Bivaly-szuflé
A dán Thomas Anders Jensen eredeti története Nyugat-Európa és a Balkán határmezsgyéjén játszódik, de Parti Nagy Lajos szövege erre is rákontráz. Nála a sztori az ukrán-orosz határra tevődik át, ami különös átmeneteknek kínál játékteret. Egzotikus teremtények bukkannak felszínre, elhagyatott mocsarak tagolják a tájat, még a szürreális alpesi krokodil alakja is megidéződik, a helyi bivalyrezervátumról már nem is beszélve.
Itt akar négy menekülő maffiózó új életet kezdeni, sikeres grillt és panziót működtetni. Már a definiálhatatlan tulajdonú épület, a radioaktív sugárzás rettenete is elég nyomasztó, ám a környezeti különlegességek miatt belefutnak egy még durvább faktorba: az emberi tényezőbe. Rejtőzködésüket, a kastély sorsát és a grill-bizniszt egyaránt veszélyeztetik a bivalybergeciek: a számító rendőr, a megvesztegethető és fölényes polgármester, kettejük arisztokratikus anyja, vagy a részeges orvos. És természetesen végig ott kísért a négy gasztrogengszter mögött Fitti Poldi, akitől egy táska pénzt loptak. AS sokoldalú fenyegetés egyetlen figurában kulminálódik: Horváth Lajos Ottóban, a darab kaméleonjában.
A magyar rendezés és Göttinger Pál újszerűsége ugyanis abban rejlik, hogy ebben a változatban a falusi figurákat ugyanaz a színész, Horváth Lajos Ottó alakítja. Elképesztő, hogy a szakállas auktor az egyik pillanatban gőgös bábaasszony, pár perc múlva világvégi polgármester, végül Pepets nemezise, a sokat emlegetett Fitti Poldi. Horváth Lajos Ottó olyan kecses könnyedséggel lényegül át egyik személyiségből a másikba, hogy azt tanítani kellene. Hirtelen nem is tudom eldönteni, melyik alakítását élveztem a legjobban, mert szédítően sokoldalú. A gengszterbohózatba valami baljós, dermesztően kafkai idegenszerűséget, valami misztikus dosztojevszkiji atmoszférát csempész be a színész, mikor megjeleníti a kastély öt „külvilági” látogatóját. Mert a történet egy bizonyos szintjén már azon is elgondolkodtam: lehet, hogy a maffiózók megőrültek a paranoiától és a piától? Delirálnak, és ugyanazt az embert hallucinálják polgármesternek, főzsarunak, bábának?
Horváth Lajos Ottó elképesztő távlatokat nyit, amint bekapcsolja a négyest az apró település fenyegető interakcióiba. A színész öt arca a helyi korrupció, mutyizás és ravaszkodás melegágya. Kiváló kórkép annak feltárására, mi történhet egy milliárdos ingatlanbiznisz függöny mögötti játszmáiban. Csak úgy kapkodjuk a fejünket: kicsalt foglalók, zsarolás, lobbi és megfélemlítés váltják egymást valami bizarr ritmusban- a darab társadalomkritikai oldala is erősnek bizonyul, a társadalom mélyrétegeibe vág. A darab fájdalmasan mélyre merül a magyar valóság mocsarában, így eléri, hogy tényleg a hideg futkosson a hátunkon, ha ráérzünk a gazdasági függések pókhálójára, és megértjük: az eladósodásból születő rabságok emberöltőkre, akár egy egész életre szólnak. Ez az igazi horror, nem a darabban néhol felbukkanó vér vagy a géppisztolyok pattogása. A darab szenzációs bolyongása az intrika útvesztőjében Horváth Lajos Ottó ötarcú alakításának köszönhető.
