[Még itt vagyok.]magyarországi bemutató
Szereplők:
Kálid Artúr
Kardos Róbert
Varga Anikó
Szoták Andrea m.v.
Ilyés Róbert
Fordító: Várady Zsuzsa
Zene: Dinyés Dániel, Fekete-Kovács Kornél
Rendező: GÖTTINGER Pál
Bemutató: 2011. október 15.
Michael West engedélyét a Judy Daish Associates Ltd. (London) és a Hofra Kft. (www.hofra.hu) közvetítette.
Nem tudod megmondani, hol rontottad el. Ha egyáltalán. Hiszen nem hibáztál, jól választottál, egész életedben keményen dolgoztál, minden lépésed igazolható. Még a hibáid is, hisz ember vagy, hibázol. Csakhogy a te időd nem betelik, hanem megszakad. Egyszercsak, nem szól senki előre, nincsenek jelek - menned kell. És lám: minden elrontottnak, jóra fordíthatatlannak tűnik. És nem tartóztat senki. Úgy tűnsz el, hogy még csak űrt sem hagysz magad után.
"Pont most.
Nem akarom ezt túlbecsülni, mert a véletlen is, meg az évadok más előadásai is, meg a társulat ezerfelé széttartó (jó pillanatainkban találkozó) közös gondolkodása is, meg közben némi műfaji kitérő is befolyásolta az eseményeket – de mégis van kapcsolat a (most a Párkákat nem számítva) az eddigi bárkás rendezéseim között.
Az elszámoltatás problémája. A Tengeren is erről akart szólni. Hogy ha bármikor, bármilyen komplikált élethelyzetben, pont fordulóponton, pont, mikor az embernek nincs ideje ilyesmivel foglalkozni, pedig tudja, hogy nem odázhatja el már sokáig, csak ne most, ne ma, mert nem érek rá – szóval pont a legrosszabbkor beállít az ördög, hogy elszámoltassa, akkor tud-e majd felelni. Hirtelen össze tudja-e adni az életét, és kijön-e valami értékelhető, igazolható végeredmény. A Haydn… is erről akart szólni. Erős vagyok, mondja az öregen, rég elkésve szerelembe eső mester – az erőm a gyöngeségem. Soha a legkisebb indítékom sem volt, hogy az örökkévalóságnak írjak. Mindig csak az idővel foglalkoztam. Hogy mi történik két időpont között – mondja nagyvonalúan, félmosollyal. Mintha a zenéről beszélne, de közben lehet tudni a nézőtéren, miközben nézzük Benedek Miklóst, hogy melyik két időpontra gondol itt – az elsőre és az utolsóra. Az elszámoltatás, amint kilép az időből, az utókorra marad.
Ez a két előadás az elszámolás, összegzés gondolata köré szerveződött. És minden köré, ami ezzel együtt jár. Félelem, gúny, tompaság, cinizmus, bölcsesség, irónia, pánik, nyugalom – vadul váltogatják egymást, ahogy az ember a kikötő felé közeleg, ahonnan majd indulnia kell. Esterházy a Hrabal könyve végén leír egy ilyen nagy “minden egyszerre megtörténik az utolsó pillanatban”-másodpercet, amikor minden, de minden egyszerre látszik. Az utolsó tagmondat: Látott mindent, és ettől olyan egyedül lett, mint az ujjam.
Ha ez az eddigi két előadás egy sorozat része, akkor annak harmadik darabja jön most, októberben. A téma a lényeges – az csak véletlen, hogy ez is ír szerzőtől van. A Szabadesés dísztelen, nem ünnepi, rosszkedvű szöveg. Nem jut hősének a felismerés és a nagy, semmibe nyúló hideg tenger fennkölt ígérete, vagy egyszerűen csak egy tiszta játszma, mint Sharkynak. Sem az örökkévalóság, az utókor, a nagy Teremtés akkordjai, mint Joseph Haydnnek. A Szabadesés hőse összeesik, kész. Kómában, magán kívül kell megértenie, hogy semmi, de semmi nincs még elrendezve, hogy az a teendősor, amit mindannyian csak odázunk, odázunk örökké – az nem odázható tovább, mert az idő hirtelen, figyelmeztetés nélkül: lejárt, elfogyott. Hogy mindez: igaz. Elvben fennkölt, hatásos, drámai dolog: azt kiáltani, pláne némán, kómában: még nem mehetek el, még dolgom van, még nem mondtam meg a fiamnak, hogy... de amikor történik, nem ünnepélyes, nem drámai. Csöndes és megállíthatatlan. A Szabadesés a visszacsinálhatatlan dolgokról szól, miközben az életünk döntései és az emberi kapcsolataink egyre nagyobb része virtuális, választható, visszavonható, átgondolható.
