Miért nem támogatják a nagy cégek a művészetet? Hogyan szerezhetnek mégis támogatást a színházak? Mi számít szórakoztató és mi művészszínháznak? Mire mennének utóbbiak az állam nélkül? Az Orlai Produkciós Iroda működésén kívül ezekről is beszélgettünk.
Magyar Narancs: Hogyan működik a produkciós iroda?
Orlai Tibor: Az Orlai Produkciós Iroda tulajdonképpen egy magánszínház. Négyen működtetjük, és folyamatosan színházi produkciókat hozunk létre; jelenleg több mint harminc előadást tartunk repertoáron. Ezekkel megpróbálunk egy arculatot kialakítani, egy színvonalat, értékrendet, gondolatiságot képviselni. Az állandó helyünk a Belvárosi Színház, de koprodukciókban máshol is játszunk, és a legtöbb előadással utazunk is szerte az országban. Társulatunk vagy műszakunk nincs, mindenkit egy-egy produkcióra szerződtetünk, de persze a munkatársak sokszor ismétlődnek. A 450 fős nagyszínpadi bemutatók mellett folyamatosan együttműködünk független társulatokkal is; ezt kötelességemnek tartom, hiszen én is független vagyok.
MN: Mi az az értékrend, amit az előbb említettél?
OT: Számomra fontos, hogy olyan minőségi produkciók szülessenek, amelyek széles közönségréteget tudnak megszólítani, de tartalmukban, mondanivalójukban olyan kérdéseket feszegetnek, amelyek az emberek mindennapjaira reflektálnak, és ezt későbbi élethelyzetekben fel tudják használni, vagy elgondolkodnak miattuk a saját életükön, problémáikon. Lehet és fontos is olyan szórakoztató színházat létrehozni, ami nem arról szól, hogy a néző két óráig jól érzi magát, aztán fél óra múlva már azt sem tudja, mit látott. Vannak témák, amelyek jobban előtérbe kerülnek nálunk, például, hogy az idős embereknek is joguk van az élethez, a boldogsághoz, és a másság különféle kérdései is gyakran előfordulnak. Ezekkel sok esetben nem művészszínházi megközelítésben foglalkozunk, de mindenképpen értéket szeretnénk képviselni velük.
MN: Mit jelent az, hogy művészszínházi megközelítés?
OT: Ezt nehéz megfogalmazni, és sok esetben a kritikusok sem tudják tisztán különválasztani a művész- és szórakoztató színházat. Talán az a különbség, hogy mi szélesebb közönségréteget szeretnénk elérni és megszólítani, mint a vezető művészszínházak.
MN: Milyen eszközökkel lehet ezt elérni?
OT: Nem is annyira az eszközök fontosak, inkább a megfogalmazás direktsége számít: menynyire áttéteken, szimbólumokon, metaforákon keresztül üzenek, vagy mennyire direkten próbálom megfogalmazni, amit arról a társadalmi problémáról, emberi helyzetről gondolok. De nem a nevettetésről és a szélsőséges érzelmek kiváltásáról beszélek, mert a közönség kiszolgálásában érdekelt színházban nem hiszek. A közönséget nem kiszolgálni, hanem megszólítani kell.
MN: Mi van akkor, ha egy darab megfogalmaz ugyan egy számodra fontos mondanivalót, de ezt túlontúl "bulváros" köntösben teszi?
OT: Nem érzem feltétlenül pejoratív jelzőnek, ha valami bulváros. Nagyon sok, a szakma és a közönség szerint is magas színvonalú bulvárelőadás van. A lényeg inkább az, hogy egy előadás mennyire olcsó, mennyire a megúszásra játszik, van-e benne munka, mennyire kidolgozottak a részletek - én itt érzem a határvonalat.
MN: Mi az, amit már túl kockázatos lenne bemutatnotok?
OT: Mutatunk be olyan darabokat is, amelyekről pontosan tudom, hogy nem fognak száz előadást megérni, de fontosnak tartom őket - ilyen például az elmúlt negyven év egyik legfontosabb irodalmi alkotása, a Jadviga párnája, amely nagyon sok, a mai korban felhasználható gondolatot tartalmaz, vagy a huszadik század zsidóságtörténetét bemutató stúdiószínpadi Rose, amit nagyon fontos játszani ma, amikor Radnóti-könyveket égetnek, és Horthy-szobrokat avatnak.
MN: De azért, mondjuk, a Coriolanust soha nem mutathatnátok be.
OT: Valóban. Mivel magánszínház vagyunk, a mi egyetlen bevételünk a jegyeladásból származik, azaz csak olyan előadásokat tudok létrehozni, amelyeknek kellően széles körben tudom eladni a jegyeit. Keresztfinanszírozással belemegyünk kockázatosabb előadásokba is - dolgoztunk már a KoMával, a HOPParttal, legközelebb talán a K2 Színházzal, és folyamatos az együttműködésünk a Jurányi Inkubátorházzal -, viszont ezt inkább stúdiószínházi területen vállaljuk.
