Tiszta létezés

A folyamatos önvizsgálat, a saját magában, valamint az adott helyzetben való kételkedés jellemzi Pál András munkáját. A Magyar Színház művésze a következő évadtól a Radnóti Színházban folytatja, ahol reményei szerint meg tudja teremteni azt a fajta „tiszta létezést”, amely Pécsett és a Magyar Színházban megadatott neki. A fiatal színészt nyáron új darabban láthatja a közönség: a Hippolyt, avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál című előadást az Orlai Produkció közreműködésével július 4-én mutatják be a Belvárosi Színházban.

Az első kaposvári színészosztályként már hallgató korotokban fokozott figyelem irányult felétek. Milyen volt így tanulni?

Kaposváron semmi más feladatunk nem volt, mint dolgozni. Tanáraink többsége akkor kezdte az oktatást, és volt egy olyan fajta kommunikáció közöttünk, mellyel kölcsönösen segítettük egymás munkáját. A fokozott, kívülről felénk irányuló figyelem pedig nagyon jót tett, kontrollt adott. Kihívásként éltük meg, mely mindig jobb és jobb teljesítményre ösztönzött. A kaposvári szellemiség egy méltán híres jelenség, mely nagyon jófajta ízlést ültetett belénk. Részemről büszke vagyok rá, hogy ennek az iskolának tagja lehettem.

Több vidéki városban is játszottál, mielőtt a budapesti Magyar Színház tagja lettél. Van szellemiségbeli, értékrendbeli különbség a vidéki és a fővárosi színházat, színjátszást illetően?

Az iskola befejezése után meghatározó élmény volt a Pécsi Nemzeti Színházban töltött idő. Sok vidéki városban éltem már a munkám miatt, de Pécs egyszerűen elképesztő. Már csak a tekintetben is, hogy élő diskurzus, kapcsolat létezik a különböző művészeti ágak, a művészek és a közönség között. Az előadások után lehetőség van az eszmecserére, akár a közértben is. Éppen emiatt, vidéken mindig tudta az ember, hogy ki felé közöl, és ez nagyon jó érzés volt. Ezzel szemben Pesten többfelé oszlik a figyelem és valamiféle távolság is érzékelhető a közönség és a színészek között.

Egyszer nyilatkoztad, hogy minden próbaidőszakban van két hét, amikor nem tudsz próbálni, csak birkózol magaddal, a kételyeiddel. Tenki Réka nemrég azt mondta nekem, a mai napig nem tudja, hogy ez a szakma neki való-e. A fiatalabb színészkorosztályra általában jellemző a belső bizonytalanság? Miért van ez?

Nem tudom, hogy ez generációs ügy-e. Bennem igazság szerint Kaposvár óta tombolnak ezek az érzések, abból kifolyólag is, hogy a folyamatos önvizsgálat, a saját magunkban, valamint az adott helyzetben való kételkedés iskolai példázatnak számított, mellyel azt akarták belénk plántálni, hogy mindig törekedjünk arra, hogy minél több oldalról közelítsünk meg egy helyzetet. Hogy megtanuljuk, sosem létezik csupán egy jó megoldás, hanem számos lehetőség, eszköz, amelyek közül válogatni lehet – ezek eléréséhez azonban nyitottnak és bátornak kell lenni. Ugyanakkor, nyilván ez alkati kérdés, magánemberként is kétkedő vagyok, gátlásos és gyakran paranoiás.

Ezt nem lehet valamennyire levetkőzni az évek során?

Nem tudom. Több kollégám van, akit hasonló dolgokkal „áldott meg” az ég; sokat beszélgettem velük erről a helyzetről, és arra jutottam, hogy ez nagyrészt alkati ügy, ami az idő előrehaladtával egyre nagyobb teret tud nyerni. Rettenetes, gyakran elviselhetetlen érzés, ugyanakkor nagyon remélem, hogy a kételkedés, a vívódások visznek előre, és, hogy lényegében jó dolgokat szülnek majd.

