Olyan, mint a főzés: ezt teszek bele, azt teszek bele

Hornett Ágnes

Varga Máriával 50. születésnapja alkalmából beszélgettem.

- Most lesz az 50. születésnapot. Ez jelent valami különlegeset? Aggódsz az öregedés miatt?

- Nem, különösebben nem. Megvagyok magammal, nem volt soha életemben problémám a ráncaimmal sem. A családom, a szakmám, a barátaink, a munka tart életben és lelkileg fiatalnak. Egyébként gyönyörű ajándékot kaptam a férjemtől születésnapomra, Isztambulba megyünk három napra. Ez egy régi álmunk volt. A fiúkat egyébként minden évben elvisszük nyaralni. Később, majd felnőttkorukban, visszaemlékezhetnek arra, amit az édesapjuk mutatott meg nekik az utazások során.

- A főiskola elvégzése után több helyre is hívtak, miért pont Kaposvárt választottad?

- Ez akkor nekem kihívás volt. Úgy éreztem, hogy még nagyon sok mindent kell tanulnom. Máté Gáborral, Gothár Péterrel dolgoztam, nagyon jó kollegákkal voltam körülvéve. Jordán Tamás, Molnár Piroska, Lázár Kati, Helyey Laci, Kulka János, Csákányi Eszter, Pogány Judit, Koltai Robi, ott volt a veleje. Azt hiszem, bátor is voltam egy kicsit, hogy Ascher Tamást felhívtam és megkérdeztem, mehetek-e. Ő azt mondta, hogy ha a művészeti tanács megszavaz, akkor szeretettel várnak. Ez megtörtént és ennek nagyon örültem.

- Ezután jött a Radnóti, majd a Madách Színház. Azt nyilatkoztad korábban, hogy azért váltottál a Madáchra, mert nemcsak drámai szerepeket szerettél volna játszani, hanem vígjátékokat is. Bejött ez a váltás?

- Amit annak idején Ádám Ottó megígért, azt természetesen mindent teljesített szerepekben, de azt hiszem, akkor volt egy olyan időszak az életemben, amikor nem a legjobban döntöttem. De egy kicsit befolyásolva is voltam, nagyon rábeszélt Ádám Ottó, hogy mindenképpen menjek oda, nagyszínpad való nekem. De a Radnótiban kellett volna még maradnom egy jó pár évet, hogy kifussak. Nem bántam meg, csak egy kicsit korai volt ez a lépés. De fiatal voltam és amikor az embert ennyire akarják... Fiatalon az ember még nem tudja, hogy mi van akkor annak a döntésének a mélyén. Most így visszamenőleg már tudom, hogy mitől alakult úgy az életem, ahogy alakult.

- 12 évet töltöttél a régi Nemzeti Színházban és a Magyar Színházban, ez volt a leghosszabb időszak pályafutásod során. Milyen volt ez az idő?

- Nagyon szép volt. Amikor Ablonczy László és Sík Ferenc tanár úr megkapta a színházat, egyből hívtak a Nemzetibe. De volt egy vonal, aki nem ismerte el az ő vezetésüket és azt, ami a színházban történt. Nagyon sokat szenvedtük amiatt, hogy kevés volt a néző. De közben olyan fantasztikus előadások születtek, mint a Balkáni gerle, a Tévedések vígjátéka, a Macbeth, az Ember tragédiája. Hihetetlen generációval voltam együtt: Agárdy Gábor, Sinkovits Imre, Raksányi Gellért, Béres Ilona, Moór Marianna, akiknek nagyon-nagyon sokat köszönhetek. Nekem még jutott az életből, ezekből a fantasztikus emberekből, akik még tudják, mi az szakma, mi az, hogy színház, mi az, hogy tehetség, mi az, hogy kilépni a színpadra, megszólalni. Ők megtanítottak a szakma tiszteletére. Nagyon sajnálom a sok fiatalt, hogy egészen másfelől és máshogyan kapják a szakma titkait, a varázsát, sajnálom, hogy ezeknek nem lehettek részesei. Más iskolát járnak, mások a tanárok, akár a főiskolán, akár a rendezők, és ahogy a produkciók készülnek. Ahogy fiatal kollégákkal találkozom, el is csodálkoznak és látom rajtuk a zavart. Nagyon akarnak valamit, de nincs olyanfajta alapképzésük, akár beszédben, akár hangban, akár technikában, hogyan lehet valamit jól kifejezni, hogy hat az jól. Tulajdonképpen a rendező elképzeléseibe vannak belesuvasztva. Akikben erős a tehetség és az akarás, azért el-ellesik és rájönnek, hogy ők is vannak. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen belső tüze, hogy ne csak a rendező elképzelései legyenek, hanem egy színészegyéniségnek is kell működnie, nemcsak bábuként létezni. Kevés a személyiség, kevés az egyéniség.

