Az embereknek nagyon elegük van ebből a társadalmi közérzetből, ezért van szükség az igényes és minőségi szórakoztatásra – mondja Orlai Tibor producer, a színikritikusok különdíjának idei nyertese.
A gazdasági válság is szóba került 2011 elején Veiszer Alindával a Zárórában. Hogy érzi, mi változott azóta?
Orlai Tibor (OT): Gazdasági válság akkor is volt és most is van. Ma egy sokkal intoleránsabb, megfáradt társadalomban élünk. Úgy érzem, az embereknek nagyon elegük van ebből a társadalmi közérzetből. Ez a színházba járás kultúráján is meglátszik. A színházba járó közönség egy jó részének mindig is fontos volt a szórakoztató műfaj. Nem a gondolattalan, ízléstelen hakniról beszélek, hanem az igényes és minőségi szórakoztatásról. Egy nagyon jelentős réteg arra vágyik, hogy amikor havonta egy vagy két este el tud jutni színházba, akkor elfelejthesse a mindennapok gondjait. Nálunk ez egy nagyon erős tendencia, de mondjuk a Rose-zal ennek ellent is fogok mindjárt mondani.
Elindult az évad, sok lényeges változás történt velünk az említett interjú óta eltelt időszakban. Otthonunk lett a Belvárosi Színház, ahol egy tizenhárom előadásból álló repertoárt játszunk. Ez jelentős kőszínházi repertoár. Emellett, ahogy eddig is, több budapesti helyszínen játszunk folyamatosan. Együttműködésünk a Jurányi Inkubátorházzal egyre erőteljesebb, ami egyértelműen az alternatív réteg előadások irányában érvényesül. Irodánk számára fontos, hogy a Spinoza Színházzal is megindult az együttműködés.
Három nagyszínpadi bemutatónk volt mostanáig ebben az évadban. A szív hídjainak és a Római vakációnak a nyáron volt szabadtéri előbemutatója, de a kőszínházi bemutatóra most, az ősszel került sor. A Hitted volna? Verebes István rendezésében, Hernádi Judit és Kern András főszereplésével október óta látható a Belvárosi Színházban.
Közeledik a karácsony, az előző évekhez hasonlóan kihozunk egy szabadbérletet, ami jó ajándék, aki kapja, eldöntheti, hogy melyik három előadást nézi meg nálunk és mikor. Semmilyen megkötöttség nincs. Ez az elmúlt években is bevált, sokat adtunk el belőle, igazán jó karácsonyi ajándék.
A negyedik bemutatónk a Rose, amit az előbb már említettem. Ezt korábban a Budapesti Kamaraszínházban játszotta Vári Éva. A felújított verzió szövegében, rendezésben, díszletében, jelmezében is különbözik a régi előadástól, az alapanyag ugyanaz, amit nagyon fontos volt 2013 novemberében elővenni.
Most, amikor – enyhén fogalmazva – sorozatosan rossz közérzetet okozó dolgok történnek: Radnóti-kötetet égetnek, Radnóti-szobrot döntenek le, Horthy-szobrot emelnek, Horthy fehérlovas bevonulását újra megünneplik, akkor nagy szükség van az ilyen darabra, ami felhívja a múlt szörnyűségeire a figyelmet és egyben tiltakozik is jelen közállapotainkkal szemben.
Amikor számomra teljesen elfogadhatatlanul a történelmi egyházak kevés kivétellel hallgatnak, a politikusok szinte némák, a gyakorló hatalom lényegében közönyösen szemlélődik, és ezáltal áttételesen elfogadja, támogatja az eseményeket, és ami a legszomorúbb, hogy a társadalom döntő többsége közömbös, érdektelen, akkor egyre több ilyen előadásra van szükség. Ahogy Ilan Eldad rendező azt mondja, hogy a Rose az ő emlékműve, úgy én belső szükségszerűségnek élem meg, hogy ez az előadás megszülessen. Hogy ki lehessen végre beszélni azokat a szörnyű traumákat, azokat a kínos kérdéseket, amiket a háborúk után nem lehetett, mert tabunak számítottak. És elsősorban azért, hogy ne ismétlődjön a történelem ciklikussága, hogy végre itthon is fogjuk fel, hogy mi vagyunk saját sorsunk kovácsa.