MN: A támogatásotokkal létrehozott független színházi előadások, gondolom, nem termelnek profitot.
OT: Nem, ez egyértelműen beruházás. Kötelességemnek érzem, hogy a legprogresszívebb, az új utakat kereső és ezzel később a kőszínházakra is ható terület munkalehetőségeit támogassam. A nagyszínpadi produkcióink bevételéből minden évben megtermelünk valamennyi pénzt; az a mi döntésünk, hogy ebből mennyit fordítunk a fő csapásirányra, vagyis a Belvárosi Színház nagyprodukcióira, és mennyit független előadásokra.
MN: Ez úgy hangzik, mintha nonprofit cégről lenne szó, hiszen azt a részt nem soroltad fel, amiből, mondjuk, új autót vehetsz.
OT: Nem vagyunk nonprofit szervezet, de én a saját megélhetésemen kívül még soha semmit nem vettem ki a produkciós irodából. Mindent, amit megtermelünk, új előadások létrehozására fordítunk, ami abból is látható, hogy eleinte évi egy-két produkciót tudtunk létrehozni, mostanra viszont eljutottunk odáig, hogy évi három-négy nagyszínpadi és két-három stúdiószínpadi előadás születik.
MN: Előadások létrehozásához soha nem pályáztál állami támogatásra.
OT: Ha én azt az utat választottam, azt írtam a zászlómra, hogy magánszínházat működtetek, akkor ehhez kell tartanom magam. Ez így korrekt.
MN: A színészválasztásban befolyásol, hogy egy név mennyire ismert, hány nézőt hoz be?
OT: Mindig annak kell meghatározónak lennie, hogy ki menynyire alkalmas az adott szerepre, mert ha egy alkatának nem megfelelő szerepbe kényszerítünk bele egy bármilyen neves színészt, az sosem lehet sikeres vállalkozás. Annak a színháznak, amit mi is próbálunk csinálni, az a lényege, hogy hiteles legyen, e téren pedig rengeteg múlik a színészválasztáson. Azon túl, hogy a főszereplők személye minél nagyobb közönséget vonzzon, nagyon fontos, hogy a nekik megfelelő szerepben mutatkozzanak be nálunk. Ha egy szerepre felmerül több színész neve, akkor nyilvánvalóan számít, hogy közülük kire kíváncsi leginkább a néző - de ha ez lenne a fő szempont, nem lehetne jó színházat létrehozni. És a lényeg mindig az, hogy a végeredmény jó vagy sem. Lehet bármekkora a reklámkampány, ami igazán eldönti egy előadás sorsát, az a szájhagyomány: ha a nézők szeretik, az elterjed, és fogynak a jegyek. Ugyanakkor nemcsak az fontos nekem, hogy a közönség elfogadjon egy előadást, hanem hogy a szakma, a kritika is így tegyen. Ez egy kontroll, ami megmutatja, jó úton haladok-e; a negatív kritikát megfontolom, a pozitívból pedig kiemelem azt, ami a további utat építheti.
MN: Mennyire szólsz bele egy-egy előadás művészeti kérdéseibe?
OT: A színészválasztásról általában a rendezővel közösen döntünk, de abszolút meggyőzhető vagyok; büszkén vállalom, hogy ez egy kooperáció az alkotók közt. De művészeti kérdésekbe soha nem szólok bele. A peremfeltételeket - a költségvetésről, a technikai lehetőségekről, az utaztathatóságról - az elején megbeszéljük, aztán ott vagyok az olvasópróbán, de onnantól a bizalmam teljes egészében az alkotói stábban van. Ha valami nem működik, legfeljebb legközelebb nem dolgozom azokkal az alkotókkal. De arra nem veszem magamnak a bátorságot, és nincs rá jogosítványom sem, hogy művészi kérdésekről döntsek, hiszen nem vagyok művészember. Nagyon fontos, hogy bár ez magánszínház és vannak bizonyos értékesítési elvárások, fiskális, kommerciális szempontot soha nem helyezünk művészi kérdések elé. Ebből nem engedek, mert innentől alapvetően csorbulna a minőség. Persze ebben benne van, hogy egy-egy előadás megbukik, de természetes, hogy senki sem hoz kizárólag jó döntéseket.
MN: Ha egy előadásod kevésbé fut jól, mint vártad, lehet az érdeklődést marketinggel számottevően befolyásolni?
OT: Nem mondom, hogy reklámmal egy adott határon belül ne lehetne megnövelni az eladást, de ha valamilyen előadás nem megy, az attól sem lesz sikerprodukció, ha én orrba-szájba hirdetem. Az adott sávon belül - amit az ember érez a bemutató után - reklámmal, PR-interjúkkal, esetleg a plakáton egy arc hangsúlyosabbá tételével a felső szakaszba lehet tornázni, de sávot ugrani nem lehet. A másik módszer az árukapcsolás, amikor egy bérletbe tesszük a húzó és a kevésbé húzó előadást, de ezek legfeljebb csak meghosszabbíthatják egy kevésbé sikeres produkció életpályáját - persze ezért is mindent meg kell tenni. De ha valami nagyon nem megy, azt tudomásul kell venni, és levenni a műsorról. Más kérdés, hogy vannak olyan, egyébként jó produkciók, amelyek az első öt-hat hétben nem találják meg azt a közönségréteget, amelynek az az előadás szól - ebben van a marketingnek hatalmas szerepe.
