Varga Anikó: Habkönnyű bivaly-szuflé

Parti Nagy Lajos Bivaly-szuflé című drámájában – amely Anders Thomas Jensen dán rendező forgatókönyvének (Gengszterek fogadója) színpadra és némileg a honi közegre történő szabad átirata – eltűnik a Balkán és a Nyugat-Európa közötti átmenet, az ukrán határ közvetlenül az osztrák határral válik szomszédossá, a kettő szorításában ejtve foglyul a történet helyszínéül szolgáló bivalybergeci kastélyszállót. A fiktív, azonban szellemi és kulturális értelemben pontos térképen az alig létező sáv, keskeny senkiföldje, bizonytalan tulajdonosi háttérrel rendelkező épület, mondani sem kell, Magyarországra utal; bár ha azt nézzük, ami benne történik, inkább azonos vele.

Hosszan kitartott sötétben kezdődik a Göttinger Pál által rendezett előadás, a fülsüketítő dörrenések, pisztolylövések, botladozások és csörömpölések közepette zajló hangjáték a négy karakter (kissé hosszúra nyúló) antréjaként szolgál, rögvest felvázolódik egy viszonyháló, de valamennyit a történet előzményeiből is megtudunk. Annyit mindenképpen, hogy a fegyverekkel ellátott alakok menekülőben vannak, egy közülük súlyos sebet kapott, vérzik és miegymás (hogy visszapillantó tükör vagy lőfegyver okozta-e a sérülést, arról megoszlanak a vélemények), valamint hogy a lakatlan ház, ahova betértek vagy betörtek, egy méretes konyha. Mindezt fényben is lesz alkalmunk megpillantani, a díszlet az ipari jelleget ötvözi a klasszikus-giccses belsőépítészeti elemekkel, inox elszívók, sütők és mikrók között oszlopos kandallót látunk, a falakat hevenyészett elrendezésben agancsok borítják, jobbra lengőajtó, balra poros ablakú, verandás kijáró nyílik (látvány: Keszei Borbála és Pallós Nelli). Ebben a térben látja meg a nyugalmas otthon és vendéglő lehetőségét az üldözéses életmódba belefáradt Pepets (Scherer Péter), s mivel egymillió euróval léptek meg a nagyfőnök elől, ezt akár valóra lehetne váltani. Miközben Kapauer (Mucsi Zoltán) gyógyulására várakoznak, hogy továbbálljanak „spanyolba”, Pepets a többiek háta mögött szép lassan elkezd tenni az ügyért, a helyi potentátok lefizetésével, a lepapírozatlan adásvételi ígéretekre alapozott felújítással elindul a magánvállalkozás rögös útján. Ám a település, ahol három ember uralja az adminisztrációs és infrastrukturális hatalmat (polgármesteri széket, tüzép-telepet), s ráadásul ebből kettő ikertestvér – ennek ellenére a kétharmados többségi koalíció állandó mozgásban van –, ott a lefizetés kútja feneketlen. Az előadás egyik legszellemesebb ötlete, hogy a bivalybergeciek minden tagját Horváth Lajos Ottó alakítja. Először az ikrek anyjaként, özvegy Tapaczkynéként libben be a színre, kifogástalanul elegáns sminkben és prémgalléros kosztümben, majd a helyi, alkoholista orvosként műti meg – sok szesz felhasználásával – a szenvedő Kapauert, de saját fiait, a rendőrfőnököt és a lovaglóruhába öltözött polgármestert is ő alakítja, hogy végül Poldiként, a rettegett főgengszterként libbenjen be a lengőajtón. S ezzel a korrupció önmagát szülő és újratermelő köre hiánytalanul, légmentesen zárul össze Pepetsék körül.

Parti Nagy színészekre formált szövege mintha – a különc, szociálisan marginális karakterek ellenére – a mindannyiunkban ott lakozó kisember alakjára fókuszálna, annak reményeit mutatná fel, de főként reménytelenségét, hiszen a vállalkozás több szempontból is kudarcba fullad. Nem megszűnik, pusztán a mindent látó istenként felbukkanó Poldi, ha már ellopott pénzét nem tudja behajtani, biztos részesedést kér az üzletből. Pepets örökre adós marad, s ezt a terhet meg sem oszthatja infantilis társaival, akik vélhetően a szabadság illúziójában dolgoznak majd tovább a vendéglő beindulása után.

