A színházi zeneszerzők titokzatos világa
Talán nincs is olyan prózai színházi előadás az országban, amelyben egyetlen hangnyi zene sincs. De mitől lesz a zene több, mint a díszletek tologatásának zaját elnyomó trükk vagy a krokodilkönnyeket bús hegedűnyűvéssel megtámogató blöff?
"A színházi környezethez a hangok ugyanúgy hozzátartoznak, mint a látvány, a színészek vagy a szöveg. Ha egy előadás zeneként kezdi használni őket, a környezeti zajokat lehet ritmizálni, erősíteni vagy halkítani. De a zajnak, legyen az kopácsolás vagy hegedülés, a nagy egész részének kell lennie: ha zenész kerül a színpadra, annak érdemes megcsinálni a történetét, hogy pontosan ugyanolyan oka legyen a jelenlétének, mint egy ablaknak vagy képkeretnek a díszletben. A színház az érzékszervekre hat - fontos, hogy a zene se csak kíséretként jelenjen meg" -, véli Kovács Márton zeneszerző (Egyszer élünk...; Liliomfi stb.). És valóban: egyre gyakoribb, hogy a rendezők nem csak a két jelenet közti szünetek kitöltésére vagy amúgy is egyértelmű érzelmek sulykolására használják a zenét.
Dinyés Dániel zeneszerző (Harminchárom változat Haydn-koponyára; Szabadesés stb.) meglátása szerint azért "a rendezők 95 százaléka ma is kíséretnek használja a zenét, és nem törekszik arra, hogy az
mint szereplő jelenjen meg
a színpadon. A zene sok mindent elvisz a hátán, sok megoldatlan dolog, ha nem is oldódik meg, de jobban elmegy zenével. Mesélik, hogy amikor a Korda fivérek egész nap csatajelenetet forgattak egy westernhez, és este visszanézték a felvételt, egy asszisztens szólt, hogy kvarcóra van az indiánokon. Nem számít, mondta Korda, zene lesz alatta."
Matkó Tamás (Merlin avagy Isten, Haza, Család; Korijolánusz stb.) elmondása szerint leginkább klasszikus díszletek közt, klasszikus darabok kőszínházi előadásaira jellemző, hogy "a nézőket segíteni kell a megértésben a zenével, szorosan követve a történetet - ez a legkevésbé érdekes. Én nem segíteni szeretném a nézőket, hanem gondolkodásra bírni őket. Jobb, ha nagyobb absztrakciót használhatok, ha a zene nem lineárisan követi, amit látunk, és más módon kapcsolódik a darabhoz, mint hogy szomorú hangulathoz szomorú dallamot játszunk."
A kortárs magyar színházi trendek mindenesetre arra utalnak, hogy a "zene mint illusztráció" elvét lassan talán felváltja egy másfajta szemlélet; egyre több rendező és zeneszerző tekint a zenére mint az előadás többi részével folyamatos párbeszédet folytató elemre. Két éve a Színházi Kritikusok Céhe is bevezetett egy új, a legjobb színházi zenéért járó kritikusdíj-kategóriát. "Nem olyan régen megjelent néhány nagyhatású rendező - Zsótér Sándor, Balázs Zoltán, Vidnyánszky Attila, Mohácsi János -, akik konstrukcióként tekintettek a színházrendezésre; úgy próbálták felépíteni az előadásaikat, mint a zeneműveket. Amikor rájöttek, hogy ez nem igazán működik a kizárólag prózát használó színházban, nagyon könnyű volt eljutniuk a zenéhez, amihez kíváncsian és alázattal nyúltak. A közönség pedig vevő volt erre" - emlékszik vissza a folyamat kezdeteire Dinyés.
