VARGA ANIKÓ: INTERFERÁL, REFLEXRE KÉRDEZ, TESZTEL

Az elmúlt években jelentős fesztiválkultúra alakult ki Erdélyben. Legyen szó kisebb vagy nagyobb, tematikus vagy szemleszerű, hazai vagy nemzetközi, állandó helyszínhez kötött vagy vándorfesztiválról, az erdélyi magyar színházak többsége hangsúlyt fektet arra, hogy kialakítson és fenntartson olyan rendezvényeket, amelyek révén az érdeklődő és a szakmai közönség számára egyaránt kontextualizálni tudja saját munkásságát, színházi elképzeléseit. Ezeknek a fesztiváloknak a céljai és motivációi nagyon hasonlók, és épp annyira komplexek, amennyire maga a fesztivál jelensége is összetett. Mégis, ha képletszerűen szeretnénk leírni a fesztiválok szakmai hozadékait, akkor azönreprezentáció – közönségformálás – társulatépítés egymással szorosan összefüggő tényezői megkerülhetetlenek.

Az önreprezentációt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy mit közvetít, és miként jelenik meg egy intézmény a kulturális nyilvánosság terében. Mivel egy fesztivál kommunikációs aktusok sorozata, természetesen a rendezvény összes, a művészeti és szervezői szegmensét érintő megnyilvánulás ide tartozik. Bár ezek közül a legkisebb gesztus is igen fontos, elsőként mégis az adott színház szellemiségét, hagyományait – és történeti tudatát, hiszen sok fesztivál jeles intézményi évfordulóval kapcsolódik össze –, színházi szimpátiáit (alkotókat, akikkel szívesen dolgozik együtt), valamint saját produkcióinak szerepeltetését említhetjük. Egy fesztivál programja értékorientáló a tekintetben, hogy a szervezők mit tartanak fontosnak a megmutatásra, az intézményük szellemiségéhez közel állónak (amely nem a produkciók esztétikai rokonságával azonos: lehet egy előadás a színházi nyelvet/jelenséget másféle módon problematizáló volta miatt is fi gyelemre méltó); ugyanakkor arról is beszél, hogy egy intézmény milyen művészeti és szakmai környezetben helyezi el – illetve látja szívesen – magát (pl. milyen szervezetek tagja; milyen partnerszínházi kapcsolatai vannak; a nagy kredittel bíró társulatok jelenléte a saját szakmai kredit jelzéseként is működik stb.). Az önreprezentációhoz tartozik az is, hogy egy színház miként van jelen a saját nézői közegében, az előadások mellett milyen off-programokat (pl. kiállításokat, koncerteket) ajánl a tágabb közönségnek, milyen refl exiós közeget teremt a rendezvénynek (a sajtókapcsolatoktól a szakmai beszélgetéseken és fesztiválújságokon át a különféle workshopokig) és természetesen az arculati elemek (design, reklám, fi gyelemfelhívó performanszok stb.).

A „sűrű”, intenzív közegnek közönségvonzó és -formáló ereje van. A fesztiválok kulturális mozgást valósítanak meg, amelyek eltérő színházi látásmódokat hoznak közel, de nemcsak a konkrét előadások, hanem a melléjük szervezett közönségtalálkozók is szélesítik a befogadói horizontot, alakítják a differenciáltabb nézést. Ha a fesztiválprogram koncentrikusan szerveződik, akkor a szórakoztató off-programok a legkülső sávban helyezkednek el, miközben kiemelt fontossággal bírnak a közönségformálás szempontjából. Ezekre a szervezők a lehetséges nézők előszobájaként tekin­tenek, aki ugyanis részt vesz egy koncerten, bulin, hajlamosabb beszippantódni a fesztivál egyéb rendezvényeire.