Nem, nem látom problémának, hogy csak huszonöt éves voltam a Tengerennél és huszonhat a Haydnnél. Hogy én nem tudhatok sokat az élet végén összeadandó tételekről, persze. Nincs még fiam, mit tudhatok én arról a félelemről, hogy esetleg nem lesz időm elmondani neki, hogy...
Van viszont édesapám. Az idő... sok dolgunk van még. És ez csak (hasonlóan a legjobb színdarabokhoz egyébként) egyetlen egy példa."
Göttinger Pál, rendező
U.i.: És egy megjegyzés: nagy dolog a társulat. Az egy fedél alatt dolgozó alkotók ismételt, újra és újra próbára tett találkozásai. A Szabadesésben a tehetetlenül földre zuhanó ember Kálid Artúr, a Tengeren Mr Lockhart-ja. Az ördögi mesterember pedig, aki a hazugságtól, gyengeségtől, emberi kicsiségtől, piszokságtól elgombásodott pincét jön rendberakni: Ilyés Róbert, a hajdani Sharky. Alig várom, hogy lássam: van-e még mit mondaniuk egymásnak.
*
Szabadesés – Csak egy történet
A Szabadesés eredeti előadását megalkotó Corn Exchange az egyik legelismertebb ír színházi társulat. Művészeti vezetője, Annie Ryan férjével, Michael West drámaíróval dolgozik együtt a szövegeken. Ők így számolnak be az előadás keletkezéséről:
„Ritkán használunk kellékeket, ezért inkább az érdekel bennünket, hogyan lehet átalakítani a teret a közönség szeme láttára. Tudtuk, hogy az átalakulással akarunk kezdeni valamit: azt az érzést akartuk bemutatni, amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj.
Amikor elkezdtünk dolgozni a Szabadesésen, véletlenül találtunk rá Jill Bolte Taylor, a Harvard neurológusának történetébe, aki, miután harmincas éveiben szélütést kapott, majd abból szerencsésen felépült, gyógyulásának megindító történetéről és élményeiről beszámolt a világnak. Csodálatos, felemelő, amerikai történet –mi viszont arra voltunk kíváncsiak, mi lenne, ha az áldozat egy hétköznapi ír ember lenne. Így született meg Gerry karaktere, akit egy szélütés álomvilágba emel, amelyben saját múltjának pillanatait éli meg újra.
A külvilág történései is beleszóltak a munkánkba. A próbafolyamat közben látott napvilágot a Ryan-jelentés, amely megállapította, hogy a huszadik század folyamán harmincezer gyermeket zaklattak szexuálisan a katolikus egyház által fenntartott árvaházakban. Ez az egész országot megrázta; tudtuk, hogy szólnunk kell erről a veszteségérzésről, egyfajta kulturális identitás elvesztéséről, a szörnyű múltról, amivel mindenkinek szembe kell néznie. És egyszerre csak ennek is lett helye a történetünkben.
Teljesen természetes volt az alkotói folyamat. Gerry történetét nem kitaláltuk, sokkal inkább rátaláltunk arra. Rengeteg eszközt használunk, kísérletezünk, hogy megnevezzük az érzést, amit ki akarunk fejezni. Ugyanakkor meglehetősen régimódi színházi társulat vagyunk, hiszen végül is csak egy történetet mesélünk el.”
