A Pesti Magyar Színház társulata az idei évadtól két új taggal bővült. Ők a színházpedagógusok: Kámán Orsolya és Márton Gábor Csaba. A gyermek- és ifjúsági előadások köré egy komplex színházpedagógiai programot építettek fel, amelynek a KiBelátó nevet adták. A két fiatal pedagógus színházról, gyerekekről és célokról mesélt.
Honnan indult a pályátok?
O: Budakeszin nőttem fel, ahol már általános iskolás koromban elkezdtem a színházzal való ismerkedést, a Mezei Mária Művészeti Iskola egyik csoportjának tagja lettem. Kislányként visszahúzódó gyerek voltam. Amikor elsősként először beültem az iskolapadba, a többi diáktársammal ellentétben, akik ragyogó tekintettel néztek a tanító nénire, és büszkék voltak, hogy iskolások lehettek, én háttal ültem és két hétig nem voltam hajlandó megszólalni sem. Másodikos lehettem, amikor komolyabban elkezdett érdekelni a színjátszás. Úgy érzem, nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak, kiváltképp Gyevi-Bíró Eszternek. Időközben egy mozgásszínházi csoport (Kara) tagja lettem, majd felvételiztem a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola színész II. szakképzésére, ahol találkoztam Gáborral. Nem szerettem volna színész lenni, de hogy alkotni tudjak, ismerni akartam a színházi világot.
G: Az én utam is hasonlóan kezdődött. Általános iskolában még nem volt egyértelmű, hogy művészeti irányba indulok, de sokat jártam vers- és mesemondó versenyekre. Miskolcon, ahol születtem, volt drámatagozat, oda jártam, később pedig csatlakoztam egy mozgásszínházzal foglalkozó diákszínpadhoz. Ott döbbentem rá, hogy mi az, ami gazán foglalkoztat, ugyanis ebben a csoportban számos alkalommal kipróbálhattam az interaktív színjátszást, amit a mostani munkám alapjának tekintek.
Mi volt az első lépés a színházpedagógia felé?
G: Harmadévesek lehettünk, amikor Gyevi-Bíró Eszter (koreográfus, rendező) felkért minket, hogy a Trafóba – ahol ő tartott drámapedagógiai foglalkozásokat – menjünk hospitálni. Aztán nagyjából 1 év elteltével, amikor Eszternek kisbabája született, egyszer csak beugrottunk a mély vízbe, fél évig nélküle folytattuk a Trafóban.
Mit gondoltok, miért pont rátok esett Eszter választása?
O: Azt hiszem, hitt bennünk, pontosan tudta, milyen oktatásban vettünk részt, milyen környezetben nőttünk fel. De az első Trafós foglalkozás nélküle valóban mélyvíz volt. 250 kamasz várt arra, hogy kezdjünk velük valamit, én pedig nem tudtam, mi a jobb, ha haverkodom, vagy ha tanárkodom. Mindkét attitűddel lehet hiteles és hiteltelen az ember. Megküzdöttünk a feladattal, és ekkor kezdtem azt érezni, hogy helyem lehet ezen a pályán.
Mi a titka annak, hogy a hallgatókhoz eljusson az az üzenet, amit közölni akartok?
G: Szerintem sok múlik azon, hogy a középiskolásokkal való kommunikációban önazonosak maradunk-e. Kezdetben túl sokat reflektáltam saját magamra, kompenzáltam, ha bedobtam egy gyenge poént. Mára már azt érzem, megtaláltam a helyes arányokat.
O: Nagyon fontos elmondani és folyamatosan éreztetni a diákokkal, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, nem tudjuk mindenre a választ, nem is biztos, hogy létezik jó válasz, és hogy igenis hibázhatunk. Mi is, ők is. És ott és akkor ennek nincs következménye.
G: A kölcsönös bizalomról és a tiszteletről szól az egész. A foglalkozások résztvevőinek bízniuk kell egymásban, hogy a játékok mélységét felfedezzék, a tiszteletet pedig azért fontos kialakítani egymás iránt, mert ez a jó együttműködés kulcsa.
Szerintetek miért választanak benneteket a tanárok?
G: Változó a döntés oka. Volt olyan, aki azért kért fel bennünket, mert ő maga nem találta a hangot a diákokkal, volt, aki egyszerűen csak érdeklődött a színházpedagógia iránt, el akart lesni tőlünk valamit.
A Magyar Színházban nem csupán középiskolásoknak, hanem általános iskolásoknak is tartotok foglalkozásokat. Feléjük hogyan közelítetek?
O: Általános iskolásoknak az elmúlt évben kezdtünk komolyabban foglalkozásokat tartani. Az egyik legfontosabb megállapítás amit esetükben tettünk az, hogy ők a látott előadáson nem gondolkodni akarnak, hanem szeretnék elmesélni azt. Hatalmas bennük a közlésvágy, és ezért kell egészen másképp felépíteni azokat a feladatokat, játékokat, amiket nekik szánunk. Szeretjük elbizonytalanítani őket, mert ha valami, amiben addig hittek, megkérdőjeleződik, gondolkodni kezdenek. Például a Rumini című előadás foglalkozásán mindig megkérdezzük, hogy mi történik. Elmesélik, hogy Rumini nem védte a hajó rakományát, ebből lett a baj. Alig 7-8 évesek, de máris ismerik azt a társadalmi elvárást, miszerint a közös, a köz tulajdona a legfontosabb. No, de mi van, ha az ember a sajátját védi? A kérdést boncolgatva nagyon izgalmas viták alakulnak ki. Fontos tudniuk, hogy ez esetben sincs rossz válasz, vagyis, minden válasz jó.
G: Kezdetben sokat gügyögtünk velük, majd lassan feleszméltünk, és elkezdtünk szinte ugyanúgy beszélni hozzájuk, mint az idősebbekhez. Attól, hogy ők kisebbek, nem kisebbek a szándékaink velük, csak mások.
O: Érdekes volt megtapasztalni, hogy náluk ugyanúgy léteznek evidenciák, mint a nagyoknál.
Hogyan épülnek fel a foglalkozásaitok?
O: A Magyar Színházban kisebbeknek a Rumini című előadáshoz, az Égigérő fűhöz, valamint az Almaszósz című mesejátékhoz szervezünk foglalkozást. Az ifjúsági darabok közül eddig a Közellenséghez, a Vérnászhoz, az Utazás a koponyám körülhöz, valamint a Romeo és Júliához építettünk fel foglalkozásokat. Minden esetben van egy fix forgatókönyv, amely általában vegyesen tartalmaz játékokat és beszélgetést. De, mint a színházban, itt is minden esetben a pillanat dönt. Ha a gyerekeknek inkább beszélgetni volna kedvük, mert annyi kérdés merült fel bennük, akkor beszélgetünk. De ha akadozik a beszélgetés, rögtön játékra váltunk.
Egy mondattal össze tudnátok foglalni, hogy mi a munkátok célja?
O: Kimozdítani a komfortzónából, megfogalmazni új kérdéseket és elindítani azt a folyamatot, ahol ezek a kérdések a közösségen belül már maguktól merülnek fel.
Kérdezett: Kmety-Molnár Györgyi
Usz.: Színház.hu
forrás: http://szinhaz.hu/