Ami a közönségformálásra igaz, hatványozottan érvényes a szervező intézmény társulatára, bár alighanem ezeket a hatásokat a legnehezebb szám- és törvényszerűen megragadni. Erdélyben – a budapesti színházi élethez képest, ahol ezt befogadóhelyként működő intézmények segítik – leve­gősebb a fesztiváltól független (külföldi, de akár országon belüli) vendégelőadások gyakorlata, s így, természetesen az egyéni érdeklődésből fakadó utazások mellett, főként a fesztiválok jelentik azokat az alkalmakat, amikor a különböző társulatok egymás munkáival, valamint kiemelkedő külföldi pro­dukciókkal találkozhatnak. Szakmai impulzusok persze nem csak az olyan szervezett események felől jöhetnek, mint egy előadás, konferencia, szakmai beszélgetés. Egy fesztiválnak, ahogyan a való életnek is, sokféle rétege van, amelyek közül nem mindig a legjobban látható hordozza a legmélyebb nyomokat. Bár szokás pejoratívan emlegetni a büfébeszélgetéseket – anélkül, hogy a nyilvános beszélgetések műfaját és szakmaiságát megkérdőjelezném –, itt olykor élesebben, személyesebben kerülnek terítékre a látott előadások.

Sokféle színházi fesztivál van Erdélyben, amelyek közül három nemzetközi jellegű: a kolozsvári Interferenciák Fesztivál, a sepsiszentgyörgyi Reflex Nemzetközi Biennálé és a Temesvári Eurorégiós Színházi Fesztivál (TESZT). Ebben a három fesztiválban közös az a szemléletmód, hogy megtörik a kulturális centrum–periféria egyirányú közlekedési elvét, gazdagon bontva le az ezek közti hierarchikus viszonyt (és ennek konceptjét), de az is, hogy nem a semmiből bukkantak elő. Mindhárom fesztivál története szorosan kötődik a színházak történetéhez.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Romániában és nemzetközi szinten az egyik leg(el)ismertebb magyar színház. Tompa Gábor, a színház igazgatója és főrendezője kezdettől fogva kiemelt hangsúlyt fektetett a román színház neves alkotóival való közreműködés­re és a nemzetközi színházi jelenlétre. Így a két Harag György Emléknapokat (2000; 2006) követően, 2007-ben első alkalommal megrendezett Interferenci­ák Nemzetközi Színházi Fesztivál, ame­lyet a színház fennállásának 215 éves évfordulójára időzítettek, már kiforrott színházi szellemiségre épült; a színház olyan közönségbázist és szakmai fi­gyelmet tudhatott magáénak, amely könnyedén megbírt egy nemzetközi rendezvényt. Ezt követte az Európai Színházi Unió (UTE) 17-ik, a bukaresti Bulandra Színházzal közösen megren­dezett fesztiválja 2008-ban, a kolozsvári színház taggá válásának évében. Az UTE fesztiválján, amelyre az épület új stúdiótermét is beüzemelték, többek között Roger Planchon, Matthias Langhoff, Andrei Şerban, Silviu Purcărete, Tompa Gábor rendezései voltak láthatók – a kolozsvári társulat a Három nővér, a III. Richárd, a Ványa bácsi és a Gianni Schicchi című előadásaival vett részt.

Az Interferenciák programja valamilyen módon mindig helyet adott az UTE tagszínházainak, aho­gyan a saját előadások megmutatása mellett a színházhoz közel álló alkotók munkáinak is, de ezeket a szempontokat a szervezők megpróbálták tematikusan összefogni. Az Interferenciák második ki­adása 2010-ben a színházi nyelvek és terek átjárhatóságának témája köré szerveződött – az előadá­sok belakták nemcsak a színház, hanem a Tranzit Ház, az Ecsetgyár és a Bánffy-palota udvarának tereit is. A tematikus megközelítés valójában a harmadik fesztiválra (2012) érett be, amely zene és színház kapcsolódását helyezte előtérbe, s erre az előadások tematikus/műfaji vonatkozásain túl a kortárs színházi előadások leginkább zenei fogalmakkal leírható szerkesztési módjai, nem-narratív esztétikai elgondolásai is reflektáltak. A második Interferenciák programja jóval egységesebbnek mutatkozott a színvonal tekintetében is. Márton Dávid Volksbühne-s Wozzeckje Büchner szövegét és Alban Berg operáját különböző zenei (jazz, elektronikus zene) és színházi műfajokkal (varieté, kon­cert) szőtte össze sűrű – mondhatni látomásos – színházi anyaggá, míg a Heiner Goebbels rendezteMax Blackben filozófia, irodalom, zene, tudomány, képzőművészeti installáció és technika összeé­réséből született performatív és igen szellemes előadás. De nagy sikernek örvendtek Yeung Faï, kí­nai marionett-művész Hand Stories (Kéz-történetek) című bábelőadása, Silviu Purcărete rendezései (Gianni Schicchi; Gulliver utazásai) valamint a dél-koreai Jaram Lee Ukcsuk-ga című előadása, amely Brecht Kurázsi mamáját dolgozta fel a phansori (koreai népi opera) műfajára alkalmazva.