A dán szerző forgatókönyvéből Parti Nagy Lajos olyan frappáns magyar átiratot szerkesztett, ami már önmagában is megállná a helyét, akkor pedig különösen parádéssá válik, ha a nyelvi humort is érti a néző. Ilyen a nyelvi lelemények közül kimagasló Cserjeburg, a Sevcsenkóról elnevezett falusi utca, vagy az állandósuló német-magyar beszólások- Mucsi gyakran nagy elánnal emlegeti, hogy benne vagyunk a Scheisséban. Egyszer a nézők is mélyen átérezhetik ezt, méghozzá a saját bőrükön: a darab egy bizonyos pontján kínosan feszengtem, mikor világítás nélkül váratlan géppisztoly-lövések hasítottak a csöndbe. Sokkoló volt, a nézőtér többsége dermedten meredt maga elé. Azért sem lövöm le a poént, mikor lesz a fegyverropogás, éljétek át ti is, mit érezhetnek a gengszterek!
Van a darabnak egy nosztalgikus bája. Mintha megint egy Jancsó-filmben lennénk: folyamatosan egymással pöröl Kapa(uer) és Pepe(ts), a két maffiózó. Hálás szerepet kaptak - a rendező, Göttinger Pál szerint a szerepük annyira közel esik a valódi személyiségükhöz, hogy az már „nem veszélytelen”.Szokás szerint állandó verbális csatát vívnak, csak most felcserélődtek a szerepek a Jancsónál megszokott karakterisztikához képest. Ezúttal Scherer, azaz Pepets a főnök, ő koordinálja Kapauert, más néven Mucsit, és gengsztertársaikat, az agresszív Macilát és a hisztérikus Kisciánt.
Bevallom, elfogult vagyok a Mucsi-Scherer párossal. A kedvenc magyar színészeim, akik szokásukhoz hűen a tőlük megszokott parádés párost hozzák a színpadon, legyen szó A fajok eredete evolúciós ökörködéséről, Harold Pinter Gondnokjának abszurd angol hangulatáról, vagy a mrozeki Mulatság eszelős hülyéskedéséről. Besétálnak egy színpadra, és elég, ha rájuk nézek, nyomban egy olyan mimikával, hangtorzulással, beszólással jönnek, ami kiszakít a mindennapok mókuskerekéből, és minden bajomat feledve szakadok a nevetéstől – azt hiszem, sokan vannak még így Mucsiékkal kapcsolatban. Valahol ez lenne a színház, az igazán kiváló színészek feladata, új, saját világok teremtése, melyek elfeledtetik velünk a sajátunkat. A mulattatás mellett azonban elgondolkodtatnak is, ha egy éleslátó rendező komolyabb szereplőbe pozicionálja Pepééket. Kivételesen szórakoztató, őrülten improvizatív figurák, akik rendkívül egyéni színfoltot képviselnek a magyar színházakban. Sokan különc clownként tekintenek rájuk, akik csak marháskodnak, ennél azonban klasszisokkal, vagy kvantumugrásokkal többet tudnak. Mucsi és Scherer varásza éppen abban rejlik, hogy bárkinek a bőrébe képesek belebújni. Korábbi színházi látogatásaimon döbbenetesen konstatáltam, micsoda telitalálat Scherer a Klamm háborújának neurotikus tanáraként. Ennél pozitívabb meglepetés már csak az volt, milyen meggyőzően sziporkázik Mucsi a Bárkában a Sade márki pennájában, mintha szögmérővel és vonalzóval pontosan rá tervezték volna a szadista francia arisztokratát, és még egy olyan merész húzást is bevállal, amire elég kevés színész vállalkozna a szakmában. Nem mindegy, hogy a hülye okoskodik vagy az okos hülyéskedik – náluk az utóbbi vonatkoztatási rendszer van érvényben, és ez adja a páros különös, tragikomikus erejét.
