Kórusmuzsika - A józsefvárosi Palotanegyed titkos szegleteiben szólt szombat este az ének
Szombat este, mindjárt hét óra. A józsefvárosi Mikszáth téren gyanúsan nagy a csend. Az egykori Tilos az Á, jelenleg Zappa Café teraszán üldögélők beszélgetése halk zümmögés csupán, a tér közepén álló szökőkútnak néhány gördeszkás támaszkodik.
Az égen fehér és szürke felhők gyalogolnak bele a májusi kékségbe, lábnyomaik mentén feltámad a szél, az idő hűvösre fordul. A Zappa vendégei nyakukba csavarják a sálakat, fázósan szorongatják poharaikat. A deszkások homlokukba húzzák kapucnijukat, és kortyolnak egy utolsót az olcsó üveg vörösborból. Ekkor különös csoport tűnik fel a Kálvin tér irányából. Férfiak, nők, felnőttek, gyerekek. Sőt néhány csecsemő is akad köztük. Félkör alakba rendeződnek, egyikőjük egy hangvillát emel fenyegetően a magasba. Aztán énekelni kezdenek. Néhányan kíváncsian közelebb merészkednek, a deszkások döbbenten figyelnek. Aztán egy idősebb úr lép hozzájuk, elvigyorodik, és megszólal:
– Nyugi, srácok. Ez csak a Kórusok Éjszakája. Az esemény a Halastó Kulturális Egyesület szervezésében jött létre, a budapesti Palotanegyed közterein váratlanul feltűnő flashmobok mellett öt kiválasztott helyszínen léptek fel a különböző stílusokból érkező énekkarok. A Rajk László Szakkollégium udvarán például a HEKK kamarakórus. A vad koleszos bulikhoz szokott helyen furcsán hatott a kórus látványa, de csak addig, amíg fel nem hangzottak Sztojanov Georgi művei. A bolgár zeneszerző hangulatképei nagyon éltek a meglepően jó akusztikájú udvarban. Az utolsó etűdnél a Rajk fáin tanyázó madarak sem bírtak magukkal, és minden erejüket beleadva próbálták túlcsicseregni az énekeseket. Sztojanov zenéje ezt is kibírta, a hallgató pedig néhány percig Ingmar Bergman Hetedik pecsétjének utolsó jelenetében, a félelmetes és gyönyörű danse macabre közepén érezhette magát.
A szervezők komoly sikere, hogy sikerült megnyitniuk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének kertjét. Az Ötpacsirta utca sarkán található klasszicista udvart az erre járó egyetemisták ezrei bámulják vágyakozva az örökké zárt rácsokon keresztül, most azonban végre beléphettek a titkos belvárosi oázis kapuján. A kőpadokon és a pázsiton elhelyezkedő közönségnek Szalóki Ági elmondta, alkalmi kórusát előző nap verbuválta a Facebookon.
A néhány fős, kissé megszeppent alkalmi kart azzal biztatta, hogy egy zenei kísérlet részeként nincs esélyük hibázni, a nézőket pedig arra kérte, szálljanak be ők is az előadásba. Majd előkapott egy József Attila-kötetet, kinyitotta a keltezetlen töredékeknél, és elkezdte beénekeltetni a kart. Néhány perc után a nézők felé fordult, és a vers első két sorát egy egyszerű dallamra ültetve vezényelni kezdett. A Múzeum körút felől érkezők így hallhatták, amint a tömeg egyre felszabadultabban ezt dalolja: „Ének, hajolj ki ajkamon / s te bánat, ne érj el, csak holnap. Mélyebbre kell még hajlanom, / hogy semmit nem tudón dúdoljak.”
A közös éneklés után szétszéledők ezt követően látták, amint a Lőrinc pap tér egyik erkélyén megjelenik négy hölgy, és belefog néhány kantátába. Az erkéllyel szembeni templomkertben közben már javában hangolt a Just 4 a moment formáció. A három portugál és egy ír tagból álló kvartett egy Norman Luboff-, Verdi és Brahms-alkotás után egy portugál zeneszerző, Antonio Laertes dalát adta elő, melybe a szerző belecsempészte a portugál népzenét, a fado-t átható örök portugál szomorúságot, melyet Lisszabontól Coimbráig a saudade néven emlegetnek. A záródarab Veljo Turmis dallamos című Tuus konnumaa kohalja volt. Portugál akcentussal énekelt finn dal a nyolcadik kerületi repkénnyel befuttatott fal tövében, melyről egy baszk zászló lóg alá – ezt talán még Robert Schuman se gondolta volna, amikor 1949-ben először beszélt az európai értékközösség fontosságáról.
A Kórusok Éjszakájának legnagyobb meglepetése a Jazzation volt: az Építészkamara udvarán látott produkció bátran nevezhető világszínvonalúnak. A 2005-ben alakult együttes számos dzsesszversenyen nyert már díjat, professzionális énektudásuk mellett előadásukat remek humorral szövik át. Homor Máté, a kvintett legmagasabb tagja például az Ain’t got that swing előtt elmagyarázta a közönségnek, hogy a szving ritmusa nem más, mint a sí-sapka szavak folyamatos ismételgetése. A Macskafogó betétdalának saját verziója, a scattelésekkel tarkított Beautiful Love és a dzsesszklasszikus Sway mellett Csernus Szilvi, Várallyai Katus, Kanizsai Gina és Fábián Attila zárásként egy moldvai népdalt énekelt el, némileg előkészítve ezzel a terepet a Csíkszerda tagjainak, akik a Pázmány jogi karának udvarán mutatták be Tóth Péter Krisztus életét feldolgozó kórusművét.
A közönség soraiban sétáló énekesek által előadott darab után a közönség és a fellépők együtt indultak vissza a Mikszáth térre. Fél tizenegykor áthúzott egy repülő az égen,majd az öszszes kórista és néző együtt elénekelte a Csillagoknak teremtője című népdalt, melyben a lírai én arra kéri a címben megnevezettet, hogy vigyázzon minden emberekre, árvákra és özvegyekre, úton járó legényekre.
Így legyen.
forrás: http://nol.hu/