Az Interferenciák szakmai programjai sokoldalúan igényesek: az előadásokat menetrendszerűen közönségtalálkozók kísérik, a fesztivál elméleti és gyakorlati workshopjait neves szakemberek vezetik (Patrice Pavis színházteoretikus, Almási-Tóth András rendező, Iosif Herţea zeneszerző), bemutatásra kerülnek a kolozsvári székhelyű Koinónia Kiadó színházi sorozatának aktuális kiadványai, és ezek mellett bőven válogathatunk előadásvetítésekből, koncertekből. Sok más fesztiválhoz hasonlóan a rendezvény saját, nyomtatott/online kiadvánnyal rendelkezik.

Azt, hogy az erdélyi nemzetközi fesztiválok a szakmai építkezés terepei (amit növekvő nézőszám, a program egészét és a szervezést illető részletezőbb figyelem is jelez), s hogy hosszú távú kultu­rális beruházások, nem csak képletesen kell értenünk. A kolozsvári színház új, korszerűen felszerelt stúdióterme 2008-ra készült el, pont az UTE fesztivál alkalmára, a színházi büfé átalakulása pedig a harmadik Interferenciák hozadéka. Ugyanezek a lépések Sepsiszentgyörgyön is megvalósultak: a színház frissen elkészült stúdiótermét a második Reflex Fesztiválon látható Hedda Gabler avatta fel, és ugyanekkorra alakult át hangulatosan a színházi büfé. A temesvári színház pedig most tervezi a belső terek átalakítását. (De a kisebb hazai fesztiválok is az építkező hozzáállást vonzzák, nyilván a büdzsének megfelelő léptékekben: van, ahol egy frissen felújított épületbe fesztivál költözik, ahogyan a nagyváradi színházba az átadás utáni évben a hatodik Interetnikai Fesztivál – van, ahol csak egy bejárati ajtó cseréjére futja.)

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház esetében nem említhetünk a Kolozsváréhoz hason­ló, látványos fesztiválelőéletet – bár a román színházi tagozat által szervezett TAMper fesztivál két, magyar–román alkotókat bemutató kiadását (2007; 2008) bizonyos értelemben annak tekinthetjük. Amiről viszont biztos állításokat fogalmazhatunk, az ekkorra beérett, és a Bocsárdi László vezeté­sével folyó, egyre nagyobb szakmai figyelmet követelő társulati munka. Bocsárdi nem csupán a színházat reformálta meg, de kitartó és következetes munkával közönséget is édesgetett (igencsak kísérletező kedvű) színházához – s erre a valós igényre alapozva lehetett megrendezni az első Reflex Nemzetközi Színházi Biennálét 2009-ben, annak a feltételén túl, hogy Kolozsvárhoz és Temesvárhoz hasonlóan Sepsiszentgyörgy is régiós kulturális központ.

