A fehér telefonos 30-as évek a Radnóti „filmszínházban”: a Mozgófénykép
Cseh Zsanett
Párhuzamok és ellentétek egymásra hajigálásával állandó változásban keringenek az emlékek. Éppen ettől jön létre az a zavarosság, amely végül képes (több ember visszagondolása által is) egy egységet alkotni. Göttinger Pál rendezése Nényei Pál alapanyagából merítve kiemelkedően hozza a nosztalgiát, a modernbe áthajlóan pedig életben tarthatóak a filmikonok és a 30-as évek. Megkövesedve, amolyan borostyánba zárva, tiszteletteljesen.
Nényei Pál műve kissé túlzó, igazi melodráma, amiHajós András dalszövegeivel, hogy úgy mondjam elég ütősre sikeredett. Az a közeg, amibe belehelyezik mindezt, valóban bámulatos. Fontos megjegyezni, hogy ebben az esetben nem létezik a közönségnek egy-két célcsoportja, ugyanis senki nem marad kívülálló az előadás ideje alatt. A korhűséget megkövetelő régies, kissé öreges hagyományteremtés szépen játszik a mai modern, fiatalos, nosztalgikus és retro őrülettel. Aktuális kornak számít ez a divat szempontjából is, hiszen lépten nyomon keressük magunkat, azaz olykor a múlthoz intézünk segélykiáltásokat. Nincs barokkosan átértelmezve a kor és személyei, mégis bátran kijelenthető, hogy észveszejtően átértelmezett.
A Mozgófénykép különböző tematikákkal és ágakkal játszik, kissé összekuszálva azokat, ám mégis egy összefogó, törzsi egységet képes nyújtani a nézőnek. A portálkeret mozikeret is egyben, az I. felvonásban a színpad úgy jelenik meg, mint mozi a moziban. Önreflexió megy végbe, mert hiszen filmszínház van a darabban és darab van a filmszínházban. Fontos kapocs ez a színház és mozgókép között, amelyeket elsősorban a színészek kötnek össze. A film mint kissé halott régimódi műfaj jelenik meg, a színház mint múltidéző modernség. Érdekes koncepció, hiszen lássuk be, a színház sokkal visszatekinthetőbb múlttal rendelkezik. Az első felvonás első jelenete emlékeztethet az agit-vonatokra, amit a nyomorúságos hangulatot árasztó díszlet még fel is erősít. Nyilván tematikájában semmiképpen sem odavágó, hiszen nem túl propagandisztikus amit látunk, azonban mint megalapozó inzert csodálatos. Igazán ott a helye.
A térelrendezés maga nyomasztó és szürke, csak itt-ott az élénk színektől kicsattanó vidám tárgyak adják az életet, no meg (sokféle értelemben) a színészek maguk. Érzékelteti, hogy az emberek korlátoltak lehetőségeikben, bohémságuk szinte csak az ellensúlyozással magyarázható. Az élénk piros szín jelenik meg legtöbbször a tárgyakon, ami baljóslatú, fanyarság és agresszivitás lakozik benne. A falak a munkatáborokat idézik, tehát a fényképet tényleg a szó szoros értelmében kell vennünk. Az áldozatok egy kupacba összegyűjtött ruháiról, cipőiről és különféle tárgyairól a fotók beszélnek, tehát ez dokumentálás is. A mozgófénykép nem egyenlő a filmmel, hiszen a kor csakis akkor elevenedik meg és kezd bele mozgásába, ha mi szeretnénk, kezünkben a döntés. A macskaköves lerakat bizonyos kintlévőséget sugároz. Beljebb különös melodráma folyik, számukra ez jelenti a boldogtalanságot és a „fogolytábort”. Csak vegyük észre Jávor (a kiválóan alakított, éppen ezért nem túl hiteles) nyavajgását, amikor is egy napjának lefolyását prezentálja Turay Idának, a komornának. Mindezt azért, hogy meggyőzze milyen nehéz is az ő élete.
A díszlet által több képsík jelenik meg (akár egy képen), amely egy szabályos felosztottságba rendeződik. Hátrább a megvilágítások különböző játékaival más-más emlékhangulatot idéznek. A szereplők csakis azért élhettek „békében” mert állandósult módon visszaemlékeztek. Ha jól megfigyeljük, ez egy egész darabon végig ívelő momentum, azaz emlékezés az emlékezésben (az azonos az azonosban kisebb eltérésekkel) jelenik meg. A háttérben csüngő óriási Horthy kabát a hatalmat szimbolizálja, ami védelmet nyújtana, ám keze meg van kötve, mint ahogyan az előadás végén fény derül arra (Horthy bevonul kicsiny fehér lován), hogy nincs megoldás. A vallatásszerű kihallgatás alkalmával megtudjuk, hogy végül senki nem úszta meg a sorsát.
Érdemes megvizsgálni a filmtörténeti hátteret is. A legtöbb karakterelem a Székely István-féle 31-es rendezésből, a Hyppolit a lakájból táplálkozik . Nagyon minimális szinten, de a legelső hangosfilmből, a Kék bálványból is szemezgethetnénk utalások terén. Bár ez már akkor sem hozott nagy sikert, az igazi áttörést a Hyppolit jelentette, talán ezzel magyarázható a főszálban való felhasználása. Nem is a cselekmény egy az egyben áthelyezésére kell gondolni, hanem a karakterek személyiségének erőteljes hozzáadásához illetve társításához. Pontosan Karády lóg ki egy kissé, de a 39-es Halálos tavasz film által kapcsolatot alakíthatott ki Jávor Pállal. Kilógása és „mindenhol megjelenése” azzal magyarázható, hogy a filmet a cenzúra betiltotta az erőteljes társadalomkritikája miatt, azaz a karakternek és cselekedetének kihangsúlyozása egyfajta lázadást is magában foglal.
Anno a film megjelenésétől kezdve a melodráma műfaja átvette az uralmat, ráadásul a „magyar noir” is elterjedtté vált. Bizonyos értelemben a cselekmény művisége miatt a darabot a „fehér telefonos filmek” kategóriájába is sorolhatjuk.
forrás: http://kulton.hu/