Nemrég volt egy ősbemutatód: a Néro, a véres költő című darabban játszottad a bölcs tanító, Seneca szerepét a Magyar Színházban. Hogyan készültél a szerepre?

Kosztolányi Dezső Néró, a véres költő című regénye alapján a színpadi átiratot Réczei Tamás készítette. Nagyon nehéz próbafolyamat van mögöttünk, sok helyzetet mi színészek oldottunk meg a darabban. Az viszont fantasztikus érzés volt, hogy egy olyan csapat állt össze, melynek tagjai szeretik egymást, odafigyelnek a másikra és képesek támaszként viselkedni, a nehéz helyzetekben egy emberként kiállni. A társulat tagjai lelkiismeretesen teszik a dolgukat és nagyon megnyugtató, hogy mindenki tudja, nem kell gátlásosnak lenni a másik előtt.

A 2011/2012-es év elég kemény volt a Magyar Színház számára: leépítések, tetemes adósságállomány, melyet mára ugyan sikerült ledolgozni. Hogy éltétek meg ezt az időszakot?

Összerántott minket, igazi csapattá, családdá kovácsolt. Alapvetően itt nagyon jó emberek vannak, akik a kezdetektől fogva őszintén viszonyultak hozzám, így én is könnyen hozzá tudtam adni a társulat munkájához. Egymás miatt is jobbak vagyunk. A következő évadtól a színházban rendez majd Göttinger Pál is; az ő jöveteléhez nagy reményeket fűz a társulat. Ezt az időszakot én már nem töltöm velük, a Radnóti Színházban folytatom ugyanis a munkát, ahol többek közt olyan rendezőkkel dolgozom majd együtt, mint Moha (Mohácsi János – a szerk.), Valló Péter, valamint Bálint András. Elképesztő társulat és szellemiség van ott; nagyon kíváncsi vagyok, hogy azt a fajta tiszta létezést, amely segített, hogy csak a játékra kelljen koncentrálnom, és amelyet Pécsett és a Magyar Színházban éreztem, meg tudom-e élni, meg tudom-e teremteni egy új helyen is. Mindenesetre szeretnék sokat fejlődni, tanulni a Radnótiban.

Hogyan éled meg a változást? Nem félsz az új helyzetektől?

Dehogynem! Szinte rettegek tőlük. Teljesen meg vagyok zavarodva ilyenkor, magamba fordulok és emiatt mindenki azt gondolja, hogy nagyképű, pökhendi vagyok – belül viszont ott van kis András rettegése. Mindeközben nagyon kíváncsi is vagyok, hogyan tudok beilleszkedni egy új közegbe.

Az következő évad kezdetéig azonban a közönség egy új, független produkcióban láthat: az Orlai Produkciós Iroda közreműködésében a Mohácsi testvérek által színpadra álmodott Hippolyt, avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál című darabot július 4-én mutatják be a Belvárosi Színházban. Orlai Tiborral nem ez az első közös munkátok…

Először a Francia rúdugrás kapcsán dolgoztam együtt Tiborral, aki akkor elárulta, hogy már többször nézegetett engem színházban. A következő közös munkánk a Jadviga párnája volt, mely hosszú huzavonát követően került az Új Színházból a Belvárosiba. Furcsa, mert sokszor elgondolkodom rajta, hogy milyen lehetett volna benne Zsolt (a két éve balesetben elhunyt Huszár Zsolt, aki a férfi főszerepet játszotta volna – a szerk.). Sokszor neki játszom. Jelenleg azonban a Hippolytra készülünk, melyet a Mohácsi testvérek rendeznek az eredeti Zágon István féle darab átirata nyomán. Én Terka udvarlóját játszom majd. Sosem volt szerepálom vagy egy olyan hely, ahol feltétlenül játszani akarnék. Szeretem magam jól érezni, szeretek dolgozni, és nagyon fontos, hogy emberi viszonyaim alakulhassanak ki a munka folyamán – ez az Orlaival való együttműködés során mindig megadatott.

forrás: http://www.kultura.hu/