A zeneszerző jellemzően már a próbafolyamat legelején - vagy akár hónapokkal korábban - bekapcsolódik a munkába, és az előadás alakulását figyelve, az egyes jelenetekből, a rendezői alapkoncepcióból kiindulva írja a kottát. "Nekem az a tapasztalatom, hogy élőben lehet igazán jól létrehozni a zenét, mert így tudunk reagálni a színészek ritmusára, így tudjuk jól használni az ellenpontozást - véli Kovács Márton, a Mohácsi testvérek állandó alkotótársa. - Egyszer egy felújító próbán kivételesen zene nélkül játszottak a színészek, és az azonnal egészen mást kezdett jelenteni. Nagyon óvatosan kell eltalálni, hogy mi tud erősíteni egy jelenetet. A Nemzetiben azÖrdögöknek a próbákkal párhuzamosan készült a zenéje, és egymás mellé téve derült ki igazán, hogy mire van szükség: brummogott a zenekar, a színészek pedig egyszer csak ráültek a zenére, elkezdték használni, majd mentek tovább a saját útjukon, ahogyan a zene is. Nagyon jó, ahogyan a két egymásról tudomást nem is vevő ág újra meg újra összeolvad."
Persze nem csak komponálás közben hathat egymásra zene és színjáték - ennek leglátványosabb formája, ha a zenekar
nem az árokban
ül, hanem maga is része az előadásnak. "Ilyenkor a zenész arra van kényszerítve, hogy figyeljen, részese legyen az egész történetnek, és ahhoz zenéljen hozzá - magyarázza Kovács Márton. - Nem az az érdekes, ami a kottában van, azt egy idő után félre kell tenni, és azt kísérni, ami éppen ott és akkor történik. Imádom, hogy miközben pilinckázunk, kifigyeljük a színész beszédének ritmusát, és így találjuk meg azt a helyet, amikor egy beleütés valami olyat jelent, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Interaktív dolog ez: oda-vissza dumálunk egymásnak."
Dinyés mindehhez hozzáteszi: a zene önmagában is a beszédhez hasonló lehetőség. "Ha egy Schumann által megzenésített Goethe-verset hallgatsz, a szöveges rész után van még harminc-negyven ütem; majdnem ugyanannyi, mint addig összesen. Abban a zenében szöveg nélkül is nagyon pontosan el van mondva valami - valahogy így, kommentárszerűen szeretek zenét írni én is egy-egy előadáshoz. Abban hiszek, hogy a zenének mindig az adott darabból kell következnie, még akkor is, ha ehhez száz meg száz álarcot kell felvennem, mert ez sokkal fontosabb, mint hogy felismerhető legyek a zeném mögött."
S amennyire az előadás formálja a zenét, elméletileg ugyananynyira formálhatja a zene a majdani előadást - noha ez azért ritkábban fordul elő. Mohácsi János rendező elmondja például, hogy a tavalyi, kecskeméti Buborékok című előadásnak a végét Kovács Márton zenéje "csinálta meg": már korábban megvolt az erős hatású, lírai zene, s csak ezután készült el a befejezés. Hasonló volt a nemzetis Egyszer élünk: Mohácsi egy hosszú színpadrendezéshez kért zenei betétet, ám amikor kiderült, hogy mégis máshogy kell megoldani az átszerelést, változott a helyzet. "Megkért, hogy húzzam meg azt a részt, én meg mondtam neki, hogy hát, János, én ezt nem rövidítem le - pedig nem szoktam ragaszkodni a zenéimhez, ha nincs értelme. Végül eljátszottuk a végén, és János nagyon hálás volt érte - emlékszik vissza Kovács Márton. - A zene egy színházi ajánlat; kérdés, hogy a rendező mit tud kezdeni vele. Hogy meg tudja-e rendezni a zenét."