Az események hatására jutott eszébe, hogy fel kellene újítani a Rose-t, mert az plasztikusan beszél ezekről a témákról?
OT: Annak idején, amikor láttam az előadást, nekem nagyon sokat jelentett. Vári Éva játéka mély nyomot hagyott bennem, őt a magyar színjátszás kiemelkedő színésznőjének tartom, aki finom eszközökkel, rezdülésekkel tud emberi sorsokat megszólaltatni. Az előadás témája, a kelet-európai zsidóság története fontos, erről beszélni kell. Már az előző évad végén, az egyre erősödő rossz közérzetet okozó események miatt is úgy éreztem, hogy meg kell szólalni. Akkor Kertész Imre Kaddisát egy New York-i színész előadásában hoztuk el a Jurányiba.
Azt éreztem, hogy ezt a sorozatot folytatni kell. A színház mindig a társadalom tükre, fontos véleményt alkotnunk. Nem az a feladatunk, hogy nyíltan politizáljunk, hanem az, hogy a színház eszközeivel mutassuk, meg mit gondolunk a jelenről. Az idei évadon gondolkodva eszembe jutott, hogy Martin Sherman darabja lehetne az az előadás, ami kifejezné leginkább álláspontunkat. Mikor felhívtam Vári Évát, és terveimről beszélgettünk, nagyot nevetett. Nem értettem, aztán elmondta, hogy nemrég volt a születésnapja és az őt felköszöntő rajongók, tisztelők kérdezték tőle, hogy miért nem játssza ezt az előadást. Így a kérdés eldőlt…
Természetes volt, hogy Ilan Eldadot megkérjük, jöjjön el a felújításra. Puritán, katartikus előadás született. A mondatok most egészen máshogy hatnak, mint öt évvel ezelőtt, amikor utoljára játszotta Éva az előadást. Azzal egy időben, amikor Ilan Eldad Magyarországra érkezett, akkor avatták a Horthy-szobrot; amikor a bemutató volt, akkor volt a könyvégetés. Még ha a cselekedetek egy szűk társadalmi csoporthoz köthetőek, a társadalom döntő többségének határozott, egyértelműen elítélő reakciót kell adnia, ami ha elmarad, a társadalomról is alkot egy képet. Hiszen „vétkesek közt cinkos, aki néma” – írja Babits 1938-ban. Rajtunk múlik, hogy a történelem ne ismételhesse önmagát.
Fut a Rose a Spinoza Házban, aminek csendes emlékezéséből erőt lehet meríteni a határozott reakciókhoz, és futnak a nagyszínpadi bemutatók a Belvárosi Színházban.
OT: Köztudomású, hogy mi teljes mértékben állami támogatás nélkül, magántőkéből működő szervezet vagyunk. Mi ebben a minőségi szórakoztató kategóriában hozzuk létre a legtöbb előadásunkat, ami egy széles paletta. Nem a közönség sírni vagy nevetni való kedvét keressük, hanem olyan darabokat mutatunk be, amik az emberről szólnak és mélységük van. A problémához úgy közelítenek, hogy az élményt a nézők magukkal tudják vinni, egy másik élethelyzetben tudnak rá emlékezni. Szórakoztatnak és bele is tesznek valamit a nézők puttonyába. Vannak visszatérő témák, mint az öregedés, a magány, amitől fiatal és idős egyaránt szenvedhet, a betegség, a másság. Ezekkel tudatosan foglalkozunk, fontos, hogy az előadásaink értéket hozzanak létre.
Az állami támogatás nélküliség a rendszerváltás után születettek számára egyre magától értetődőbb működési forma, közben az Orlai Produkciós Iroda mégis unikális ezen a területen.
