Színházba járók Éjszakája
Kiváló döntésnek bizonyult az idei Színházak Éjszakáját a tavalyival ellentétben bő egy hónappal a színházi világnap után, május 4-én rendezni meg, hiszen a meleg, nyárias estén – szerencsére még az ernyőket sem kellett kinyitni – hajnalig kitartó lendülettel járt színházról színházra a lelkes közönség – köztük mi is.
Noha az elnevezésben éjszaka szerepelt, már a déli óráktól kezdődően látogatni lehetett az eseményen résztvevő színházak többségét, ahol ebben a sávban elsősorban a legkisebbek - és hozzátartozóik - számára szervezetek programokat. A Budapest Bábszínházban például olyan hangzatos elnevezésű foglalkozások várták az érdeklődőket, mint Bábozó tobzódás (bábsimogatással és játékokkal), a Bábkukucskáló barangolás és ennek párjaként a Bábborzongó kísértetjárás, mely utóbbi kettő keretében a színház épületét lehetett bejárni, ahol időnként még a színészek is van, hogy eltévednek - ezt speciel a legutóbb a Kiviben feltűnt Bercsényi Pétertől tudjuk.
Már itt megjegyezzük: érdemes lenne a programok közül többet rendszeresíteni, a repertoár részévé tenni vagy legalábbis időről-időre újra megszervezni, hiszen általánosan elmondható, hogy színvonalas produkciókkal álltak elő az alkotók, melyekre érződött, hogy mindenhol sokat, de legalábbis lelkesen készültek, és melyeket a közönség is nagy élvezettel fogadott. Álljon itt most két sajnálkozás, melyekben ugyancsak az elismerés szava érződhet: egyrészt kár, hogy egy évet kell várni, a legközelebbi Színházak Éjszakájára (reméljük, erre tényleg sor kerül!), másrészt kár, hogy nem Színházak Éjszakái az esemény, ugyanis egy este alatt hiába szerettünk volna ott lenni mind a tizennégy színházban a számunkra érdekes eseményeken, valamelyik ujjunkba (sőt, többe is) harapnunk kellett. Így állt össze az az élménycsomag, melyből jelen beszámolónk táplálkozott, a résztvevő színházak zömét felkerestük, a Madáchban énekeltünk, az Operettben táncoltunk, a JASZ-ban kulisszák mögé lestünk, az Örkényben elutaztunk Japánba, a Radnótiban rímet faragtunk, a Vígben "gyopárkodtunk", a Jurányiban pedig hajnali négyig dolgoztuk fel (vagy vezettük le, kinek hogy tetszik) az eseményeket.
A közönség és az alkotók találkozásáról szólt ez a nap: bárhol jártunk, a nézők úgy érezhették, itt a szokásosnál is jobban róluk szólt a színház, nem csupán kukkoltak a sötétben, mint egy színházi estén lenni szokott, hanem kikérték a véleményüket, diskurzus alakult ki a színpad szélén ülő színész és a széksorokban helyet foglalók között. Nehéz volt otthagyni egy-egy színházat (bár erre maguk a szervezők is biztattak mindenkit), program programot követett, a jelenlevőkben pedig hamar kötődés alakult ki az iránt a hely és csapat iránt, ahol az első jó élményeket megélte. Könnyen ott lehetett ragadni a Nagymező utcában felállított utcaszínpad előtt, a Kolibri derűs gyerekzsivajtól hangos tereiben vagy az Örkény előterében működő Kék Angyal Bárban.
(16:00) A Katonában kicsit megint gyerekek lehettünk Jordán Adél diavetítéses mesemondásán, az alagsori ruhatárban megrendezett Szek:rénymatinén, ahol a kimondottan figyelmes gyerekközönség előtt olyan kedvelt mesék kockái pörögtek, mint a Pöttöm Panna vagy a Hófehérke és a hét törpe. Ahhoz pedig, hogy a diavetítés a szükséges sötétben zajlódjon, a gyermekpublikum és a mesélő együtt, erősen koncentrálva oltotta ki a világosságot (azt pedig csak mi, a hátrébb helyet foglaló felnőttek láthattuk, hogy a csoda ez esetben két lábon járt és katonás pólót viselt).
