Egy városi színház szórakoztató előadások tucatjait állítja színpadra, nagy sikerrel évek óta. Ebben a városban csak a zenés megy, még a Hamletbe is kuplét kell rakni, hogy megnézzék. A közönség így akarja – hangzik a bűvös mondat, és az intézet művészei így élik életüket, a közmegbecsülés biztos és kényelmes tudatában. Csakhogy jön a hatalom, és beültet a főrendezői székbe egy frissen végzett rendezőművészt, aki máshogy csinálná – legelsőbben is Othellót mutatna be a Marica grófnő helyett. Nem a kézenfekvő szereposztásban. Nem a kézenfekvő formában.
Hogy erről az alaptörténetről (Gádor Béla: Othello Gyulaházán) semmiféle olyan dolog ne jusson az ember eszébe, ami miatt érdemes megcsinálni a darabot, az nagyon gyanús. A hatalom beavatkozik a színházba. A művész szembemegy a közönség akaratával. Ezek olyan dolgok, amik itt vannak köztünk. Ráadásul a színház képes megjeleníteni kicsiben a társadalmat, tehát ennek révén számtalan dolgot elmondhatunk – nem a hatvanas évekről, nem a korabeli kultúrpolitikáról, hanem rólunk. De hogy egy ebből készült előadás minden lehetséges felmerülő kérdést kikerüljön, az már több mint gyanús.
Mert nem hiszem el, hogy Göttinger Pál rendezőnek tényleg ne jutott volna eszébe semmi az Othello Gyulaházánról, mármint semmi olyan, ami igaz, ami valóságos. Mert persze, kiolvasható a kiegyenlítés szándéka az előadásból, ha szépen akarunk fogalmazni; a lavírozás, az elkenés, az „elfér itt mindkettő” elve, ami szépen hangzik, és működőképes is lenne egy normális társadalmi közegben, de nem észrevenni, hogy ez egy kultúrkampf kellős közepén jön létre, az nem lehet.
A kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában nincsen kultúrharc, de nincsen a kaposvári színház sem, hiszen egy olyan előadás, amely egy vidéki színházról szól, amelyben a Csárdáskirálynő kontra Othello kérdés van napirenden, egy olyan színházban, amelynek a Csárdáskirálynője korszakalkotó teljesítmény a színháztörténetben, nem teheti meg, hogy ezt ne vegye figyelembe. Szerintem. Amúgy meg persze, megteheti, íme. (A műsorfüzetben legalább fotó jelzi, hogy volt itt valami ilyesmi.)
Akkor mi van? Vannak szerethető, kedves színházi alakok, akik emberek is, és van egy megkerülhető, a hatalmat reprezentáló hülye, és kész. Mindez alkalmat ad arra, hogy elénekeljék a Csárdáskirálynő több dalát, a közönség még a szándékoltan rossz előadásnak is szívből tapsol. Ide jutottunk.
Egyszer egy jelentős rendező azt mondta nekem, hogy az Othello Gyulaházán az a darab, amit nem kell eljátszani. Azt hiszem, nem konkrétan értette, hanem egy műfajra vonatkoztatva, és emlékezem, bőszen nem értettem vele egyet, mert azt állítottam, hogy egy könnyed darabból is bizony ki lehet hozni valami olyasmit, ami rólunk szól, sokszor hatásosabban, mint egy mégoly magas szintű, „komoly” darabból. De most, látva a kaposvári előadást, annak ellenére egyet kell értsek ezzel, hogy a színészek sok mindent kihoznak belőle, szinte mindent, amit ki lehet. Csak nincs miért. Ugyanakkor elsősorban Nyári Oszkár (a szakma minden fortélyát tudó Tornyos Franci táncoskomikus), de Csapó Virág (a nem felszínesen gonosz, hanem nagyon is belülről jövően savazó Szusits Márta, a helyi díva), Takács Géza (a teljesen bizonytalan és tétova, látomásos Debrődy), Kelemen József (a pragmatikus Vermes igazgató), Szula László (a hozzáértést teljesen mellőző potentát Szarka elvtárs) alakításában is tetten érhető egy súlyos, határozott vélemény – vélemény az erőltetettségről, az alkalmatlanságról, a tehetetlenségről, a megalkuvásról, vélemény a véleménytelenségről, és ez furcsa kontrasztot ad az előadásnak. Mert ezek a színészek nem felszínből játszanak, hanem tapasztalatból. Látszik rajtuk. Mert van mondanivalójuk a helyzetről, és azt érvényesen képviselik.
Azt viszont nem értem, hogy Göttinger Pálnak miért nincsen olyan olvasata, amely használni is tudja azt a képességet, ami kinn van a színpadon. Mert az nem kevés. De nem igazán kell ahhoz még a darab se, hogy Sarkadi Kiss János pompás portrét adjon az önnön tehetségének megkérdőjelezetlenségétől elszánt Barnaki főszínészről. Magabiztos és lekezelő, drabális és tehetséges, gátlástalan és kemény. Nem nyitott semmi újra, valódi érdeklődését elvesztette, csak önmaga érdekli. Elvakítja, hogy nem lehet sikertelen. Eljátssza, hogy eljátssza: az új főrendezőt arra sem tartja méltónak, hogy a nevét megjegyezze. Neki nem kell szakirodalom. Nem kell háttértudás. Grisnik Petra is a mértéket jól tartva, finoman alakítja a másodhegedűs, sikert szomjazó, férje árnyékában élő fiatal színésznőt, a mellékesen kezelt, szeretetre vágyó feleséget. És valódi színfolt Lecső Péter, aki néhány mondatával és állandó ott-ülésével teljes sorsot körít a tűzoltónak. Jó a rivalizáló két fiatal színész (Sipos György és Mohácsi Norbert), akik egymással ölre is mennek. A darab tartalmát a színészek biztosítják: a szereplők számára igen szokatlan próbafolyamat megmutatása számos vidám pillanatot hoz az előadásba, és jobb híján ebből kerekedik ki a színházi este. Meg abból hogy konstatáljuk: a gyulaházi diadal, az Othello előadás Csárdáskirálynővel való befejezése, vagyis a teljes káosz itt mintha érvényes siker lenne. Jaj nekünk.
Mindezeken túl és felül: konkrétan meglepőek a szakmai slendriánságok: hogy a sok szereplő ellenére milyen kevésnek látszanak a színpadon, hogy a darabbeli Csárdáskirálynőben Bónit hol Vermes igazgató, hol az egyik ifjú titán alakítja (kettőzés?), hogy a Hajmási Pétert Miska pincér egyedül énekli a darabbeli előadásban, hogy a színpad előterében „hallhatatlanul” zajlik egy mellékes beszélgetés, míg amire figyelnünk kellene, azzal átellenben, de hátrébb történik, így óhatatlanul a lényegtelenre irányítva a figyelmet, hogy számtalan probléma van a színpadi kiemeléssel (például a csehszlovák vendég nagy zenei poénja a második felvonásban szinte teljesen mellékesen, előkészítetlenül érkezik).
„Ez szakma: szöveg fenn, poén lenn” – mondja Vermes igazgató (Karinthy Frigyessel szólva), amikor Debrődy rendező a nagy művészkedés közben nem veszi észre, hogy a szövegben poén van. Lehet ezen nevetni, de amíg nincsen ennél jobb ötlet, addig legalább ez legyen meg.
Ugrai István