OT: A színház lassú megtérülésű dolog. Tudomásul kell venni, hogy a fiskális tőke igazából nem lesz érdekelt abban a fajta minőségi színházban, amit mi képviselünk. Ugyanis a fiskális tőkének a gyors megtérülés, a nagy siker és a gyors haszonszerzés számít. Ezt csak olcsó módszerekkel lehet elérni, ami számomra nem érdekes, nem járható út.
Van olyan, amikor úgy hoz döntést, hogy bár ebből a darabból vagy ebből a rendezőből nagy anyagi sikert lehetne csinálni, mégis ezt a szöveget választom, ezzel a rendezővel szeretnék együtt dolgozni, mert közelebb áll a szívemhez?
OT: Vannak az előbb is említett témák, amikhez igyekszem visszatérni. Van, hogy egy rendező, egy író keres meg egy ötlettel vagy épp egy színész meséli el, hogy találkozott egy anyaggal, ami nagyon érdekli, kérdezi, mi róla a véleményem. Természetesen sokszor van olyan, hogy mi keresünk darabot. Igyekszem ezt a profilt továbbépíteni, az arculatunkat egyértelművé tenni, hogy amit mi jelentünk, az egy brand tudjon lenni. Hogy aki azt hallja: Orlai Produkció, az tudja, hogy mire számíthat. Milyen jellegű előadásokat és milyen minőséget. Hosszú évek óta ebben Zöldi Gergely a fő segítőtársam.
Vidéken is sok előadást játszanak. Volt már olyan, hogy kevésbé színvonalas társulatok aláígértek a produkcióinak, és ezért mondjuk nem került be a művelődési ház bérletébe?
OT: Számunkra minden néző egyformán fontos. A vidéki és a fővárosi is, mindenkinek ugyanazt az előadást szeretnénk eljátszani, mivel mindenki a munkájából szerzett jövedelemből veszi meg a színházjegyet. Ezért a díszlettervező már az alkotófolyamat elejétől velünk van, és úgy gondolkozunk, hogy könnyen szállítható, beépíthető legyen a díszlet. Ha szabadtéri előadást játszunk, a műszak előző nap lemegy, és éjjel állítja be a fényeket, nem az előadás előtt, ragyogó napsütésben. Akkor is, ha ez a szállásköltséggel, a napidíjjal plusz kiadás. Természetesen volt már olyan, hogy hiába csökkentettem az árat amennyire csak lehet, a bekerülési költségre, akkor sem fértünk be a bérletbe, az árak miatt. Nekem nem feladatom megítélni más produkciókat, de a minőség az mindig kicsit drágább. Lehet kapni pólót ezer forintért is, meg ötezer forintért is. És nem a márkás tizenötezresekről beszélek. Az ezer forintos néhány hónap után tönkremegy, az ötezreset akár több évig is lehet hordani. Ez mindenben így van. Vállalom, hogy a minőség miatt lehet, hogy egy picit drágábbak vagyunk, de abból nem lehet engedni.
A kőszínházak nem nagyon viszik vidékre az előadásaikat.
OT: Mi annyit játszunk, amennyit rentábilisan tudunk értékesíteni. Az előadások létrehozás az évad végén, évad elején történik, akkor tudjuk a művészeket egyeztetni. Évad közben mi kevesebbet próbálunk, több idő van utazni. A kőszínházban délelőtt próba van, este előadás. A színészek, a műszak sokkal leterheltebb, az egy másik működési forma.
Éltem Amerikában, egy ohiói vidéki nagyvárosban. Többen laknak ott, mint Budapesten. Ennek a közép-amerikai egyetemi városnak nincs színháza, egy nagy épület működött befogadó helyként. A fél év alatt, amíg ott laktam, három színházi előadás volt. Abból kettő musical és csak egy prózai előadás. Döbbenetes volt számomra, hogy ilyen létezik: nagyváros, jelentős értelmiséggel, még sincs színháza. Amikor később elindult az Iroda, és láttam, hogy a tévéből, elektronikus médiából eltűntek a nagyformátumú művészek, akkor fontosnak találtam, hogy velük a vidéki néző is találkozhasson. Fontos, hogy ők értéket teremtő alkotók, nem celebek. Ez, nagy szavakat használva, talán a küldetésünk. (nevet) Az arculatnak, amit szeretnénk kialakítani, fontos része. Fontosnak tartom, hogy a polgári középosztály, az átlagember színházba eljusson. A színházművészet nem csak a kiváltságos elité, az átlagember mindennapjaihoz is hozzá kell, hogy tartozzon. Ennek megfelelően választunk darabokat, alkotótársakat, témákat.