(16:30) Fél ötkor a József Attila Színházban már pezseg a Színházak Éjszakája, bár egyelőre még inkább Színházak Délutánja. Az előteret az interaktív játékok és néptáncosokkal kevert lelkes látogatók lepik el. Az egyik sarokban egy papír Csizmás Kandúr alakját állították fel színezés céljából, s nemsokára szembejön ennek élő mása is, egy tetőtől-talpig jelmezbe öltözött kandúrhölgy. (Hogy melyik előadáshoz kapcsolódik az életnagyságú macska, arra nem sikerült rájönnünk.) A tér közepén úgynevezett "néptáncos flashmob" zajlik, aminek keretében népviseletbe öltözött lányok körtáncot tanítanak a programra érkezőknek. Az általunk kinézett kulisszajáráshoz lassan megnyílik a nézőtér kapuja, ahonnan az előző csoport után Nemcsák Károly, a teátrum igazgatója lép ki, és nyájasan fogadja az újonnan érkezőket, ő lesz a kalauzunk a különleges színpadi sétán.
A jövő évad új bemutatóinak ismertetése után először a színpadon, az esti Nagymama című előadás díszletei között nézhetünk körbe, majd sorban jönnek a díszletek mögötti raktárhelyiségek, az ügyelő zegzugos kuckója, az öltözőkhöz vezető szűkebbnél szűkebb folyosók, s egy letűnt kor báját idéző fodrász- és parókaszalon, ahol az egyik színésznő loknijai készülnek éppen, hajcsavarókra tekerve. A körbevezetés a színészbüfében zárul, ahol még egy-két színészanekdotát tudhatunk meg, többek közt azt is, hogy Nemcsák Károly pályáját díszletező munkásként kezdte a miskolci színházban, és eleinte a munkáról sokkal kreatívabb és fizikailag kevésbé megterhelő elképzelései voltak, mint ahogy azt később a valóság igazolta. Kifelé menet az igazgató úr - jó vendéglátó módjára -minden egyes látogatóval kezet fogott elköszönéskor, mi pedig ismét visszatérünk a belvárosi színházakhoz.
(17:00) A vetélkedővezetésben nagy jártassággal bíró Szente Vajk a kihívásra vágyókat várta a Madách Színházba egy profin megrendezett Ki mit tud?-ra, melyen a színház előadásaival és fellépőivel kapcsolatos feladványokat kellett helyesen megválaszolni. A zongoránál nem kisebb személy, mint a Madách zenei vezetője, Kocsák Tibor ült, a hangulathoz pedig két vezető művész, Polyák Lilla és Feke Pál adta hozzá a magáét, hol segítve, hol elbizonytalanítva a játékosokat a válaszok helyességét illetően. Mikor volt Az Operaház fantomjának bemutatója? Mikor adták át a felújított Madách Színházat, és melyik előadással nyitott meg újra a színház? Sokan személyes élményekre alapozva vágták rá a jó megfejtést, így aztán csak részletekbe menő kérdésekkel lehetett kiválasztani azt a nyolc játékost, akik két csapatot alkotva végül összemérték tudásukat.
A "Madách fanok" valamint a "Ne rám nézz!" tagjai zenei részleteket ismertek fel egy-két taktusból, a közreműködő művészek által megkezdett Madách-dalokat énekeltek tovább, fényképek alapján voltak képesek beazonosítani előadásokat, színészeket, felvonásokat és jeleneteket, arról téve tanúbizonyságot, hogy ők bizony rendszeresen koptatják esténként az ülések vörös kárpitját, és betéve tudják nem csupán a repertoár darabjainak történetét, de a színészekről elérhető ismeretanyagból is up to date-ek. A közös éneklés (avagy demonstrált korrepetíció) már csak hab volt a tortán: "A felhők fölött mindig kék a ZÉG!"
(18:00) Tudták, hogy halott jelenlétében nem ajánlott teniszezni az Álmoskönyv szerint? Vagy inkább Dr. Vámos Miklós szerint, aki a Radnótiban rendelt, teltház előtt, és aki személyes tapasztalatain keresztül mesélt meglepő lazasággal az élet mellett betegségről és halálról. Íróról lévén szó hamarosan könyvek is előkerültek az asztalon pihenő szatyorból, többek között Rüdiger Dahlke A betegség mint szimbólum című örökbecsűje, melyből azt is megtudhattuk, hogy a horkolás olyan "idegfűrész", melytől leginkább a horkoló környezetében élők szenvednek, a hátterében pedig s napközben ki nem beszélt, el nem mondott dolgok állnak. Így van vagy sem, mindenki jókat derült a doktor úr átkötő történetein, és még a bambuszlégzést is megtanulhattuk távozás előtt. Egészségesebbek lettünk? Gyaníthatóan igen, hiszen a nevetés gyógyít.
