Nagy adag stílusparódia s egyben nosztalgikus társadalomkritika a Radnóti Színház új előadása, a Mozgófénykép, melyet Göttinger Pál rendezett. Mai színészek játszanak régi színeszeket, akik saját nevükön alakítják elképzelt korabeli figurák szerepeit. Ki van ez facsarva rendesen, elsőre talán egy kicsit bonyolultnak is tűnik, de a történet egy magából kifordult, vagy éppen kifordulni készülő világban játszódik.
A Horthy-korszakban virágzott a magyar filmgyártás, a nép széles rétegei által látogatott mozik szinte heti rendszerességgel mutatták be az újdonságokat, a színészek pedig a körülrajongott sztárok voltak. Mai szemmel már elképzelhetetlen az a rajongás, ami körülvette őket. A darab főszereplői a kor ünnepelt színészei (Karády Katalin, Jávor Pál, Törzs Jenő, Kabos Gyula, Perczel Zita, Ráday Imre, Turay Ida, sőt említés szintjén Csortos Gyula és Latabár Kálmán), de hogy ne legyen túl egyszerű a történet, nem az ő magánéletük jelenik meg a színpadon. Az ikonok saját nevüket megtartva bújnak egy-egy jellegzetes karakter bőrébe, mert e felfogás szerint a színészek mindig összenőnek szerepeikkel. Törzs Jenő gazdag cégtulajdonos, Kabos Gyula hűséges komornyik, és így tovább, egyedül Karády marad meg eredeti foglalkozása szerint színésznőnek.
A középpontban a tehetős üzletember, Törzs Jenő (Szervét Tibor) és lánya, Perczel Zita (Petrik Andrea) áll. Ráday Imre (Rétfalvi Tamás) inkognitóban, alkalmazottként és titkos udvarlóként kerül közel a családhoz, Kabos Gyula (Gazsó György) pedig komornyikként lát bele közelről a történésekbe. Fontos szereplő a kor női ideálja, Karády Katalin (Kováts Adél), illetve Törzs üzlettársa, Jávor Pál (Adorjáni Bálint), aki minden női szívet megdobogtat, többek között Turay Ida (Andrusko Marcella) bájos komornáét is. A végén még maga a kormányzó, Horthy Miklós (Bálint András) is megjelenik, méghozzá fehér lovon, ahogy illik.
A felütés ötletes, a szereplők éppen egy mozifilmet néznek. Aztán néhány felvezető jelenet után beindul a történet, kibontakoznak a bonyodalmak, a családi viszályok, a kötelező jellegű szerelmi háromszögek. Szerencsére a két felvonás idejének nagy részében nem veszi komolyan magát a darab, a gondterhelten távolba révedő arcok, a harsány ördögi kacajok, a szándékosan eltúlzott gesztusok megfelelő eszköznek bizonyulnak, hogy a figurák kigúnyolják saját magukat. Az előadás éppen olyan könnyed, mint a korszak vígjátékai, de egy-egy történelmi vagy éppen a jelenre utaló kiszólással aktuálissá válik.
A Mozgófénykép tehát nem egyszerű tisztelgés a múltnak, és nem szimpla stílusparódia. Alapjában egy szórakoztató történet rengeteg fordulattal, könnyed vígjáték, de a humor mellett végig ott lóg a levegőben a mélyebb, súlyosabb tartalom is. Ehhez persze nem árt ismerni a hajdani mozifilmhősök életútjait, amelyben különböző módon ugyan, de fordulópontot jelentettek a negyvenes évek. Bár a többségük túlélte a háborút, előtte évekig nem játszhattak származásuk miatt, kényszerből külföldre települtek, vagy éppen fogságba estek. A történet hátterét ennek ellenére mégiscsak a polgári idill szolgáltatja. A korabeli társadalom elitrétegének, illetve az elitet kiszolgáltó cselédség életébe pillanthatunk bele.
A színház és a mozi határán ügyesen mozogva talán a legszórakoztatóbbak a történeten belüli visszaemlékezések, az elképzelt jelenetek. Például egy szerelmi háromszög három különböző verzióban, három szereplő nézőpontjából elmesélve. Vagy a nők dúsgazdag bálványa, Jávor Pál egy napjának bemutatása, amikor újságot olvas, hölgyekkel csónakázik a Városligetben, őzgerincet ebédel, délután békésen szunyókál, este pedig fontos emberekkel politizál a klubban. Ez az élet annyira boldog és felhőtlen, hogy el is hangzik a megállapítás: nem lenne csoda, ha valamikor minden magyar ember ebben a korban szeretne majd élni…
Gyorsan cserélődnek a díszletek, pörögnek a jelenetek, Göttinger Pál rendezése kitűnő, Dinyés Dániel korabeli slágereket idéző zenéje remekül illeszkedik a darabba, és Hajós András is láthatóan otthonosan mozog dalszövegíróként a nagypolgári Budapest ábrázolásában. A két fiatal színész, Petrik Andrea és Rétfalvi Tamás szerethetővé teszik az ügyeskedő és ügyetlenkedő szerelmesek figuráját, Szervét Tibornak jól áll a gondterhelt családfő szerepe, Gazsó György pedig jelenetről jelenetre viccesebb Kabos komornyikként. Szórakoztató, sőt a darab egyik fő mozgatója Adorjáni Bálint Jávor-paródiája, ahogy Kováts Adél jellegzetes Karády-féle beszéd- és énekstílusa is.
Régi magyar vígjátékhoz méltó módón az események több szálon futnak, a szálak össze is kuszálódnak rendesen, annyira, hogy még a nehéz helyzetek rendezésében amúgy jeleskedő Horthy számára is gondot okoz a megoldhatatlannak tűnő problémák megoldása… A kiváló humor mellett a darab úgy kelt nosztalgikus érzéseket a megidézett harmincas-negyvenes évek iránt, úgy emeli ki a kor szépségeit, hogy az árnyoldalaira is felhívja a figyelmet, a rendszerkritikát ügyesen adagolva, egy percig sem tolakodva, a drámai komolyságot elkerülve. Elgondolkodtat, és finoman figyelmeztet arra, hogy egy háborúba és népirtásba torkolló korszakot miért veszélyes idealizálni. Egyszerre ünnepli és parodizálja a sztárokat, rámutat a Horthy-rendszer megítélésének furcsa kettősségeire, és mindenekelőtt szórakoztat.
forrás: http://prae.hu/