A Reflex koncepciója a közép-európai színházi kultúra kiemelkedő, díjakkal elismert előadásainak a szemlézésére épül, különös tekintettel a német színházi esztétikára, amelyhez Bocsárdi elgondo­lásai oly közel állnak. Ahogyan az Interferenciák esetében, itt is a program részét képezik jelentős román és magyarországi produkciók, amelyekhez szervesen illeszkednek a saját előadások, illetve a város más színházi formációinak (M Stúdió Mozgásszínház, Andrei Mureşanu Színház, Osonó Színházműhely, Háromszék Táncegyüttes) az előadásai is. A fesztivál kísérőprogramjai hasonló elv alapján szerveződnek: a fesztivál ideje alatt színházi vonatkozású kiállítások láthatók, napi rendsze­rességgel diákoknak szóló szakmai műhelymunka folyik, közvetlenül az előadások után pedig román és magyar kritikusok-esztéták által moderált közönségtalálkozók kapnak helyet, amelyek végeztével esténként megnyílik a zenés-táncos klubélet. A Reflex programja élhetően emberléptékű, minőségi szempontból pedig kifogástalan: ennél nézőbarátabb arányt aligha lehet kívánni.

Ha az önreprezentáció leghangsúlyosabb elemeként a saját előadások bemutatását, valamint a fesztivál többi előadásainak a minőségét értettem, akkor ezt mindenképpen ki kell egészíteni a saját munkák kontextualizálásának gesztusaival, amelyek az intézményhez kapcsolódó hagyomány felmutatásától (az első Reflex a színház 60. évfordulójával esett egybe) a kortárs színházcsinálásra vonatkozó kérdésfelvetésekig terjednek, ha tetszik így, a múltat és jövőt egyként befogó tekinteten keresztül. Ez utóbbira a Reflex eltérő színházi esztétikákat felvonultató programjai igencsak alkalma­sak. Legyen szó a színház társadalomkritikai potenciáljáról vagy a színházi fenomenon a hagyomá­nyostól eltérő elgondolásairól (s hadd ne értsük ez alatt pusztán az intézményi működési formát, de az előadások esztétikai-filozófiai javaslatait is, amelyek a színészi szerep és a színészi játék fogalmait írják újra), a Rimini Protokoll, a Teatrul Act, a HOPPart Társulat előadásai, valamint Oskaras Koršu­novas, Krystian Lupa, Bocsárdi László és Andrei Şerban rendezései kérdésekben gazdag mezőt teremtenek. Míg a HOPPart Korijolánuszának és az Örkény Színház János királyának egyértelmű a magyarországi aktuálpolitikára konkrétan is irányuló társadalomkritikai igénye, addig az Alexandru Dabija által rendezett Absolutban Ion Creangă egy Krisztus-legendát feldolgozó meséje kerül a romániai társadalmi valóság közegébe: Marcel Iureş hajléktalanként, a társadalmi periféria lakosaként narrál és játssza el ezerarcúan égi és földi élet találkozásait. A Rimini Protokoll Radio Muezzinje az önprezentáció és élettörténet színházi viszonyát firtatta, Krystian Lupa Persona.Marilyn című rendezése az ikonikus alak és a valós személy közti törésekben a szerepfelvétel, a szerepben eltűnő, feloldódó színész – végső soron az én szóródásának – problémájára írt bonyolult, csodaszép esszét. Oskaras Koršunovas két rendezése (Hamlet, Éjjeli menedékhely) a színházi effektek intenzitásával nyűgözi le a nézőt, Koršunovas gondolkodása mégsem formai, előadásainak – az egyszerű pszichologizálástól mentesen – az emberi létezés kérdéseihez van közük.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) nemzetközi karaktere a szervező intézmény helyzetéből és a fesztivál által szemlézett régió sajátosságaiból adódik. Temesvár multikulturális jel­legét mi sem mutatja jobban, minthogy a magyar, román és német színházak egy épületben mű­ködnek – ehhez a TESZT a szerb színházi, a vajdasági magyar, a független magyar színházi és táncszínházi kontextusokat is hozzáteszi. Bár a Temesvári Csiky Gergely Színház a többi erdélyi színházhoz hasonlóan állami fenntartású, szellemiségét tekintve közelebb áll a műhelyszerű színházi működéshez; s ez mind a bevállalós, kísérleti előadások, de a mobilis szervezés, a koprodukcióra való hajlandóság képében is megmutatkozik. Fesztiváljuk nagyságrendekkel kisebb költségvetéssel gazdálkodik az Interferenciákhoz és a Reflexhez képest (a több százezer eurós költségvetésekkel szemben mintegy húszezer euró állt a 2013-as TESZT megrendezésére), és szerényebb a fesztivál minden tekintetben vett méretezése, a rendezvény jelentőségét tekintve azonban elöl van az erdélyi fesztiválok sorában. Ez az intézményvezetők – Balázs Attila igazgató és Gálovits Zoltán művészeti igazgató – jó stratégiai döntéseinek köszönhető. Röpke öt év alatt gyors fejlődésen ment keresztül a színház, izgalmas, fiatal alkotókat vonzottak magukhoz (pl. Horváth Csaba rendező-koreográfust, Hajdú Szabolcs filmrendezőt, Göttinger Pál és Koltai M. Gábor rendezőket), és igyekeztek kreatívan oldani a repertoárszínházi rendszerből és a konzervatívabb közönség ízléséből fakadó elvárásokon (pl. a Békeidő munkafolyamatára több hónapot szántak, zenés előadásként meg Pintér Béla Pa­rasztoperáját vették elő).

