Újabb film, újabb beszélgetés. A Filmalap első projektjei között forgott Orosz Dénes Coming out című mozija, amely kapcsán sokmindenről faggattuk: magyar nézőszámok és Jancsó Miklós között szó esik arról is, milyen az, amikor egy filmes feladatának érzi feszegetni a határokat.
2009-ben, a Poligamy premierje után beszélgettünk utoljára. Mi történt veled az elmúlt években?
Megrendeztem a Telefondoktor című színdarabot, aminek épp most volt az ötvenedik előadása a Thália színházban. Aztán a Hacktion című filmsorozat következett, ami remek fejlődési lehetőség volt filmrendezőként. Ezalatt fejlesztettem a Coming outforgatókönyvét. Mindeközben pedig többedmagammal megírtuk a Poligamy musicalváltozatát. Októberben mutatták be a Madách Színházban és nagy sikerrel megy.
Ez a musical történet hogy indult?
Először Szente Vajkkal beszéltünk róla, akivel együtt dolgoztam a Hacktionben, neki említettem, hogy lehetne ebből egy színpadi változat. Ő mondta el az ötletet Szirtes Tamás igazgatónak, akinek nagyon tetszett, de azt javasolta, legyen musical. Először meglepett az ötlet, mert addig ez fel sem merült bennem, de aztán belegondolva arra jutottam: miért is ne? Örültem a színpadra adaptálás lehetőségének, mert azokat a hibákat, amiket a filmben elkövettem, itt láttam kijavíthatónak. A film történetének problémája ugyanis, hogy a második felében a főhős nem aktív, így a musicalben már az első felvonás végén visszatér az igazi Lilla, és András innentől kezdve mindent megtesz, hogy visszaszerezze.
Mit szólsz a fogadtatásához? A kritikák eléggé lesújtóak voltak, a filmhez képest pláne.
Nézd, a musical egy sokkal harsányabb műfaj, amiben a karakterek is karikaturisztikusabbak. Ez egy vidám, színes-szagos-zenés színpadi látványosság, nem pedig valami mélyelemző Cassavetes dráma – nem is ez dolga.
A Poligamy és a Coming out is erős felütéssel bír: előbbiben a stabil párkapcsolatban élő friss apuka keresi gondolatban más és más nő ágyát, utóbbi pedig egy eddig idehaza ismeretlen szerelmi háromszöget ír le. Keresed ezeket az erős alapsztorikat?
Nem keresem, ez talál meg engem, ez fog meg annyira, hogy érdekeljen, és évekig foglalkozzam vele. Valóban szeretem az erős állításokat, de ez nem annyira tudatos. Nem törekszem mindenáron arra, hogy felkavarjam az állóvizet.
Hát a Coming outtal sikerült. Számítottál ilyen heves reakciókra?
Számítottam indulatokra, de nem ilyen irányúakra. A legtöbb kritika arra épült, hogy szerintük egy baleset következményének állítottam be a főszereplőben bekövetkezett változásokat, de aki nem csak az előzetest nézte meg, az tudja, hogy ez nem így van. Ez a hangulat és megítélés pár hét alatt érdekes fordulatot vett. Jött egy olyan kritikai hullám, ami védelmébe vette a filmet. Ne értsen félre senki, nem kizárólag pozitív kritikákat várok, csak olyanokat, amelyek a film minden építőelemét látják, elemzik – értik. De érkezett sok bátorító, gratuláló üzenet is; kollégák, újságírók pozitív véleményei. Jancsó Miklós is jelezte, hogy nagyon érdekli a film, és szeretné megnézni. Ezek nagyon jólesnek.
Úgy tűnik, két tűz közé kerültél ezzel a filmmel. Homofóbok támadnak jobbról, lelkes emberi jogi aktivisták pedig balról, és mindenki azt gondolja, pont a másiknak kedvezel.
A Poligamy bemutatása idején magamra vettem minden kritikát. Mostanra megtanultam kicsit jobban kezelni ezt. Ráadásul itt sokan dühből fogalmaztak, gyakran nem is a filmről, hanem magáról a jelenségről mondtak véleményt. Hirtelen megláttam, milyen sok előítélet van ebben, és emiatt sokan nem látják a lényeget. Már maga a történet ténye többekben ellenérzést váltott ki – ez a nyári forgatás idején is érezhető volt. Erre jött ősszel egy nem túl szerencsés plakát, ami megerősíthette a prekoncepciókat. Ezt a sok rárakódott réteget pedig a film náluk már nem törte át – ezt sajnálom, de erről nem a film tehet, hanem talán ők nem álltak elég nyitottan a filmhez. Most élek át először ilyen helyzetet.
Máshogy állsz emiatt a következő filmedhez?