Ha mindebből úgy is tűnne, azért nem a zeneszerző a legszabadabb madár a színházban. Felkérés után kapásból szembe kell néznie például az anyagi lehetőségekkel: milyen hangszerei vannak a színháznak, mit tud azokon kívül megvásárolni, hány zenészt hajlandó estéről estére kifizetni, ha pedig - mint Matkó Tamás és a HOPPart több együttműködésében - netán maguk a színészek ragadnak hangszert, az ő zenei tudásuk is igencsak meghatározó. "Ilyenkor az önbizalmi kérdések is nagyon fontosak: ki mit hisz el magáról, hogy mire képes" - fűzi hozzá Matkó. S persze a spórolást is sokaknak csábító a zenén kezdeni - hiszen mégiscsak prózai színházról van szó. "Sztravinszkij azt mondta, és teljesen igaza volt, hogy a korlátokat mint inspiráló erőt kell felfogni" - idézi fel az aforizmát Dinyés. Hasonló véleményen van Matkó Tamás is: "A mennyiség nem arányos a behatároltsággal. Ha például egy zenekarban van egy zongora is, az csak egy zongora, de ha mindössze ennyi áll a rendelkezésemre, akkor a zongora maga lesz a zenekar."
És persze a zeneszerző sem kivétel a színházi aranyszabály alól, miszerint
mindig a rendezőé
az utolsó szó. "Ha a rendező nem anyanyelvi szinten beszéli a zene nyelvét, sokszor olyasmikkel próbálkozik nálam, hogy legyen a zene itt egy kicsit szomorúbb, ott egy kicsit vidámabb - meséli Dinyés. - Ilyenkor azt kérem, hogy engem is úgy instruáljanak, mint egy színészt: az adott jelenetben mi a szándékuk, mi a dolog lélektana, feladata? A szomorúnak van kétmillió árnyalata - melyikre van szükség? Akkor sincs baj, ha nem tetszik neki, amit másnapra hozok: a zeneszerzés tulajdonképpen az irodai munkára hasonlít, hiszen ebben is ülsz, és írsz."
És persze lehetséges, hogy a rendezőnek konkrét elvárásai vannak: korszakhoz, stílusirányzathoz kívánja kötni a zenét, esetleg ragaszkodik egy-egy dalhoz. "Én először mindig azt próbálom kideríteni - így Kovács Márton -, hogy a zenének tud-e lenni valamilyen története; hogy mint egy jó díszlet vagy kellék, az előadás során eljusson valahonnan valahová. Ha pedig konkrét zenét kell beilleszteni, ahhoz, azt gondolom, mindig hozzá kell tenni valamit, mert enélkül úgysem tudjuk az eredetinél jobban eljátszani. A kaposvári Csak egy szögnél szempont volt, hogy ne cigányzene legyen benne, mert ha elkezdünk azt játszani, soha nem lesz más, mint másolat. Viszont a cigányok nyitottságának, szabadságának megjelenítését nagyon fontosnak tartottam." Kovács a meglévő számok felhasználásáról szólva hozzáteszi: "Nagyon idegesít, ha csak egy kész trekket vesznek elő: az nem jelent mást, csak önmagát, így nem biztos, hogy össze fog találkozni azzal, amit az adott előadásban jelentenie kell. Fontos, hogy gondoljunk róla valamit; ahogy a szöveget, úgy a zenét is értelmezni kell."
És persze nem is a rendező az egyetlen ember, akivel a zenész a próbafolyamat során találkozik. "Zeneszerzőként minden prózai színházban nyűgnek vagy ott. A színészek gyakran mondják, hogy prózai darabról van szó, tök mindegy, mi szól alatta. Ritka az olyan rendező, aki megbecsüli, és szereplővé tudja tenni a zenét - sorolja Dinyés Dániel. - Az igazgatónak csak bajt jelentesz, mert viszed a pénzt, a gazdaságisnak meg pláne, mert egyeztetni kell a zenészeket, sőt fizetni nekik esténként. Végül pedig a kritikus, mivel nem ért hozzá, nem ír semmit a munkádról, és ezzel meg is szűntél alkotóként jelen lenni az előadásban."
Kovács Bálint
Kovács Bálint
forrás: http://magyarnarancs.hu/
