Daniel Glattauer két regénye nemcsak külföldön, hazánkban is igen sikeres lett. A Gyógyír északi szélre és A hetedik hullám című kötetekről korábban már írtunk, ám azóta ellátogattunk az első könyvből készült színházi előadásra. A szerepet Fullajtár Andrea és Őze Áron játszotta Göttinger Pál rendezésében és a Belvárosi Színház szervezésében.
A történet szerint a két főhős egy véletlen folytán sűrű levelezésbe kezd, üzenetváltásaik során az általános témáktól mind személyesebb vizekre eveznek, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Már az is izgalmas kísérlet volt, hogy Glattauer hogyan tudta írott szöveggé formálni két ember érzelmeinek, sorsának alakulását. Mondhatnánk, ez nem is olyan nagy bravúr, hisz nap mint nap váltunk e-maileket – a regény mégis zseniális, hiszen semmilyen átvezető szöveget nem használ, ennek ellenére pontosan fel lehet fejteni a valóságban történő eseményeket is.
De hogyan is néz ki mindez fordítva – a szövegből élőbeszédet formálva? Attól, hogy a két szereplő felolvasná az e-maileket, még nem jönne létre érdekfeszítő előadás. Ennél azért több kellett. A színpadot két részre osztották, a (nézőtérről nézve) bal oldalon alakították ki a női szereplő, Emmi hálószobáját, míg a jobb oldalon a férfiét, Leóét. A két térfél közt a magasban elhelyeztek egy számlálót, ami a hónapokat és a napokat mutatta – ezzel tudták érzékeltetni a levélváltások között eltelt időt. A díszlet is jellemezte a szereplőket: Emmi szobájában a modern számítógépasztal, laptopjával hol innen, hol az ágyból írt; míg Leo esetében a klasszikus íróasztal, a helyhez kötött asztali gép és a földön heverő üres borosüvegek árulkodtak a férfi személyiségéről.
Az előadás elején az alaphelyzet felvázolására a szereplők rendszerint leheveredtek a gép elé, megszólításokat és elköszönéseket használva monológok formájában játszották el e-mailjeiket. Ahogy azonban a nézősereg számára átadták a szituáció szimbolikus felépítését, az udvariassági formulák el-elmaradoztak, és a levélváltás átalakult egy (fiktív időben) késleltetett párbeszéddé. A szereplők jöttek-mentek a színpadon, miközben elmondták – azaz tulajdonképpen megírták – leveleiket, mégse léptek ki soha a narratívából, vagyis egyetlen olyan mondat sem hangzott el az egész előadás alatt, ami ne e-mailből származott volna. Sajátos volt az a színpadi kép is, amikor a két szereplő alig fél méteres távolságból beszélgetett egymással, miközben a történet szerint időben és térben igencsak messze voltak.
A mai internetes kultúra felől szemlélve azért felmerül bennünk a kérdés, hogy ha ez a két ember ennyire kíváncsi volt egymásra, miért nem folytattak videobeszélgetést, váltottak azonnali üzeneteket, vagy küldtek egymásnak legalább egy képet magukról. A kötet eredeti megjelenésének éve 2006, tehát a szerző jóval azelőtt írta a regényt, hogy ezek a kommunikációs csatornák beépültek volna mindennapjainkba. De mentségéül szolgál az is, hogy a szereplők személyisége és az arctalanság varázsának megőrzése is arra sarkallta az írót, hogy ne vigye közelebb a valósághoz ezt a kapcsolatot. A történet nem pusztán a szerelemről szól, felhívja arra is a figyelmet, hogy ez az érzés mennyire törékeny, és hogy az internet világa mennyi csalódási lehetőséget rejthet magában.
Az előadás elsősorban azok számára lehet érdekes, akik szeretnének elmerülni egy emberi kapcsolat alakulásának fázisaiban, és akik kíváncsiak az érzelmek finom, aprólékos játékára, hiszen mindezt a színészek előadása tökéletesen bemutatja.
forrás: http://totaliber.blog.hu/