Kapa és Pepe, Mucsi és Scherer – szerintem ők maguk sem tudnák megmondani, hányszor játszottak már együtt. Nem véletlenül, mert külön-külön is szenzációsak, ám együtt még jobban felerősítik a másik komikumát, egészen a vulkanikus kirobbanásig fokozzák egymást. Mélységesen egyetértek Göttinger Pál rendezővel, mikor arra utal, mennyire önmagukat játsszák ezek az eszelősen szórakoztató figurák. A darabban többször is olyan pillanatokat éltem át, mikor ráéreztem Parti Nagy Lajos inside joke-jaira, háttérből való kikacsintásaira: többször érteni véltem, kifejezetten róluk szól az eljátszott epizód, mert azt ábrázolja, mekkora haverok, mennyire számíthatnak egymásra (Pepets egy monumentális füllentéssel Kapauer életét menti meg.) Örültem, hogy ilyen sok személyes mozzanatot láttam mindkettejüktől, ezek az apró finomságok tették a meglehetősen terjedelmes (155 perces) darabot végig pergővé, élvezetessé. Az emberi történetek, az életszerű játék és a brutális humor. Ha ebben az országban mindenkinek lenne legalább egy olyan szintű barátja, mint nekik, már nem itt tartanánk. A darab már csak azért is különleges, mert mindkettejük színpadi jelenlétét extra magánszámok teszik emlékezetessé. Nehéz elfelejteni, mikor a rendesen ittas Mucsi a hűtő tetejére mászik, aztán elmeséli, hogyan zárta anyja a frigóba egy raklap kocsonyával valami gyerekcsíny miatt. Echte dráma, mikor Scherer elmeséli, hogyan lett Fitti Poldi, az élvonalbeli gengszter az ő tiszteletbeli faterja - jutalomjáték, mikor kénytelen szembenézni a bosszúszomjas keresztapával. Lenyűgöző a történetben felvillanó flashbackek drámai ereje: kár, hogy nem tudunk eléggé megrendülni a gyermekkori vagy nevelőintézetes iszonyatmeséken, mert olyan humoros keretben tálalják, hogy a komédia megszépíti, hamar feloldja a tragédia feszültségét.
Abszurd négyek bandája ez. A történetben tomboló team négy tagból áll, így illik szót ejtenünk a másik két bűnözőről is, akik Pepetsékkel együtt felgyújtanak egy bárt, majd egy millió euróval bérelt bőrönddel menekülnek főnökük, a mesterbűnöző Fitti Poldi elől. Katona Lászlót korábban egy szerepben sem láttam ennyire energikusnak. Már A gondnokban is felfigyeltem mélyen átélt szerepformálására, de most még meggyőzőbb az erőszakban tobzódó Macila alakjában, aki fegyverekkel fekszik és kel, frusztrációjában pedig nonstop a környezetét terrorizálja (ennek akusztikai poklából mi is intenzív kóstolót kapunk). Az eset pikantériája, hogy Katona nem tűnik dúvadnak, civilben inkább óvatos duhaj benyomását kelti, így az a benyomás támad az emberben, hogy pontosan önmaga ellentétét alakítja. Ha ez igaz, akkor pláne maximális tiszteletem a művészi őrjöngéshez Katonának és Macilának. Persze a negyedik gengszter, Kiscián (Kovács Krisztián) is kitesz magáért. Kiscián, a hisztis, cirkuszoló csibész egy elkényeztetett plázacicára emlékeztet. Macila és Kisicián, a meleg pár két tagja a két nemi pólus szélsőséges vadhajtásai: Macila a férfi, aki túlságosan férfi akar lenni, Kisicián pedig a lányok szélsősége, aki képtelen szenvedélyét tartaléklángon tartani. Kovács Krisztián mulattatóan, máskor meg elgondolkodtatóan vesz részt a négyek bandája hétköznapi viszontagságaiban, bár alakja kissé elhomályosul a többiek árnyékában (ez azonban nem a színész, inkább a szerző vagy a rendező ügye).
De miért éppen Bivaly-szuflé lett a darab címe, és mi lesz a rosszfiúkkal tömött bivalybergeci kastélyszállóban a korrupciótól bűzlő határvidéken? Többet már nem mesélek, nézzétek meg, mert tényleg érdemes bevállalni ezt a 155 percet. Ez a szuflé nem olyan rizikós, mint az alapértelmezett felfújt, ami rosszabb esetben összeesik- egy lüktető, tartalommmal és leleménnyel teli alkotásról van szó tehát, ami egészen új megvilágításba helyezi a gasztrogengszter kifejezést, amit innentől érdemes lesz ízlelgetni. Persze csak ínyenceknek. Nézzétek meg, mi történhet egy vendéglátóipari workshopon, ahol fácánt és bivalyt turmixolnak!
forrás: http://www.antropos.hu
