Évad végi bemutatóként kedvesen marháskodnak a Radnóti Színházban, a Mozgófénykép című darabban, aminek műfaji meghatározása régi, magyar, zenés filmvígjáték két felvonásban. Egykori, legendás filmszínészek bőrébe bújnak a társulat tagjai. Léha, de meglehetősen jól megcsinált, a vászonról búfelejtést nyújtó, kis konfliktusokkal teli, alapvetően idilli világot füllentő vígjátékok szórakoztató hőseiként mutatkoznak.
Szerepük szerint úgy is hívják őket, hogy Törzs Jenő, Perczel Zita, Ráday Imre, Karády Katalin, Jávor Pál, Kabos Gyula, Turay Ida. De nem ám egyértelműen ezeket a legendává vált egykori karakteres művészeket játsszák, nem forgatási torzsalkodások tanúi vagyunk, hanem valamiféle csipetnyit társadalmi vígjátékocskáé, amiben éppen Törzs Jenő gazdag tulajdonos, Perczel Zita az ő szubrettekre hajazó, felpörgetetten ugribugri lánya. Ráday Imre is többet foglalkozik üzlettel, mint színészettel, Kabos Gyula pedig megsértődni nem rest komornyik, aki azért közben naná, hogy jókat mond. Jávor Pál pedig az önajnározó, fess, lenyalt hajú, kidüllesztett mellű bonviván, legalább annyira szerelmes magába, mint a nőkbe.
Nényei Pál az ifjún bohó szerző kedvvel és lendülettel kutyult össze mindent. Valószínűleg az adott színészekre is írta a darabot, így a szerepek megkomponálásába bekalkulálta a személyiségüket, aztán ők hol egybeolvasztják ezt a figurával, hol elkülönítik tőle, mint ahogy a darabbéli szerep is hol egybeolvad a néhai színész alakjával, hol különbözik attól. Ha ez így némiképp zavarosnak tűnik, akkor mindenkit meg kell nyugtassak, hogy az is. Amennyiben jóindulatú vagyok, dupla, tripla, vagy akár többszörös csavarokat írt a szerző, és ezeket látjuk megtestesülni a színpadon. Ha mindezt rosszabb, gonoszkodóbb szemszögből nézem, elég nagy káosz uralkodik a deszkákon. Az is igaz, hogy ez nem kellemetlen, nem is bosszantó káosz, kicsit ugyan se füle se farka jellegű, de mulatságos, nem unalmas, jókat lehet rajta nevetni.
Göttinger Pál vidáman nyelvöltögető, enyhén szatirikus, ötletekkel teli előadást állított színpadra, kicsit tán lesz, ami lesz alapon, rendezői vasmarok nem érződik. Fokozottan a színészek érdeme is, hogy nem lép át semmiféle ízléshatárt a játék, nem fogom a fejem, hogy valami milyen rémes, ripacskodásból is leginkább a jóféle adódik, nincs semmi, ami kínos lenne. A zenéért felelős Dinnyés Dániel, és a dalszövegeket író Hajós András pedig korabeli dalok imitációit ötölték ki. Olyanok, mint a harmincas évek filmvígjátékainak könnyedén dallamos, olykor mondén, fölöttébb érzelmes nótái, melyek mindannyiunk fülében ott csengenek. Nem lepődnék meg különösebben, ha ezek a jól sikerült, de azért valamennyire mégis a mára is hajazó nemes "hamisítványok" szintén bekerülnének a köztudatba. A díszlet tetején, kis zenekar játszik nagy lendülettel. Mindehhez Bujdosó Nóra korabeli öltözékeket tervezett, feszülnek az urakon a gondosan szabott zakók, mellények, igézetes ravaszsággal testre simulnak a hölgyeken a ruhák, olykor ruhaköltemények. A Horgas Péter által tervezett iroda vagy éppen a szalon sem stilizált, modernizált, az igazi illúzióját kelti, korhűnek mutatkozik.
Ha manapság a szövegek és a jelmezek maivá való átszabása a divat, akkor ez a produkció éppen hogy visszarükvercel az időben. Kicsit nosztalgiával, de azért csipkelődve teszi ezt. Volt egy hasonló zenés visszarévedés a Radnóti Színház történetében, ez pedig a már több mint 15 éve bemutatott Anconai szerelmesek. Vajda Katalin olasz reneszánsz komédiák stílusában írt bohó vígjátékot, és a közelmúlt slágereit dolgozta át hozzá Melis László, a dalszövegeket pedig Fábri Péter fabrikálta át. Többen már a próbákon felháborodtak, hogy milyen léhaságba fog a jó hírű polgári művészszínház, ahol eddig mélyebben szántó darabok voltak honosak.
Az egyik kiváló színész még vissza is adta a szerepét. De aztán a premieren kirobbanó sikere volt a Valló Péter rendezte előadásnak. És ment kétszázszor, aztán se a közönség érdeklődésének hiányában került le a repertoárról. Több komolyabb produkció után mámorosan tört ki a színészekből az elementáris hülyéskedési kedv, és kiderült, hogy a darab minden kétely ellenére épkézláb, abszolút megfelel a zenés bohóságok követelményeinek, és valamennyi szereplőnek remek játéklehetőséget kínál, jók, találóak a karakterek. Nem véletlenül játsszák azóta is, újra meg újra, számos helyen, rendszerint jelentős sikerrel.
Valami hasonló lehetett az elképzelés a Mozgófénykép esetében is. De Nényei Pál többet akart, mégis kevesebbet fogott. A dupla-, tripla csavarok nem párosulnak világos vonalvezetésű cselekménnyel, igazán markáns karakterekkel, mert ezek is "szétfolynak" a nem egészen végiggondolt szándékoktól. Így aztán egy helyes "kutyulmány" lesz az egészből, amin tulajdonképpen jól el lehet szórakozni, vannak benne élvezetes színészi megnyilvánulások, de, hogy mi végre is jött létre a produkció, azt különösebben nem érdemes firtatni.
Szervét Tibor a már valamennyire korosodó, de azért magát még mindig hú, de nagyon férfiasan vonzónak képzelő, precíz eleganciával öltöző Törzs Jenő. Adorjáni Bálint Jávor Pál, aki számára nem kétséges, hogy ő a legvonzóbb, legelőnyösebb külsejű a földtekén. Kováts Adél a mísz csábossággal, és édesbús világfájdalommal mikrofonba búgó Karády. Petrik Andrea szeleburdi naivának mutatja Perczel Zitát. Gazsó György sokat látó komornyikként ábrázolja Kabos Gyulát, akinek mindenről megvan a véleménye. Szávai Viktória testét érvényesülése szolgálatába állító készséges színésznőcskét játszik.
És, amikor már valamennyi szál meglehetősen összekuszálódott, a szereplők pedig a második világháború rémes napjaiban Törzs Jenő fogadásán vesznek részt, mint deus ex machina megjelenik Bálint András Horthy Miklósként fehér hintalovon, mintha egy operettbe érkezne, kiöregedett, szenilis táncoskomikusként. Próbálja kibogozni a gordiuszi csomót, de se tehetsége, se hatalma nincs már hozzá, gyorsan távozik. Marad a zűrzavar, a hatalom pedig önmaga paródiájává válik. Szerény mondandócska, de azért mégiscsak az.
