/Gera Márton írása az Othello Gyulaházán című előadásról/
Kellemesen szólnak az operettslágerek, a díva élvezi a reflektorfényt, még ha az ellenkezőjét is akarja mutatni, a jegyek fogynak, a nézők átélik minden egyes percét a sok-sok tartalom nélküli, szirupos, szép magyar színekkel teli előadásnak. Csárdáskirálynő Gyulaházán. Színház a színházban Kaposváron. Meg a kicsit ferde egyenlőségjel.
Kell-e nekünk tragédia? Akarunk-e katarzist, vagy elég az, ha mosolygunk, nevetünk, vigadunk? Gyulaházán vigadnak. Marica grófnő vagy Othello: így lehetne összefoglalni a darab tartalmát röviden, meg is teszi a Csiky, olvasom a műsorfüzetben.
Az ifjú rendező Othelló-t akar, tudjuk meg az első felvonásban. Fiatal, ambiciózus. Mindenképpen legyen új, “avantgárd” a darab, az meg már nem olyan nagy baj, hogy a gyulaháziak lusták, tehetségtelenek, hiszen a rendező is paródiája a rendezőnek. Feltűrt póló, mezítlábas próbák, szaladgálás, vonaglás. Közben pedig perdül-fordul a színpad, mi látjuk a színház belsejét, minden értelemben. Egészen “szép” korrajzot kapunk, amely bár a szocializmusba helyezi a darabot, lelki szemeinkkel nyugodtan fellőhetjük a “XXI. század” feliratot a színpadra. Taposás, könyöklés, nyelvhasználat, tudják milyen értelemben. A társadalmunk ez a társulat: megvannak benne az archetipikus jellemek. A fiatal főrendező progresszív tehetségtelenségével készül megszületni egy előadás. A darab nem ás nagyon mélyre, pedig lehetősége lenne rá. A hatalomátvétel finom példája csak egy “belépő” erejéig jelenik meg, azt, hogy alakul a folyamat, csak sejtjük.
Az Othello vs. Csárdáskirálynő/Marica küzdeleme a liberalizmus és a konzervatívizmus harca is. De mint annyiszor láttuk már, a liberalizmushoz sem jók az értetlen analfabéták, ők semmit sem visznek előre, ahogy a főrendező sem. Párbaja ez az egyénnek és egésznek, ahol az győz, aki a hatalmat birtokolja. A darab végére pedig kiderül, ki fog győzedelmeskedni, és mi szurkolunk nevetések közepette. Mert humor az van, helyzet- és jellemkomikumokból adódóan. Mégiscsak vígjáték ez, nem? Göttinger Pál rendezése jó, az első felvonás hamar eltelik, nincs az az üresség érzésünk, ami a semmitmondó vígjátékok után nyomja a lelkünket.
A második felvonásra egy kisebb váltás következik, no ne gondoljuk pálfordulatra, inkább csak az előadás kezd el több ostort csattogtatni, mint amennyit le is bírna csapni. Egy kis színészlakban találjuk magunkat, és az eddig hanyagolt egyéni tragikomikus elem is érkezik a lakással. Ennek azonban nem sok értelme van, hiszen a darab ezen a vonalon nem mozgott eddig, és nem is fog. Aztán fel-feltűnik néhány lagymatag, bohózatra jellemző elem az előadásban, az ilyen gyengeségeket azonban sikerül iróniával kiküszöbölnie Göttingernek és a színészeinek. Tudják a helyüket, otthonosan mozognak a színen. Sarkadi Kiss János és Takács Géza párbaja egyszerre vicces és tragikus. A fiatal rendezőt Takács formálja meg: kissé örült, röhejesen szenvedélyes, de szerethető a karaktere, ahogy Sarkadié is.
A végén elérkezünk az előadáshoz, mármint a gyulaházihoz. És a darab egy deus ex machiná-val ér véget, bizonyítva azt, hogy márpedig Gyulaházán nem lesz tragédia. Ismét vígan dalolnak, mi meg valahogy próbáljuk élvezni a Jajj, cica… nevezetű nótát, és érdeklődéstől függően eldöntjük, hogy kell-e nekünk az Othello. Nem biztos. Az azonban biztos, hogy az Othello Gyulaházán – Kaposváron kell.
Gera Márton
forrás: http://www.kulturprojekt.hu/