MN: Ha egyszer csak az állam kivonulna a művészet támogatásából, lehetne esélyük a művészszínházaknak - és pláne a függetleneknek - a túlélésre?
OT: A művészszínházak nem tudnak meglenni állami támogatás nélkül. Iszonyú hiba lenne, ha ez megszűnne, mert ahogy az már elhangzott, én Shakespeare Coriolanusát soha nem fogom tudni bemutatni - akkor senki nem is mutatná be, ahogy Moliére vagy Csehov darabjait sem, mert ezek gazdasági alapon működő színházi struktúrában kivitelezhetetlenek. Tudomásul kell venni, hogy a színház és a kultúra nagy része állami támogatás nélkül nem működik, és nem is működhet.
MN: Milyen lehetőségük van a művészszínházaknak a költségeik fedezésére az állami támogatáson kívül?
OT: A mecenatúra a gazdasági válsággal gyakorlatilag megszűnt. Volt idő, amikor egyes nagy cégek erre hajlandóságot mutattak, és biztos vagyok benne, hogy amikor a gazdasági körülmények átalakulnak, és a kultúrához való hozzáállás más lesz a társadalom egy részében, akkor a mecenatúrarendszer újra elkezd működni, és egyes piaci cégek a művészi értéket létrehozó kultúra mellé állnak majd. Ez fontos út. Jelentős kérdés, hogy a kultúra és a színház a társadalom mely részének fontos, mely rétegéhez jut el, mert úgy lehet elérni a potenciális támogatókat, ha ez a réteg széles. Egy magas kultúrájú, nagy ismeretanyagú, széles látókörű társadalom hosszú távon egyre inkább értéket tud termelni, ki a művészi területen, ki a gazdaságban, ki az iparban, ki a bányászatban. Ameddig nem jönnek rá, hogy a kultúra mindenképpen erőforrás-teremtés, addig ilyesmiről nem lesz szó. És ezzel már a kultúrpolitikáról beszélünk.
MN: Lehet a mecenatúra alternatívája a kölcsönös szolgáltatáson alapuló, barter jellegű reklámozás a színházban?
OT: Ez feltétlenül járható út, hiszen a gazdasági válság miatt gyakorlatilag lehetetlen anyagi támogatást szerezni bármilyen produkcióra. A legtöbb cégnél nyitottak az adok-kapok megállapodásokra. Ugyanakkor a barterezés profitorientált, gyártó nagyvállalatokkal nem működik, még a nagyobb közönségű kőszínházak esetében sem, mert nem tudják a reklámozott terméket elég széles réteghez eljuttatni. Inkább a médiapartnerség jöhet szóba. Amikor egy nagy, profitorientált cég támogatja a kultúrát, ma már nem a brand image szempontok alapján döntenek, mert nem abban a gazdasági helyzetben vagyunk. Régebben lehetett számukra fontos, hogy a nevük összefonódjon például egy kulturális rendezvénysorozattal. Magyarországon a rendszerváltást követően volt relatíve nagy a kultúra támogatása, amikor a cégek elkezdték a saját brandjük ismertségét növelni vagy megteremteni, mert ebben segített egy-egy kulturális esemény támogatása. Most viszont minden fillér számít, így a cégek döntési mechanizmusa a következő: ha én egymillió forintot hirdetésre, sporttámogatásra, ingyen ebédeltetésre költök el, vagy egy színháznak adom oda, az milyen hozammal jár, mennyire hoz üzleti előnyt számomra. Tudomásul kell venni tehát, hogy ilyen formában nem fognak támogatásra költeni; hacsak nincs valamilyen magánszemélyi elkötelezettség a művészet felé.
MN: Azt mondják, a színházjegyek árát már nem lehet tovább emelni.
OT: Én is úgy látom, hogy már inkább lefelé kell menni. 2007-ben magasabb jegyárat lehetett kérni egy-egy kiemelkedő produkcióért, mint most. Csökkent a színházba járó közönség jövedelemtermelő képessége, így kevesebb jegyet tudnak venni; ez látszik akár a Ma Este Színház! sikerén vagy azon, hogy újra népszerűbb lett a bérletvásárlás, mint amilyen néhány éve volt.
MN: Tehát a művészszínházak csak akkor élhetnének meg állami támogatás nélkül, ha gyökeresen megváltoztatnák az arculatukat, és teljesen mást kezdenének el játszani?
OT: Így van. De a művészszínházak maradjanak művészszínházak, a függetlenek legyenek alternatívok és progresszívek, a piacról élő színházak pedig hozzanak létre népszerű előadásokat, amelyek értéket képviselnek.
forrás: http://magyarnarancs.hu/
