A Vonalhúzást május 16-án mutatjuk be. A próbákon továbbra is részt vesz Gyenes Dániel – legújabb élményeit olvashatják.
Üdvözlöm a Kedves Olvasókat! Az elmúlt egy hétben viszonylag sok próbán jelen tudtam lenni, hála a drága tavaszi szünetnek. Ez alatt az idő alatt nem tódult elém rengeteg újdonság, váratlan cserék, átírások. Na, nem azért, mert már kész lenne a darab, egyszerűen csak folytatódtak a szokott összeolvasások, mozgásgyakorlatok.
Tisztázódtak számomra az előző cikkben említett kérdések; nevezetesen a férj és a barát jelenlétének jelentősége. Mindkettő egyfajta emocionális katalizátor az öcs számára. Ők azok, akik az amúgy is kissé megcsömörlött személyiségét még inkább földbe tiporják. Az öcsből ezek hatására, életében először ki is tör a harag. A sors fintora, hogy életének első ilyen esete pont a túlvilágon történik. A két férfi öcs iránti megvetését és sürgetését a nő próbálja csillapítani. Nekem eddig a nagy veszekedésjelenet tetszik legjobban, teljesen kikel magából mindenki.
A másik ilyen favoritok a már korábban említett lassított verekedésjelenetek. Úgy tűnhet, hogy túl véresszájú vagyok, de ebben a jelenetben mindenki fantasztikusan játssza el a maga „jasonstatham-es” szerepét, repülnek a pofonok és az emberek, ütik-vágják egymást, mindezt úgy, hogy egy percig sem forog kockán a testi épségük, és még le is lassítják a mozdulataikat. Egyre precízebbé válnak ezek a koreografált jelenetek.
A színdarab filozofikus tartalma, úgy érzem, egyre komplexebb. Az eddig megismert és említett elemek mellé most becsatlakozott egy új, amit maga a barát tár fel az egyik monológjában: a kapunyitási pánik. Ez egy egész generációt megfertőző betegség, a benne „szenvedők” egyszerűen nem mernek nyitni a világ felé, nem hajlandóak tenni a kényelmes és jó élet eléréséért, nem keresnek megszállottan munkát. Ebben rejlik az öcs tragédiája. Ez persze nem csak az ő tragédiája, hanem egy egész nemzedéké, ő maga nem egyedi eset.
A hangulat – mint mindig – nagyon jó, ami olykor a próbák egy részének rovására megy. Ugyanis a be nem tervezett esések természeten röhögőgörcsöt váltanak ki, úgy pedig nem igazán lehet koncentrálni szövegre. Erre nincs sok precedens, annál inkább a szövegbeli tévesztésre. Egy elfelejtett, majd tévesen megsúgott szó katasztrófát is okozhat. Ilyenkor a vörösre nevetett arcokon már csak rendkívüli szünet segíthet. Az ilyen esetekben – hogy a rendező emlékeim szerinti szavaival éljek – „annyira megteremtődik a jelenet, hogy meghal a darab”.
Köszönöm a figyelmet!
forrás: http://www.magyarszinhaz.hu/