Bizonyos értelemben igen, de mégsem csinálnám máshogy a Coming outot. Azt gondolom, soha semmi nem változik, ha nem feszegetjük a kereteket, hanem csak biztonsági filmeket készítünk. Jelen esetben talán csak később fog kiderülni, hogy igazából milyen ez a film, amikor lehántolódnak róla a hozzá tapadó indulatok. Akkor marad az, hogy ez egy kedves romantikus komédia.
Ráadásul a filmet két és fél hét alatt 68000-en nézték meg. Gondolom, ezt jónak tartod.
Abszolút elégedett vagyok, hiszen azt látni kell, hogy olyan számokat, mint 5-6 évvel ezelőtt, csak hosszú idő múlva produkálhat a magyar film.
Pedig ilyenkor jönnek a bezzeg filmek: a Kontroll, az Üvegtigris, a Valami Amerika…
De éppen ez az, hogy ez ma nem csak magyar betegség, nézni kell az amerikai filmek nézettségét is. Hogy az internet, a letöltések és még ki tudja, mi minden hatására hogyan zuhant legalább egy harmadot. 300,000-es nézőszámról ma már csak a mega-gigaprodukciók álmodozhatnak, ezekhez kell viszonyítani a mi magyar számainkat. Az elmúlt két és fél évben nem nagyon volt itthon közönségfilm, olyan legalábbis biztos nem, ami el tudta mondani magáról, hogy behívta a nézőket a moziba.
Az ilyen számokhoz és tendenciákhoz hogy állsz?
Éppen, hogy bizakodó vagyok, mert azt látom, hogy a témák, amiket választok, érdeklik az embereket, függetlenül attól, hogy most milyen támadások kereszttüzében áll a filmem. Akárhogy is: ez az első meleg témájú közönségfilm Magyarországon. Az ötvenes években készült például a Délutáni szerelem című film a fiatal Audrey Hepburn és az öregedő Gary Cooper szerelméről, amely akkor óriási botrányt kavart a főhősök korkülönbsége miatt. Ez ma már csak egy nagyon helyes vígjáték, amellyel szemben senki nem támaszt erkölcsi kifogásokat.
50-60 évről beszélsz, de a kérdés az, hogy ezt a filmet 5-6 évvel ezelőtt is merted-e volna vállalni minden társadalmi kérdésével együtt.
Nemcsak bátor, hanem hasznos témának is tartom, így mindig be mertem volna vállalni ezt a filmet. Lehetett volna itt egy általános coming out-ról beszélni, de az nem az én filmem, nem az én stílusom. Én máshogy mondom el. Jön olyan is, Császi Ádám Viharsarokja, amire szintén nagyon kíváncsi vagyok.
Sok filmes reflexiót látunk a Coming outban A magyar szinkron évtizedei című kiállítástól kezdve a filmes idézeteken át színészek képeiig. Miféle vallomás ez?
Ezek olyan apró ötletek, amik jártamban-keltemben eszembe jutnak, megragadnak, és megpróbálom úgy alakítani a filmet, hogy beleférjenek. Amikor például a tévében szinkronosan néztem a Casablancát, nem hittem a fülemnek, hogy így elronthatják azt a mondatot: „This is the beginning of a beautiful friendship.” Abbéli meglepődésemben gondoltam: valahogy bele kellene tenni. Persze ezeket nem akartam tolakodóan, bennfenteskedően, csak úgy, hogy belesimuljanak a történetbe.
Készülvén az interjúra megnéztem a werkfilmet, ahol említetted, hogy sok női főszereplőt megnéztetek, egyáltalán nem Tompos Kátyára írtad a történetet. Pedig kívülállóként pont ezt gondolnánk az eddigi közös munkák okán.
Imádom Kátyát, ez egyértelmű, de ehhez a karakterhez úgy álltam hozzá, hogy keressünk új arcot, új színésznőt. Nagyon sok tehetséges fiatalt, remek színészeket néztem meg, de mégsem éreztem azt a meglepetést senkiben – a humornak, a bájnak, a szépségnek, a zeneiségnek azt a fajta keverékét – ami benne megvan. Volt egy pillanat, amikor előtört belőlem, hogy hívjuk be, nézzük meg őt is. Aztán bejött, és minden egyértelművé vált.
Beszéljünk még a jövőről! Nyilván most még egy-két hónap eltelik a kiértékeléssel, de mi jön utána? Látsz-e már valamit? Ugyanúgy szeretnél színházban is rendezni, vagy ez csak B terv volt a filmes világ ínséges idejében?
Érdekel a színház is, szeretnék majd saját darabot rendezni. Vannak filmtervek is, de ezekről babonából nem szoktam beszélni.
forrás: http://filmtekercs.hu
