A Kultúrszóda c. blog a RögvEstről

Szereplők: Nemes Takách Kata, Várady Zsuzsi, Boldoghy Borbála, Molnár Levente, Harsányi Bence, Kiskovács Attila; „Műsorvezető”: Göttinger Pál, zenefelelős: Pirisi László

Programcímke: „Az alap Momentán élmény. Itt kezdődik minden. Egy előadás, ami klasszikussá vált, pedig minden este más és más.”

_____________________________

A szórakoztatóiparral többemeletes bajom, hogy nem szórakoztat, nem kapcsol ki. Látszik rajta a tartósítószer és természetes színezék. A tejszínhab még nem fájna, de az E120 már sok. Néhány forrásvíz-szerű vidámságtól eltekintve kiérezhető a tornaöltözők nazális aroma(n)tikája. Előzetesen reményt ad, hogy a Momentán eleddig csak kellemes meglepetéssel szolgált. Kell is ma a humor (lehetőleg vénásan, tűzoltófecskendővel adagolva), mert egy apró kertészeti baki következtében (hogy tudniillik én nyírom a füvet és nem a kertészünk, aki nincs) megsemmisült az egérautónk hátsó szélvédője. De nem úgy, hogy keletkezett rajta egy pici lik, hanem igazándiból. Az egyetlen szépséges és homogén üvegfelület helyén született hárommillió független üvegcserép (a kis gonoszok mintha már előre lesték volna a szabadság lehetőségét, elvégre majd’ húsz éve feszültek a helyükön), és most egyező akarattal, nagyjából egyszerre döntöttek úgy, hogy a kalaptartó jobb hely lesz nekik a jövőben. Mondjam még? Rám fér a vidítás…

Az utolsó utáni pillanatban érkezünk (ha a RögvEst hajó lenne, az orrunk előtt menne el), a szerencsés véletlen folytán van még pontosan két szabad hely – igaz, olyan magasan, ahol csaknem zavarjuk a gomolyfelhő-képződést. Ezért hiszem, hogy rosszul látok, mert a belépő férfiú nem BódyGergő-alakú. Bemutatkozásával igazolódik sejtelmem: Göttinger Pál a neve (később a Google elmeséli, hogy ő rendezte a Belvárosiban futó, engem oly igen megzakkantó lélekturmix-darabot). Három mondat után érzem: karmolni fogom a stílusát. Más, mint Gergő, de ő sem normális (és ez itt, kérem, nem becsmérlés, hanem ellenkezőleg).

A játék itt is egy rövid teszttel kezdődik, és kicsattogtat a büszkeség, mert ötből öt pontunk lenne, ha Férj is utálná a whiskyt, de azért az ötből négy is ott van a szeren. Utána már semmi dolgunk, hátra is dőlhetünk. Nekem a kerti intermezzo óta némi fájást tartalmaz a fejem. Mindez a kellemetlenség a kezdést követő hetedik percben foszlik semmivé és vándorol világgá. Mert a Momentán tudja a megfelelő ráolvasást. A repülőtéri jelenetben Kata majdnem hazataxizik Buenos Airesből, és nekem már ilyenkörül kisimulnak a mogorvás ráncaim. Kedvtelve érzékelem, hogy a RögvEst amolyan ráérős, hosszított, kijátszós Nulladik óra. Nem azért, hogy negatív reklámot csináljak ama párját ritkító kezdeményezésnek, de itt ugyanabból sokkal többet lehet átélni, és nem kell érte hajnal négy előtt kelni.

Van egy olyan rész, amikor egy nézőtéri virágcsokor a főszereplő – az ember nem is hinné, mi mindent lehet kezdeni egy közepesen cifra szerelemcsokorral… Nálam Kata sírós ötévese viszi a babért és aratja a pálmát, aki a Princess Barbie felsőtestét keresi. Ez konkrét technikai K.O., Férj is diszkréten törölgeti könnyeit.

Később a „Musical” újdonságként hat, kellőképp készületlenül is ér: Zsuzsa és Bence összetalálkoznak a Szecskában, és amikor a műsorvezető csenget, dalt kell rögtönözni az utolsóként prózában elmondott mondattal kezdődően. Kapunk így tangót, bluest, meg hasizom-görcsöt. (Vajon van külön hahota-izomcsoport? Ebben a stádiumban már úgy érzem, nincs is szükség hátsó szélvédőre. A cabrioknak sincs.)

Van még provokálós rész, ahol Leventét kell a többieknek jelenetekkel rávezetniük, hogy mit akar tulképpen csinálni (és Levente ki is találja, becsületére legyen mondva), megint mások western-jelenetet szinkronizálnak angyalföldi környezetbe, énekelnek IT-bluest egy baráti társaságnak, és ez még csak az első félidő!

Szünetre azt kapja házinak a Társulat, hogy dolgozzanak ki egy jelenetet „a férj baráti köre ki van tiltva a lakás 1 km-es körzetéből” témakörre. A megoldástól szerintem még a legyek is röhögnek a falon: fiúk versus lányok „népi felelgetős” sziporkája száll a rögtönzött dallamok szárnyán. Ha nem tudnám, hogy vegytiszta impró…

És tényleg nem akarok leölni minden poént, csak még ezt az egyet: a közönség által felvázolt megalázó helyzetet (amikor kifejezett kérés ellenére is tesz a büfés hagymát az ételbe) oldja fel Kata és Bence. De nem gyengén. Azt az egyet sajnálom, hogy az orbitális kacagástól nagyon sok poén elvész – egész egyszerűen nem hallatszanak. Pedig amit hallok, attól is hullatom a nedvességet a szememből. Mindketten belemenősen komolyan veszik a szerepeket. Eszembe jut közben, hogy nem lehet azért az rossz, ha az ember egy ilyen improvizációs társulat tagja… ha van a mindennapok során ráragadt feszültsége vagy frusztrációja, legálisan kiüvöltheti magából, és még meg is tapsolják érte, mert annyira jó volt… Hiába, no, elfoglaltságot választani tudni kell.

Nem gondolok tovább semmit, nincs magasröpt. Odaszánós, mindentbele társulat van, feneketlen röhögések. Magas labda bizton nem marad lecsapatlanul, a váratlanság alapvető, és nagy tétben fogadható, hogy egy helyzetnek nem az lesz a kimenetele, amire a hétköznapi, sablonos elménk számít. Viszont éppen ezt élvezzük benne annyira. A szabadító, következmények nélküli nevethetőséget.

Aki úgy érzi: szemernyi humorérzéke sincs, próbálja ki ezt az előadást... Ki tudja… mellékhatásként akár a nevetőképesség is előkerülhetik a sublót mélyéről…

forrás: http://kulturszoda.blog.hu/