Szellemes komédia a Bivaly-szuflé, és a színészek habitusával könnyedén simulnak össze a különböző karakterek. Úgy tűnik, mintha Göttingernek alig kéne mozdítania kezét, annyira jól viszi az előadást Kapa és Pepe összeszokott párosa, Katona László, Kovács Krisztián és Horváth Lajos Ottó remek játéka. Minden remekség ellenére mégis hiányérzet marad a nézőben, s ez ellentmondásos módon pont abból fakad, ami elvileg az előadás erőssége – a karaktereken keresztül elmesélt történet – lenne. Parti Nagy szövege ugyanis a karakterfestés és állapotrajzolás csapdájába fut bele; a filmhez képest nem talál igazán erős színházi eszközt arra, hogy megválaszolja, mi végre kerül össze ez a négy ember, miről szól valójában a Bivaly-szuflé története. A filmhez hasonlóan az előadásban is felvillan a szereplők (többnyire sivár, szeretetlen, erőszakos családi) háttere. Azonban míg a film kifinomult vizuális eszközökkel és motívumokkal, hangsúlyosan abszurd történetekkel oldja ezt meg, ráadásul a gyerekkori sztorik álomként, illetve flash-back-ként jelennek meg, hogy majd összeérjenek egy mind a négyüket tartalmazó tablóban, addig az előadásban, valahányszor egy szereplő visszarévedő mesélésbe bonyolódik, a nézőnek az az érzése támad – az egyébként vicces sztorik ellenére –, mintha egy karakter bemutatkozásának kényszeredett gyakorlatát látná. A jellembéli túlzások (az alkoholizmus, agresszivitás, homoszexualitás) itt mintha az érzelmileg és fizikailag is bántalmazó közeg egyenes következményeivé válnának – a szociális determináció elgondolását a film árnyaltabban kezeli.

Mi újat mond a Bivaly-szuflé? – azon túl, hogy a kisember sorsát többféle korrupciós viszonylatban is elhelyezi: a legális közegben, az alvilági-illegális közegben, amelyet egy óvatos utalással, az Istenként megjelenő Poldival túlvilágivá is tesz, mintegy metafizikai horizontot nyitva a kishalak és nagyhalak ismert kimenetelű akváriumi küzdelmének. Az újdonságot nem tárgyszerűen értem – nem a korrupcióról készült tanulmányt, a hatalmi működés komplex rendszerelemzését igényli a néző –, inkább a színházi megformáláson keresztül megmutatható, elmondható, eljátszható többletre gondolok, a médiumon keresztül formált stílusra, mint lehetőségre, amely átrendezheti konszenzuális (klisészerű) tudásunkat. Az író és rendező e tekintetben inkább hajlanak a kitaposott filmes dramaturgia követésére, a biztos kézzel, mesterien uralt – de színházi értelemben sokszor terméketlenül maradó – szellemes dialogizálásra, ahelyett hogy a színházi játékteret bővítenék. Pedig mennyire jól járnának vele: az előadás egyik csúcspontja Mucsi bohócjelenete, amelyben a rozzant, alkoholista gengszter hosszan ügyetlenkedik, míg egy görgős szék segítségével fel-, majd lemászik egy hűtőszekrényről; pár perc leforgása alatt többet megtudunk a karakteréről, mint fél óra szövegelésből.

A három színház, illetve társulat (Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház valamint a tatabányai Jászai Mari Színház) közös produkciójaként létrehozott Bivaly-szuflé mindezeken túl élvezetes színházi élményt nyújt, nem utolsósorban az alkotók szakmai formátuma miatt. Katona László Macilája élő kézigránátként jár-kel a konyhában, mintha bármelyik pillanatban szétvethetné a feszültség, amely a vendéglői tervek felvirágzásával a vadászatban kanalizálódik: egyre másra hordja majd a konyhába az elejtett vadakat. Barátja és szerelme, a kisfiúsan törékeny, érzékeny, csodálatos hisztérikus rohamokat produkáló Kiscián (Kovács Krisztián) is megtalálja a helyét a konyhában. Mucsi Zoltán Kapauerként a betegség alibije mögé rejtőzve heveri végig kéjesen a fél előadást, miközben szüntelenül vedeli az alkoholt. Scherer Péter Pepetse az ész a négyes fogatban, aki a kis család felelősségteljes tagjaként próbál gondoskodni mindannyiukról: leveszi a jövő tervezésének súlyát a társairól, ellenben a többiek tudta és beleegyezése nélkül költekezik a zsákmányolt pénzből. Horváth Lajos Ottó öt szereplő bőrébe bújva sziporkázik rendületlenül, viszont a gengszterekéhez képest sokkal merészebben elrajzolt karakterek, amelyeket megelevenít, nem csak önmagukban való megformáltságuk miatt működnek ennyire jól. Horváth közbeavatkozásai mentén alakul, mozdul előre, majd reked meg a cselekmény, s ez a külső dramaturgiai (a végén deus ex machina-szerű) erő gazdag színházi idézőjelbe teszi a teljes színpadi történetet. 

forrás: http://www.barkaonline.hu