- Említette egy interjúban, hogy mindig operarendező szeretett volna lenni, mégis színházi pályán indult el. Miért döntött így?
Nem döntöttem így, hisz a kettő nem ellentéte egymásnak. Noha a hivatásos pályám a prózai színház felé indult el, már az első évben rendeztem klasszikus operettet és barokk operát is, szóval igyekeztem a lehető legésszerűbb útvonalon navigálni magam, hogy ne vesszen el ez a régi szerelmem, de közben próbáljak az induló éveimhez képest sokkal mélyebben és mégis praktikusabban gondolkozni a színházról, mire a nagyopera közelébe jutok.
- A színház és a zene számos műfajával foglalkozik, beleértve a kocsmazenélést is. Elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben megállapodjon valamelyik mellett?
Nem nagyon valószínű. Eleve nem nagyon tervezhetőek az ember következő évei mostanában, és ez nyilván nem csak a színházi pályán van így. Még kezdőnek, de legalábbis pályája elején járónak gondolom magam, így a szétágazó ismeretek, kompetenciák megszerzése most nagyon fontos - számomra fontosabb is, mint az önmegvalósítás. Az utóbbi négy-öt évben nem csak a független működésről vagy a nagy állami színházakról, hanem mondjuk a könnyűzeneiparról vagy a kulturális fesztiválokról is sokat tanultam, ráadásul első kézből. Ezek nagyon fontos dolgok, jó muníció. Igyekszem tanulni folyamatosan, de közben úgy intézni, hogy a tanulási folyamatom egyes lépcsőfokai külön is nézhetőek és élvezetesek legyenek, legyen szó színházról vagy zenéről, improvizációról vagy képzőművészeti happeningről. Vagy: operáról.
- Egyaránt dolgozik kőszínházakban és független társulatokkal. Melyik közegben mozog otthonosabban, miben látja az előnyeiket és hátrányaikat?
Hogy hol éreztem magam otthonosan, alkotóként és csapattagként legjobban a helyemen, az nem függött sosem a finanszírozási formától - csakis az egyes emberektől. Az utóbbi időben többet dolgoztam kőszínházban, negyedik éve vagyok társulati tag - igaz, már a harmadik társulatnál. De igyekeztem minden évben valami struktúrán kívüli dolgot is csinálni, hogy felfrissüljek - vagy mondjuk nagyon kegyetlenül szembesüljek a saját korlátaimmal. Ahol a dolgukat jó kedvvel, minden pillanatban mozgosítható szakmaisággal végző munkatársakkal találkoztam össze, akikkel ráadásul emberként és egymásra utalt bajtársként is jól szót tudtunk érteni, ott mindig otthonosan éreztem magam - a Bárkától a Szputnyik Hajózási Társaságon át akár az Operáig vagy a Magyar Színházig.
A függetleneknél én többször tapasztaltam azt, hogy egy előadás oka saját maga. Hogy azért van, mert a benne dolgozók és az azt nézők akarják, hogy legyen. A kőszínház - az egy munkahely. Bejárnak dolgozni az emberek. Aki szereti a munkáját és jó is benne, az jól dolgozik, aki nem, az nem. De nem az egyes előadások az együttlétük okai. Másképp fogalmazva: a független társulatokat a tehetség és a közös akarás tudja csak összetartani - a kőszínháziakat meg ezer más dolog is.
Nagyon fontos, hogy mindez ugyanakkor a készülő előadások szempontjából nem tartalmaz általános minőségi megkülönböztetést - semmi nem lesz jobb vagy rosszabb attól, hogy munkaidőben vagy szerelemből jött létre.
- Úgy láttam, A haramiák az első klasszikus operarendezése, abban az értelemben, hogy most dolgozik először a hagyományos, teljes apparátussal. Milyen kihívásokat jelent ez a fajta munka?
Rémült voltam az elején, de gyorsan tanulok. Ez hatalmas, számomra eleve nagyon nehezen áttekinthető apparátus (a pesti operával együtt meg pláne) - ráadásul nehéz bármit megítélnem, hisz életem első struktúrán belüli operarendezése egy teljesen rendhagyó helyzetben készül, azaz a színházcsinálás legelemibb közmegegyezései sem érvényesek rá. A három Schiller-alapú opera előadásának közös művészeti vezetője van Selmeczi György személyében - a próbák megtartására vagyunk felkérve gyakorlatilag. Nem tőlünk ered az alapötlet, a szoborszerű díszletelemek gondolata, a szereposztás… miközben alkalmazkadnunk is kell egymáshoz, a néha mostoha lehetőségekhez, a sokfelől érkező szólistákhoz… én meg még nem láttam ilyet. Gyorsan kell alkalmazkodnom, de közben úgy, hogy a munka személyes és mondandójában igaz maradjon.