(18:15) Negyed hétkor - az előző program miatt - kicsit késve kapcsolódunk be Litkai Gergely, aMikroszínpad művészeti vezetőjének élvezetes körbevezetésébe. A kulisszajárást még pont időben, a színpadra kilépés előtt kapjuk el, s egyszer csak ott találjuk magunkat a széltében és magasságában is szűkre szabott, legendás kabarészínpadon, melynek egyik különlegessége - ami furcsasága ellenére eddig még nem fogalmazódott meg bennem sem - a hosszanti oldalára állított színpad, hívja fel rá a figyelmet Litkai. Kiderül, hogy a helyi lámpapark és a hozzátartozó technikai berendezések sajnos már annyira régiek, hogy a világosítással foglalkozó szakemberek is csodájára járnak. A páholyok másik oldalára sétálva Litkai a "Dohányozni tilos"-táblákról kezd mesélni, mivel az intézményben kiemelt jelentőségük volt az előző igazgató idejében. Sas József ugyanis annyira tiltotta a dohányzást a belső helyiségekben, hogy állítólag minden ajtónál, szinte minden falon - majdhogynem egy összefüggő sort alkotva - elhelyeztetett táblákat a színházban. A következő programra sietve még elsuhanunk Hofi Géza szobra mellett, aki kissé mintha dorgálóan nézne, hogy az Operettszínházra váltunk az övé helyett.
(19:00) A Budapesti Operettszínházat délután hét órára gyakorlatilag körbevették a rajongók: a Mozsár utcai művészbejárótól egészen a Nagymező utcáig kígyózott a sor. "Utoljára fél órája engedtek be úgy két tucat embert" - mesélte az egyik várakozó, hozzátéve: "most épp nem tudjuk, hogy mi van odabent. Mindegy, azért várunk. " Arra kérdésre, hogy kivel szeretnének leginkább találkozni a társulatból, több irányból hangos és egyértelmű válasz érkezett: Keroval azaz Kerényi Miklós Gáborral. "Nekem egyébként ő a kedvenc színészem" - tette hozzá egy közelben álló fiú. Mivel az intézmény vezetője mindeddig színészként nem szerepelt egyetlen előadásban sem, nem kizárt, hogy bennfentes információhoz jutottunk.
A Házi Színpadon mindeközben megindultak az Operettszínház legújabb produkciójának, az Ördögölő Józsiásnak a nyilvános, interaktív táncpróbái. Brasch Bence, Gömöri András Máté és Lénárt Gábor vezényletével előbb a tündéretikettbe nyertünk bepillantást és megtanultuk a legfontosabb köszöntési formákat, majd a Vándorélet című dal koreográfiájába kóstolhattunk bele. Azon, hogy a legtöbb látogató már betéve tudta mind a dalokat, mind a mozdulatokat, láthatóan senki nem lepődött meg.
(20:00) Egymásnak adták át a mikrofont az Örkény színészei az előtérben működő Kék Angyal Bár színpadán, ahol Szandtner Anna, Takács Nóra Diána és a frissen a színházhoz szerződött Znamenák István egy készülő előadás dalaiból adtak elő el egy csokorra valót. A nagyszínpadon az Örkény Presszóban hallgathattak az érdeklődők beszélgetést a társulat tagjaival, egy-egy blokk között pedig a Jógyerekek képeskönyve tokiói vendégszerepléséről készült videót kommentálták az előadásban fellépő művészek, így például Debreczeny Csaba és Gálfi László. Kettejüktől azt is megtudhattuk, hogy a csapat kint léte során az 1986-ban épült - de nem sokkal a magyarok érkezése előtt teljesen felújított! - színház Mácsai Pállal mondatta fel a földrengésvédelmi szöveg magyar változatát, hogy a magyarok pontosan úgy viselkedtek Tokióban, mint a japán turisták szoktak külföldön, és hogy reggel 10 óra előtt nem szabad metróra szállni, mert könnyen fennragadhat az ember a nagy tömegben. A cifra történeteknél csak a közönség kérdezett cifrábbat, miszerint valakinek sikerült-e összejönnie kint egy japánnal. A nevetésben elsikkadt az egyértelmű igen vagy nem, de a színészek kedves, tisztelettudó és már-már túlzottan segítőkész embereknek írták le a japánokat, az országot pedig végső konklúzióként élhető helyként aposztrofálták.