A TESZT programjának a régiós szemléből adódóan állandó résztvevői a Szabadkai Népszínház, a Kosztolányi Dezső Színház/Urbán András Társulata, az Újvidéki Színház, a szervezők mellett a temesvári román és német színházak illetve az Aradi Kamaraszínház – de szerb és magyarországi (jellemzően független színházi és táncszínházi) társulatok is megjelennek a fesztiválon. A temesvári színház nyitott a műfaji átjárások tekintetében, amit a saját előadások (pl. a Horváth Csaba rendezte Peer Gynt vagy a Hajdú Szabolcs által rendezett Békeidő) és fesztivál programja is tükröz.

A legutóbbi TESZT programja igen színvonalasra sikeredett. A Jugoszláv Nemzeti Színház hat és fél órás Sirálya, amely a fesztiválon nyolc és fél órásra bővült, nemcsak időtartama, de gondolatisága miatt is impozáns alkotás; a Horváth Csaba rendezte A nagy füzet az idei magyarországi évad egyik legfontosabb előadása, ezt a színvonalat tartotta Pintér Béla és Társulata Kaisers TV-je és az újvidé­kiek Opera Ultimája – ebbe a sorozatba könnyedén illeszkedtek a temesvári produkciók, a Békeidő és a Parasztopera(r.: Szikszai Rémusz) mellett a Gardénia (r.: Koltai M. Gábor).

A TESZT kísérőprogramjai a fesztivál családias mérete és közvetlen, laza hangulata miatt kevés­bé formálisak a másik két fesztiválhoz képest. Az előadások utáni közönségtalálkozók Upor László állandó moderálásával folynak, a fesztiválélet továbbpörgéséhez csak egy lépcsőfordulót kell eresz­kednünk az otthonos büféig, és a járkálások közben szabadon olvashatjuk a TESZT teatrológus hallgatók falra montírozott fesztiválújságját.

Sok mindenről beszél az, hogy Erdélyben mely színházak engedhetnek meg maguknak egy nemzetközi rendezvényt, amely számos feltétel együttállását igényli, s így nem véletlen, hogy pont Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Temesvár szervez szélesebb kitekintésű fesztiválokat. Mindez ko­rántsem jelenti a kisebb fesztiválok „leértékelését”. Ellenkezőleg, ha valamiről árulkodik ez a minden színházat érintő fesztiválszervezői tendencia, akkor arról, hogy ezek az intézmények a gyakorlatban is számot vetettek azzal, hogy a zártság, az önmagát kizárólagos referenciának tekintő alkotói ma­gatartás nem élhető opció. Opció az, ha egy színházi kultúra hálózatosan és dinamikusan gondolja el magát, nyitottan önmaga és mások nyelvi, kulturális és művészi sokféleségére.

forrás: http://www.jatekter.ro/