Az énekesekkel a viszonyom hagyományosan jó, a kórussal is remekül szót értettem eddig. Persze a neheze még hátravan.
- Tragikus történetet állít színpadra, olyan főhőssel, aki (legalábbis szerintem) vitatható döntéseket hoz. Milyennek látja Carlót?
Nagyon sok munkát kell ölni bele, hogy szimpatikus legyen, nem vitás. Furcsa főhős ő… morális problémáit se a színpadon se a nézőtéren nem könnyű megérteni. A történetbeli partnerei is bajban vannak vele. Akaratos de becsapható, karizmatikus vezető de ő maga nem megy el a csatába, odaadó szeretetet érez hazája és apja iránt de a rablóvezérség sokkal mélyebben felkavarja és beindítja a fantáziáját. A végén választania kell szerelme és a haramiáknak tett eskü között - egy tisztességes romantikus hős ilyenkor magával végezne, ő viszont a mindezért a legkevésbé sem hibáztatható lányt döfi le.
Hősünk minden tájékozódási pontját elveszti… a darab túlnyomó részében egyszerűen fogalma sincs, mi történik körülötte. Döntései kapkodóak, szándékai, ha nemesek is voltak eredendően, már összekuszálódtak. Nagyon is mai figura - erős, de erőfeszítéseinek iránya maga számára is ködös már.
Empátiával és saját ostoba döntéseink felismerésével kell őt nézni - nem lehet szeretni őt, ha az ember nem teszi próbára a saját lelkiismeretét is.
- Mitől válik aktuálissá ez a történet a mai közönség számára? Egyáltalán: szükség van arra, hogy Verdit aktualizálják?
Én magamat bizonyos szempontból hiperkonzervatívnak tartom, nekem bőven elegendő ok egy darab előadására az, hogy létezik. Kevéssé tudok mit kezdeni az olyan nézővel, aki összehúzott szemmel ül a nézőtér sötétjében: ezzel az előadással most mit akarnak itt nekem IGAZÁBÓL mondani?!
A színházcsinálás (és nézés is) alapvetően nyitottságra és prekoncepciómentes befogadásra alapuló tevékenység, ráadásul nem kizárólag az ember értelmére hat - szeretem azt a nézői attitűdöt, amelyik abból indul ki, hogy ezt már itt valaki végiggondolta, tehát nem hibáinak feltárásával töltöm a sötétben a három órányi időt, hanem a történet szereplője és saját magam közös megfigyelésével: mit okoz bennem a történet, mit indít el, mi lesz velem tőle.
Mindezt azért mondom, mert az aktualizálásnak számomra nincs különösebb értéke, ahogy egyébként a korhűségnek sincs. A személyes, a darabbal kapcsolatos hangsúlyaim kitételére pedig bármely eszköz megengedett, ha az anyag természetéből fakad - ha valaki zakóban vagy bőrdzsekiben van medvekacagány helyett, azt nem is tartom aktualizálásnak. A haramiáknál például fegyver van, azzal járnak mindenhova, de jobban szeretik lengetni, mint igazából használni - ezt látom, ezt a tulajdonságukat fordítjuk át színpadi magatartássá, mikor a kórussal próbálunk. Ez a fontos. Hogy az kard, lándzsa vagy golyószóró, nem igazán fontos. Haladjunk. Térjünk át az alanyról a tárgyra.
Ez a mű nagy ritkaság. Ha valaki ki nem állja az operajátszás honi állapotait, az is nyugodtan jöjjön el meghallgatni behunyt szemmel. Ha valakit ezen felül még a morálisan nehezen elhelyezhető, ellentmondásos, pár pillanatra hőssé váló, de egyébként legalább annyira gyáva és alávaló főhösök is érdekelnek, az nyissa ki a szemét, és nézze is a történetet, amit elmesélni szeretnénk.
forrás: Kolozsvári Magyar Opera