(21:30) Nemrégiben mutatta be a Radnóti Színház a Mozgófénykép című előadást, melynek a harmincas-negyvenes évek atmoszféráját megidéző dalaiból többet is előadtak a színház művészei. Göttinger Pál rendező egy háromfős zenekarral, a szövegírói minőségben szereplő Hajós Andrással és nem utolsósorban az aktív és kimondottan kreatív publikummal közösen alkotta meg a színpadon Takács Bonifác alakját, az esélyegyenlőségi mentort, aki túl azon, hogy hedonista, még pénzéhes is, és noha mára már kiégett, a nudizás lehetőségét nem veti meg. Szép kihívásnak bizonyult mindezt rímbe szedni, de végül megszületett egy kiváló dalszöveg, melyet több hasonló "versremek" követett.
(22:00) Nagy fába vágta a fejszéjét a Vígszínház, ahol egy próbának álcázott lendületes, hihetetlenül ötletes és szórakoztató Csárdáskirálynő-előadással ejtették rabul a közönséget - hajnali fél kettőig fent tartva a teltházas érdeklődést. A nézőtér közepén, világító asztallapnál ült a stáb, élükön Eszenyi Enikő rendezővel, a színház igazgatójával, aki sorra szólította színpadra az egymást váltó Szilvia-jelölteket. Hegyi Barbara terhes sanzonettjét Igó Éva férfikoszorútól övezett alakja követte egy felső páholyban, de még Varju Kálmán is kipróbálta magát az országot elhagyó - az itt próbált, 1914-es változat szerint Amerikába távozó, ám Börcsök Enikő a Honti Hannának írt kiegészítéseket tartalmazó példányának játékba hozásától kezdődően már Párizsba is távozó - orfeumi virágszálként.
A közönség pedig lelkes, és mindenben partner volt: ha kell, csettintenek, énekelnek, csapatosan mennek fel a színpadra táncolni vagy demonstrálni és "gyopárkodnak", azaz annál a résznél, hogy "s a gyopár alatta kivirul" lassan felemelkednek, kezüket feltartják, és mintha a szél hajlítaná, jobbra-balra dülöngélnek. A gyors térátalakításokat és rögtönzöttnek ható szerepvariálásokat csak időnként akasztotta meg egy-egy kellék hiánya vagy nem rendeltetésszerű működése. Ilyekor Eszenyi Enikő erélyesen szólította színpadra a "készülő" produkció kellékesét, pontosabban: A kellékest, Kern Andrást, akinek rövid belépői önálló gyöngyszemei lettek az estének. Később az élet maga is beleszólt a rendezésbe, Igó Évának ugyanis éppen erre a napra esett a születésnapja, melyet a színpadra sereglő kollégák és a közönség Cecília hercegné jelenete után ünnepelt meg. Hajnali egykor még Ébren álmodott a közönség a Vígben, mely egybecseng a színház következő évadának jelmondatával is. Az utolsó képben a még mindig jól használható tavalyi poén: a kartonpapír-kampányra hajazó transzparenseken a tervezett előadások címeit olvashattuk - jó tudni ugyanis, a jövőben mely darabok miatt leszünk színházban, ha kell, kivilágos virradatig.
(22:30) A Színházak Éjszakájához képest későn, afterpartyhoz képest láthatóan korán érkeztünk meg első alkalommal a Jurányiba. A TÁP színház Alvószínházát lekésve már csak rövid terepszemlére futotta, ezzel kapcsolatban álljon itt két fontos felfedezésünk: egyik, hogy a Jurányi egyébként elképesztően hangulatos kerthelyiségében éjfélkor még tényleg volt gyermekmegőrző, a másik, hogy ilyen barátságos árakért máskor kerületeket szokás vándorolni. Egyszóval: a helynek továbbra is szemmel láthatóan lelke van. Kifele menet még pont beleütköztünk Pintér Bélába.
(00:00) Mindeközben az Operettszínházban már csak a legkitartóbb és a legelszántabb rajongók maradtak - még így is közel teltházzal. Némi csúszás lehetett a programban, mert Kerényi Miklós Máté és a Budapest Folk Jazz Band közös koncertje helyett még mindig az Operettszínház sztárjainak vetélkedője volt műsoron. Dolhai Attila több ízben nem értette a kérdést, Feke Pál összefirkálta Janza Kata dekoltázsát, Oszvald Marika pedig nem cigánykerekezett. Hiába, a színpadon is késő volt már.
(02:00) Hajnali kettőkor még több helyszínen javában zajlottak az események, ahol pedig már az utolsó nézőtől is elköszöntek, onnan a Jurányiba mentek át a legkitartóbbak. Minket is itt ért a reggel - amiből azonban már nem varázsoltunk Színházak Reggelét, hanem eseményittasan tértünk nyugovóra. És ami külön jó: ekkor már egy nappal közelebb voltunk a következő alkalomig, amikor legközelebb színházakban éjszakázhatunk.
forrás: http://fidelio.hu/