Lehet-e újrakezdeni az életet? Le lehet-e számolni mindazzal, ami eddig volt, hogy újrakezdjük? A jelek szerint nem könnyű feladat az ilyesmi, pláne, ha az ukrán-osztrák határvidéken próbálkozik az ember.
Esetünkben – vagyis a Bivaly-szuflé című darab esetében – nem is egy, hanem négy ember próbálkozik ezzel. Igaz, csak egyikük, a Pepets névvel illetett személy forcérozza ezt a dolgot, a másik három jórészt csak aláveti magát ennek a bolondériának, a helyzetet azonban fokozza, hogy nem négy hivatalnokról vagy bányászról vagy közértesről vagy gázszerelőről van szó, hanem nehézsúlyú… pontosabban magukat nehézsúlyúnak mutató, valójában pitiáner bűnözőkről, akik egy véletlen folytán egy határ menti leégett szálloda elhagyatott éttermében találnak menedéket egy jelentősebb összeggel a táskájukban.
Az összeg, talán mondani sem kell, nem becsületes munka, hanem egy szimpla adósságbehajtás eredménye, amelyet azonban hőseink nem a megbízóhoz juttatnak el, mert Pepets ráveszi őket erre az új életre, amelyet ezzel a kellemes egymillió euróval akár el is lehet kezdeni, amiből sok mindenre telik, például a helyszín, az elhagyatott szálloda felvásárlására, amely remek búvóhelyet és még remekebb megélhetést biztosít majd a maroknyi jó útra tért rosszfiúnak. Pepets tulajdonképpen egyvalamivel nem számol: azzal, hogy az ukrán-osztrák határon, ezen a furcsa, viszonylag széles területsávon a legvirágzóbb megélhetést nem valamely ipari ágazat vagy mezőgazdasági szektor, hanem a korrupció adja – és bizony hiába bármilyen nagyívű átverés, a pénz mindig ugyanoda vándorol: ahol a többi van. Ezúttal a hóhért akasztják, vagyis a gengsztert zsebelik ki, nem is akárhogyan. Parti Nagy Lajos a Gengszterek fogadója című dán film alapötletét a közélet és politikai valóság magyar meséivel házasította össze, és e nászhoz a Nézőművészeti Kft. társulata tartotta a gyertyát.
Göttinger Pál rendezése sajnos egy fülsüketítő géppisztoly-effekttel nyit a koromsötétben, így csak az előadás kezdete után 5-10 perccel tér az ember magához, azonban később javul a dolog. A szereplőkről sok minden nem derül ki, hogy is mondjam, a történetben léteznek csak, amit elmondanak magukról, abból lesz a személyiségük, például azt sem tudjuk meg, hogy a kézenfekvőn túl mégis miért vannak ők együtt, honnan és hová tartanak, és ez meglehetős hiányérzetet kelt az emberben. De amit tudunk: van nekünk egy ravasz(kodó) főnökünk (Pepets: Scherer Péter), akinek pestiesen szólva a töke tele van az űzött gengszterlét folyamatos gyötrelmeivel, egy sodródóan apatikus, emberi érzéseit szíve mélyén őrző megrögzött alkoholistánk (Kapauer: Mucsi Zoltán), egy gyermekien naiv ifjú banditapalántánk (Kiscián: Kovács Krisztián) és egy mimózalelkű erőszakmániásunk (Macila: Katona László), utóbbi kettő ráadásul szerelmespárt alkot, így a házastársi veszekedésekről és egymásra találásokról sem kell lemondanunk.
Ami a réven elmegy, bejön a vámon: Parti Nagy a színészekre írta a szöveget, ezért sem ér bennünket olyasmi meglepetés, mint A gondnok előadásban Scherer alakítása esetében, ellentételezésképpen az elhangzó mondatok mindegyike tökéletesen a helyén van az azt elmondó szájakon. És ez szórakoztató estét nem csupán ígér, hanem be is tart. Ráadásul ugyan ez a kissé elvont, abszurdba hajló világ a végére valahogy zsigerien ismerőssé válik – az eltervezett menekülés kudarca, a nagyívű tervek hamuba halása, az újrakezdés lehetetlensége, a mindent átszövő kapcsolati háló, amely megfojt… Hiába krimikomédia, amit nézünk, zsánermű, ha tetszik: a végén furcsa látni, hogy picit mi is ott vagyunk, pedig mi nem volnánk gengszterek, nem vittük el az egymilliót, nem kell bujkálni, nem kell menekülni, és mégis.
A trupphoz ötödikként csatlakozó Horváth Lajos Ottó több szerepben is fellép, a helyi potentátok, illetve a múlt árnya igen változatos alakjai számára ad egészen emlékezetes és sokoldalú megjelenési lehetőséget, és a darab abszurd vonulatát is ő képviseli ezekkel a nagyrészt képtelen és lehetetlen figurákkal. Göttinger Pál háttérben meghúzódó rendezése a realitás és az abszurd között váltogat, szándékoltan kétségek között hagyva bennünket, mikor melyikben is vagyunk (ekképpen szinkronban az ukrán-osztrák határral, mint helyszínnel, vagy éppen a Bivaly-szufléval, mint címmel), a játék lebonyolítására koncentrálva, maximálisan teret biztosítva a színészeknek. Ebben a projektben pedig, úgy tűnik, ez a lényeg, és ezt a közönség hálásan fogadja.
(Szkéné Színház, Budapest, 2013. március 20.)
Ugrai István
forrás: http://7ora7.hu/