(részletek Susan Mansfield interjújából)
*
Kritikák az eredeti előadásról
A kortárs ír irodalom egyik legizgalmasabb vetülete az, hogy tükröt tart jelenlegi társadalmunknak. A kortárs ír irodalom jó részének egyik legzavaróbb vetülete az, hogy míg nagyobb témákat kellene átfognia és azokat felismerhetően ír kontextusba helyeznie, ezt többnyire nem teszi meg. Szeretjük nézni a színpadon ugrabugráló dublini figurákat – de nehéz elképzelni, hogy ezeknek nagy sikere legyen a világszínpadon, eltekintve attól, hogy provinciális kuriózumoknak számíthatnak.
A Szabadeséssel Michael West olyan egyetemes élményt hozott létre, ami bármely színpadon megállja a helyét. Függetlenül attól, hogy a főszereplő ír, semmi sem gátolhat meg egy berlini vagy burbanki nézőt abban, hogy azonosuljon az élményeivel. Egy középkorú ember szélütést kap, és a szemünk előtt látjuk leperegni az életét. Egyszerű ötlet, ami az írás érzékiségében és elsöprő erejében ölt testet.
(Herald HQ, Susan Conley)
Kristálytisztán elmesélt, meglepő, megindító, érzelemmel teli történet. (…) Vicces, szomorú, ijesztő, és egy percre sem hagyja lankadni az érzelmi és intellektuális figyelmünket.
(Irish Theatre Magazine, Harvey O’Brien)
*
Részlet a darabból
B Hol van az a nővér? Nem találom a gyereket. Hagytam üzenetet a telefonján, a barátainál, de senki sem tudja, hol van. Tudod, milyen. El kellene már vinniük téged a másik CT-re. És a szakorvosnak is itt kell lennie, valahol. Nem tudom, mikor fognak megvizsgálni. Nagyon rossz téged így látni. Nem tudom, hallasz-e – talán jobb is, ha nem, azok után, amiket itt összehordtam.
A Csak beszélj hozzám.
B Egész nap rád gondoltam. Hogy milyen kedves voltál, amióta csak megismertelek. Olyan jó ember voltál.
A Nem.
B Olyan jó férj és apa. Én pedig szörnyű feleség voltam.
A Nem, nem.
B Olyan hideg lettem. Kiábrándult. Mindig többet akartam, mindig mást akartam, és ettől rosszul lettem, annyira rosszul, hogy elhatároztam: új életet akarok kezdeni. És tudom, hogy a jelenlegi körülmények között nevetséges ezt mondani, de nem kell, hogy így menjenek tovább a dolgok.
A Fogd a kezem.
B Mert ha most ezek vagyunk mi, ha ez a mi életünk, akkor szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok. Itt vagyok veled.
A Maradj velem.
B Segítek neked. Nem kell félned semmitől. Minden rendben lesz.
A Igen.
B Minden jó lesz. Azt szeretném, hogy ne aggódj. Azt szeretném, hogy ne szenvedj. Nem kell tovább gondoskodnod rólunk. És ha nem akarsz maradni… Ha el akarsz menni, menj, menj.
A Nem, én…
B Nem tartunk vissza.
A Nem, én még nem végeztem.
B Jól megleszünk.
A Nem, figyelj. Még itt vagyok. Még itt vagyok.
B Ez minden, amit el akartam mondani.
A Nem vagyok kész rá, hogy bárhova elmenjek.
A nő felkel és indulni készül.
B Megint megpróbálom Jack-et.
A Ne menj. Figyelj rám. Segítség. Miért nem hallasz.
B Nem fogja megtalálni…
A Nézd! Mozgatom a lábujjam. Nézd! Mozgatom.
A nő meglátja az apró mozdulatot a lábán.
B Ezt te csináltad?
A Igen!
B Hallasz engem?
A Igen!
B Értesz engem?
A Értesz engem?
B Ha értesz engem, mozdítsd meg a lábujjadat.
Nagy erőlködéssel megrezzenti a lábujját.
B Istenem. Még itt vagy…
A Igen. Meg fogok gyógyulni. Ki fogok kerülni innen.
B Ide kell hívnom valakit. Nővér! Kell egy nővér. Orvos! Rögtön visszajövök.
Elmegy és elkezd a kórházi dolgozókra vadászni.
B Nővér! Orvos! Segítség! Segítsenek! Valaki segítsen neki!
A Elkezdhetjük elölről. Megmutatom. Újrakezdhetjük. Megmutatom.
(Sztrókay András fordítása)
