Bokájuknál fogva előrángatott gengszterek

Parti Nagy Lajos: Bivaly-szuflé (a Szkéné Színház, a tatabányai Jászai Mari Színház és a Nézőművészeti Kft. bemutatója) 

Le se lehetne tagadni - meg nem is kell -, hogy Parti Nagy Lajos ezekre a színészekre írta gengszterdrámáját: Mucsi "Kapa" Zoltán Kapauert, Scherer "Pepe" Péter Pepetset, Kovács Krisztián Kisciánt, Katona László Macilát játssza. Igaz, a kérdés nem az, hogy kinek írt drámát Parti Nagy, hanem az, hogy miért. A Bivaly-szuflé önmagában ugyanis nem ad választ erre. Miért mutatna be ma egy független színház (vagy bármilyen színház) túl keveset foglalkoztatott, remek színészekkel olyan drámát, amelynek semmi köze semmi olyasmihez, ami itt és most körülvesz bennünket, és ami nem kíván elmondani semmit sem univerzális, sem aktuális kérdésekről, és aminek végeredményben nincs semmi tétje? (A darab minden szereplője korrupt, ez igaz; de pusztán attól, hogy egy színdarabban pár ember lefizet pár embert, a dráma még nem fog elmondani semmit a korrupcióról magáról.)

A Bivaly-szuflé egy gyenge thrillernek indul négy, az őket megbízó nagykutya elől bujkáló bűnözőről, aztán, ahogy a gengszterek elkezdik felújítani "ideiglenes" búvóhelyüket, egy egykori éttermet, és a végső letelepedésen, a decens polgári életen kezdenek gondolkodni, az egész átvált melodrámába. Miközben a cselekmény pár mondatban összefoglalható, a darab rettentően túl van írva - úgy az egyes jelenetek, mint a teljes szöveg. Parti Nagy ragaszkodik hozzá, hogy előbb-utóbb mindenki elmesélje a teljes élettörténetét és gyerekkori nagy traumáját, de ezeket a sztorikat a bokájuknál fogva rángatja be a darabba: a szereplők egyszer csak, többnyire kérdés nélkül felszavalják, mint valami Csehov-paródiában, aztán ha kipipálták, el is lehet felejteni, mert semmit nem tesznek hozzá a nagy egészhez. A nyelvezet Parti Nagy Lajos életművének ismeretében önismétlőnek, fáradtnak hat, a poénok nagyobb része csak önmagáért való.

Göttinger Pál abszolút realista, már-már naturalista módon vitte színre a darabot, ezzel néha már maga ellen dolgozva (hogy valódi, vaktöltényekkel megtöltött fegyvereket ropogtatnak folyamatosan, az nem csak azért kontraproduktív, mert a zárt térben mindenkinek csengeni kezd tőle a füle, de azért is, mert eltereli a figyelmet a lényegről: a nézők fele a következő percet a szomszédjával való élményfeldolgozásra szánja). Más ötletei viszont mind hozzáadnak valamit a túl sovány alapanyaghoz: néha a helyzetkomikumot erősíti egy-egy jól koreografált részeg-jelenettel, végig pontosan elemzi és érthetővé teszi a szereplők közti kapcsolatokat, máskor pedig mégis feloldja a súlyos realizmust azzal, hogy minden mellékszerepet (a nőit is) ugyanazzal a színésszel, a szerepeiben lenyűgöző könnyedséggel lubickoló, azokat egyúttal teljes komolysággal kidolgozó Horváth Lajos Ottóval játszat.

Mindig csalódás, ha egy színházi előadásnak nincs semmi súlya. A csalódás csak annál szomorúbb, ha egy remek szerző és egy remek társulat az, amelyik könnyűnek találtatik.

Kovács Bálint

forrás: http://egyfelvonas.postr.hu/