- Az új Nemzeti Színházba is hívtak?

- Igen, Jordán Tamás. Vele annak idején Kaposváron együtt dolgoztunk, aztán a Merlin Színháznak volt az igazgatója. Akkoriban születtek a fiúk és éjszakánként játszottam nála, éjszakai színházban, úgy könnyebben el tudtam menni. Így dolgozgattunk együtt vagy forgattunk, tehát a kapcsolatunk nagyjából meg is maradt. Nagyon szeretem az ő színházát, az ő vezetését, a társulatban való gondolkodását, az emberségét. Ő egy igazi színházi ember. Egy nagy játékos, aki össze tudja tartani a társulatot. Fantasztikus volt, mert a politikát teljesen kizárta a színházból. Azt mondta, őt nem érdekli, bárki bármilyen párthoz akar, tartozhat, de a színházban nem. Ebben teljesen igaza van. Soha semmi súrlódás nem is volt, legfeljebb kekeckedés vagy humorizálás volt. Ő egy csodálatos színházi ember és nagyon büszke vagyok rá, hogy társulatának a tagja lehettem. Nagyon szép, boldog időszak volt és azt hiszem, akik ott voltunk a társulatban, mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat.

- És az igazgatóváltás miatt jöttél el?

- Nem. Egy évig ott voltam Alföldi Róbert igazgatása alatt, aki az első évben azt mondta, hogy fantasztikus színésznőnek tart és nagyon szereti, amit én csinálok. Aztán egy év múlva közölte, hogy senki nem akar velem dolgozni. Így aztán átmentem Dérynébe.

- A szabadúszás hogy megy?

- Nem az én világom. Csak társulatban tudok élni, mint ahogy huszonvalahány évig abban is éltem. Nagyon hiányzik. Amikor lemegyek Győrbe, mindenki kedves, és szeretek is odamenni, de mégis, az a tudat, hogy csak erre az egy produkcióra vagy ott, hogy nem tartozol oda, az mégis ott van. Azt nehéz megszokni.

- A te alkatodról, ahogy színpadon megjelensz, a beszédmodorodról, mindig egy királynő jut az eszembe. Éreztél-e esetleg emiatt beskatulyázást? Vagy változatosak voltak a szerepeid?

- Hál' istennek nagyon változatosak voltak. Amikor 35 elmúltam, nagyon jó kis karakterszerepeket adott Iglódi István. Idősebbeket is vagy bolondos, őrült, groteszk figurákat, ezeket nagyon szerettem. Annak idején csináltuk a Marat-t, abban Charlotte Corday voltam, A nyugati világ bajnokában játszottam özvegy Quinn-nét, egy idős nőt, aki szerelmes egy fiatal fiúba vagy a Szent Péter esernyőjében voltam az öreg Münczné, ezeket nagyon élveztem.

- Most játszod Tótnét, de annak idején játszottad Ágikát is. Ez milyen érzés?

- Nagyon jó. Egyrészt mert Funtek Frigyessel dolgozhattam ismét, ez már a harmadik produkciónk együtt Győrben. Nagyon élvezem, nagyon jó kis társulattal dolgozunk együtt. Annál jobb nincs, mint amikor egy rendező nagyon bízik benned. Köréd rak mindenféle jó dolgokat, például egy nagyon jó díszletet. Fantasztikus díszlete van, fölemeli az előadást, és már egyből tudod, hogyan kell játszani, ezt a furcsa, groteszk játékot. Csak úgy készülhet egy produkció, hogy hisznek benned, szeretjük egymást, vannak rossz napok is, és van olyan, amikor az ember nem jól tud dolgozni, és ezt érzékenyen észreveszi a másik. Jól tudjuk egymást érezni, és egymást építeni. A próbafolyamat tulajdonképpen a legjobb dolog. Mert akkor vannak a lehetőségek, új dolgok születnek, az olyan, mint a főzés: ezt teszek bele, azt teszek bele, ettől milyen jó lett, vagy attól jön ki ez az íze. Ez nagy dolog. Utána az ember örömmel játszik. Minden előadáson vigyázunk arra, hogy az olyan legyen, még több egy picivel, még finomabb dolgokat tudjon még, hogy hallja meg a másikat, mit adott a másik ma, hogy építkezni tudjunk még előadásról előadásra.

