely egyszer csak felüti fejét a jelenetek között olyan feszültséggel és hitelességgel, amelyre lehetőséget hordoz az egész produkció. A három lány hozzánk közel ül, Zsanetten csodálkoznak és dicsérik, hogy milyen gyönyörű koszorút csinált. A középen ülő Zsanett fejére helyezik a koszorút, elkezdik csiklandozni, nevetnek. Zsanett is nevetni próbál, miközben teste, az autizmusból adódóan, ellenáll az érintésnek.
Rafinált szórakoztatás
A Furnitur becsapós. Körmönfont módon engedi magát megismerni, ritmusosan beleringat musicales dalaiba, eltereli a figyelmet mozgalmas terével, elhiteti a nézővel, hogy a szórakoztatására van itt. Ha már teljessé válik a kényelem, elköveti azt a szélhámosságot, hogy olyan kérdéseket kezd feltenni, amelyektől a színházi kanapé kezd kényelmetlenné válni. A musical-paródia nem marad meg a musical sajátosságainak kifigurázásánál, túllép ezen, a szerelmes musical daloktól kezdve és a rockoperán keresztül még egy némafilmes komédia-jelenetet is képes belegyúrni úgy, hogy az belepasszoljon. Az érzelmes műfajok parodizálása nemcsak az elnagyolt gesztusokban, hanem a szövegben is fellelhető. A humor abban rejlik, hogy a szereplők teljes komolysággal adják át magukat a szentimentális műfajok sajátosságainak. Ennek egyik kulcsfontosságú tényezője, hogy jó zenei kvalitásokkal rendelkeznek a színészek, így az előadás egyszer sem billen át szórakoztatóból nevetségesbe.
Egy előszobát látunk, amelyhez egymást váltva frappánsan csatlakozik a háló-, konyha-, dolgozó-, fürdőszobadoboz. A játéktér felett még egy szint található, ide csak egy áttetsző tükrön keresztül lehet belátni. Shivak Shurman nézelődni megy a Furniturbútoráruházba, de ott nem hétköznapi problémákkal szembesül. A moderátor végigvezeti a férfit az élet fontosabbnak tartott stációin, sajnos ő az egyedüli, akinek sokszor elvész a hangja a színpadon és érthetetlenné válik. Az anyós és após megjelenése üdítő, egyszerre nevettetnek és hangsúlyozzák játékukkal az élet abszurd helyzeteit. A páros karikatúrává növekszik, minden kifogásolnivalót lesöpör az előadásról. A humoros jelenetek akkor fordulnak át, amikor a három technikus a felső szintre kerül. Az áttetsző tükör mögött egy szappanopera-részletet szinkronizálnak. A hatalmas tükör, ahonnan időközönként leereszkedik az ipari porszívó, hogy felszívja a Shurman által hirtelen felindulásból betört tükreit, még egyet fordít a paródián, s már nem a szappanopera szinkronizálása, hanem az életből jól ismert túldramatizált helyzetek a tét. A jelenet után az eddig esetlennek tűnő Shivak Shurman karakter egy szerethető hétköznapi emberré válik, aki a bútoráruházban fejti meg a magával hordott kérdéseket. Az előadás kezdetben biztonságba helyezi a nézőt, majd lassan adagolja kérdésfelvetéseit a családalapításról, az apa és a gyerek közötti viszonyról, az élet fordulópontjairól, már a kezdet kezdetén pusztulásra ítélt kapcsolatokról és főként az otthonról. A Furnitur humora szétfeszíti a komikum kereteit, és a kertben egymással szemben lipinkázó férfiak látványa átesik a banalitáson, megteremtve a kellően kitartott pillanatot.
forrás: http://www.jatekter.ro/