Találkozik a Belvárosi Színházba érkező nézőkkel?
OT: Gyakran itt vagyok előadáskezdés előtt. Van, hogy kint állok, odabólintok egy-egy ismerősnek, beszélünk pár szót. Ez egy gesztus, hogy megtiszteljem, amiért eljött hozzánk. Van, hogy gratulálnak, van, hogy építő kritikát mondanak. Szerintem ez is hozzátartozik az arculathoz. A színház közösségi hely, ahol van egy valódi kommunikáció.
Mi lesz még az évad második felében?
OT: A kaposvári Mohácsi-osztálynak volt egy nagyon híres Cseh Tamás-estje. Lovas Rozi, Lábodi Ádám, Béli Ádám, Formán Bálint, Juhász Pisti is ebbe az osztályba jártak. Igazán tehetséges csapat voltak, többükkel szerencsém volt dolgozni. Cseh Tamás dalait nagyszerűen játszották el, az estnek nagy sikere volt, később New Yorkba is eljutott. Erről készült egy film is. Mi meg itt vagyunk, a régi Filmmúzeumban, és jött az ötlet, hogy régen voltak olyan estek, hogy egy filmet levetítettek és utána valahogy élőben folytatódott a történet. Úgy tervezzük, hogy január végén levetítenénk ezt az ötven perces dokumentumfilmet, és utána lemenne a Cseh Tamás-koncert. Ezzel szeretnénk adózni a közelgő születésnapjának, és remélem, hogy utána ez az est, a film és a koncert együtt repertoáron is maradhatna, és havonta egy-kétszer el tudnánk játszani.
A Katona József Színházzal, a Mozgó Ház Alapítvánnyal és a Természetes Vészek Kollektívával együttműködve is születik egy előadásunk. Tolnai Ottó Végeladás című drámájából Imre Zoltán és Hudi László készítenek anyagot, Bán János lesz a főszereplője. Nagyon izgalmas feladat, most kezdjük, január 31-én lesz a bemutatója. Aztán, ha már Katona, akkor jön majd az AlkalMáté Trupp idei előadása: most Gál Kristóf van soron.
Márciusban lesz a Jurányiban a „Száraz” bemutatója. Ez a Titánium pályázat egyik nyertes előadása, Bartha Lóránd és Lovassy Cseh Tamás készítik, az Iroda pártfogolja. A társadalmi különbségekről szól, hogy mennyire el tudnak mélyülni. Kolozsvári, marosvásárhelyi és budapesti alkotók hozzák létre. Most decemberben is lesz egy egyhetes tábor, aztán februárban is dolgoznak majd valamennyit, és végül márciusban, a bemutató előtt két héttel beköltöznek a Jurányiba. Utána, remélem, ezzel is tudunk utazni az országban.
Az évad vége felé a Jurányiban fogjuk bemutatni A csemegepultos naplóját. Gerlóczy Márton dramatizálja regényét, Göttinger Pál rendez belőle előadást, Ötvös András pedig eljátssza. Nagyszínpadi bemutatónk lesz az Amadeus, Kulka Jánossal és Keresztes Tamással a főszerepben.
Vidovszky György munkásságát nagyon szeretem, izgalmasnak tartom. Távlati terv, hogy Tasnádi Istvánnal együtt elkészítik a Gulliver színpadi adaptációját. Tasnádival többször dolgoztam már együtt, a Fédra Fitneszben, a Kupidóban. Szeretem a gondolatiságát, a személyét. Most indultak el a tárgyalások, reméljük, a jövő évadban fontos előadásunkká válik.
Hodászi Ádám
forrás: http://7ora7.hu