- A Magyar Színházban játszol most a Háromszögekben, ahol Császár Angela szerepét vetted át. Ez miért alakult így?

- Őze Áron hívott fel, hogy Angela sajnos visszaadja a szerepet és átvenném-e. Mondtam, hogy szívesen megcsinálom, ha bajban van a színház. De bevallom, nem egy beugrós színésznő vagyok. Szeretem végigpróbálni a dolgokat, úgyhogy minden előadással megszenvedek. Szeretem és fantasztikus, nagyon jó kollegákkal vagyok együtt, segítőkészek, a rendezőtől kezdve mindenki, de ez beugrás marad egy életre. Ez minden alkalommal egy stressz, mert nem az én idegrendszeremen megy végig. Két szerepet játszom, anya szerepeket. Az egyikben Kubik Annának vagyok a mamája, aki félti a lányát, a maga módján, aszerint, amit ő megélt. Abban van egy fajta jóakarat, de van kicsi primitívség is, kegyetlenség is, szeretet is, ahogy ő tud szeretni. És a veje ellen is van. Ahogy Háy János látja az anyóst. A másik anya, akit játszom, az ő lányának egy idős férfi udvarol, a férje viszont elhagyta. Mint kiderül, a férje ugyanannyi idős, mint aki a lányának udvarol. Megjelenik benne egy beteges képzelet, hogy a lánya tulajdonképpen a férjéhez akar hozzámenni, az ő férjét akarja. Olyan nő, aki már belebetegedett abba, hogy őt elhagyták, ő mindent megtett és mégis otthagyta a férje egy fiatal nő miatt. Háy Jánost játszani nem egyszerű dolog. Van egy külön világa, ami groteszk, furcsa, fanyar, kegyetlen. Van humora is, de van benne szomorúság, keménység, szeretet.

- Mik a jövőbeni terveid?

- Ez most egy csendes időszak, de hamarosan Székesfehérvárra fogok szerződni. Szikora János azt mondta, hogy "Ha nekem lesz egy színházam, ott lesz a helyed". Nagyon örülök, hogy végre megint egy társulathoz fogok tartozni. Ez a négy év nagyon hosszú volt. Bár mindenütt, akárhová mentem, nagy szeretet fogadott és örömmel mentem bárhova, de a társulat az társulat. Ha az ember tartozik valahova, az olyan, mintha az embernek egy családja lenne. Tudja, hogy hova tartozik. Akkor az emberben van erő, van hit. Azért ha az ember egy szál magában áll, akkor bármilyen erős, azért elbizonytalanodik. Nekem szerencsére olyan családom, olyan uram van, aki maximálisan tartja bennem az erőt, a hitet. Ha szakmailag az ember megkérdőjelezi magát, az egy egészséges dolog.

- Díszlettervező apa, színésznő anya, ikerfiaid hogy viszonyulnak a színházhoz?

- Szeretik a színházat, de például Bálintot egészen más érdekli. Szereti a művészetet, most is művészettörténetet olvas, tanul. Mátét pedig az animáció, a film, a fotózás és az irodalom érdekli. Szeretik a színházat, de hál' istennek, egyik sem színészi vagy díszlettervezői pályára készül.

- Azt mondod, hál' istennek?

- Igen, mert nem tudom, hogy nem egyszerű. Mátét érdekli a rendezés, de majd kiderül.

- Egy 1996-os cikkben azt olvastam, hogy önbizalom-hiányos vagy. Ezt sikerült kinőnöd?

- Nem. És egyre rosszabb, ahogy öregszik az ember. Nagyobb a felelősség. Azt veszem észre, hogy ahogy korosodik az ember, annál nagyobb benne az igény és a felelősségérzet. Hogy jó-e az, miért jó az, kifejező-e az, igaz-e az, ezek felmerülnek az emberben. Sokkal erősebben is, mert amíg fiatal az ember, annyira biztos tud lenni mindenben, annyira határozott tud lenni és ha ezt tisztán gondolja, akkor elsöprő tud lenni. De ahogy korosodik az ember, ugyanúgy, mint például a gyereknevelésben is, felmerülnek a kérdések. Jól csinálom? Biztos, hogy ezt kellett neki mondanom? Több felől közelíti az ember a dolgokat, több felől nézegeti, vizsgálgatja. Most már azt is tudja, hogy innen is van egy csapás, onnan is lehet, körbejárja az ember a dolgokat.

forrás: http://www.szinhazkolonia.hu/