Egy személyben
A CSEMEGEPULTOS NAPLÓJA – ELSŐ SZERELEM
A monodrámákban legalább egyvalaminek nagyon jónak kell lenni. Legszerencsésebb, ha a színész az.
A monodrámákban legalább egyvalaminek nagyon jónak kell lenni. Legszerencsésebb, ha a színész az.
Ez egy elnagyolt igazság, de talán van benne valami. Ugyan, a július 22-én kedden a Régi Zsinagógában játszott A csemegepultos naplója és a két nappal később, csütörtökön a Kisszínházban bemutatott Első szerelem című előadások írói ellen sem támadhat kifogás, hiszen az előbbi szerzője a sikeres fiatal regényíró Gerlóczy Márton, utóbbié a színházakban nem túl gyakran hallott/játszott – bár mostanában fut Pesten a Godot-ra várva Kulkával és Keresztes Tamással – Samuel Beckett, szóval ellenük egy rossz szót sem lehet mondani, szövegük azonban, színpadra állítás esetében, a legteljesebb mértékben ki van szolgáltatva a színésznek.
Ami sokszoros felelősség, mert az, hogy valaki például az egyik nővér szerepében nem telitalálat Csehovnál (szándékosan hozok női példát, hogy ne lehessen vonatkoztatni a cikk férfi színészeire), ha egyébként az egész előadás jó, feledhető, de, ha valaki egyszemélyben viszi vásárra bármely szerző művét, övé a balhé, mert nem csak önmagáért felel, de az irodalmi alapanyagért is. Magyarul: az interpretátor saját személyével – karakterével, habitusával, tehetségével – szinte újraírja a művet, hiszen egyféle olvasat keletkezik az által, hogy kiáll vele a színpadra.
Ez az egyik fontos szempont monodrámák esetében. A másik: a színházi alkotói szándék realizálása, nevezetesen az a színészi vágy, amely e lehetőség kapcsán kirándul az ensemble munkából, s az autentikus egyéni teljesítményt hivatott megmutatni. Nagy a tét, egy, de leginkább két órán át kell lekötni a közönség figyelmét úgy, hogy közben nem peregnek a képek, vagyis nem szövődik/bonyolódik a cselekmény.
Mondjuk, Beckettnél nincs ilyen veszély, ám az ő szálkás, távolságtartó, elvont, s valamiképp abszurdba hajló szövegeit igencsak furcsa dolog puhán és érzelmesen visszahallani.
A debreceni Csokonai Színház vendégjátékán (Első szerelem) ugyanis ez történt, s az ember csak találgathatott, hogy Mészáros Tibor miért ezzel a szerzővel/figurával érzett rokonságot, holott egészen másfajta fából faragták őket? A találkozás nem is jött össze, igen erősen kellett koncentrálni, és türelmesen önszuggerálni, hogy kövessük őt, s együttmaradjunk vele és a nyolcvan perces játékidővel – de nem érte meg.
S ebben Gemza Péter rendezőnek is felelőssége van, akitől – a műsorfüzet által tükrözött munkamegosztás szerint – a jelmezre (amivel nincs gond, szabványosan beckettes), továbbá a talányosan semmitmondó, de mégis túlcsorduló díszletre, de legfőképp a szépelgően öncélú, idegesítően lárpúrlár világításra rá lehetne kérdezni.
De persze nem kérdezünk, mivel ez nem interjú, csak elmélázunk azon, hogy a MONOdrámában egyszer csak átvonul a színen egy pucér nő (pedig Beckettnek hála, enélkül is értettük ám, hogy valaki szeretkezett hősünkkel), s erről rögtön eszünkbe jut, hogy ezen az alapon a Godot-ra várva című darabot is lehetne úgy színpadra tenni, hogy a háttérben Godot naturálisan kártyázik, vacsorázik, kezet mos, intézi az ügyeit, satöbbi, és esze ágában sincs odamenni, ahova a darab főszereplői szerint kéne.
Ezzel szemben Gerlóczy Márton szövege (A csemegepultos naplója) úgy simul Ötvös András kezére, mint a kesztyű, s Göttinger Pál rendező is úgy snittel, mintha klipet forgatna, minden fiatalos, gyors, pergő és kalandos, vagyis az van, ami: egy fiatal író a vásárcsarnokban impulzusokat gyűjt és él át. A találó díszletelem pörög-forog, a kreativitásnak köszönhetően a lehajtható deszkák presszópultot és hidat/felüljárót egyként megjelenítenek, s Ötvös mindezt maximális fordulatszámon használja, igen, Ő azonos Ő-vel, azt látjuk-halljuk, sőt többet, mint ami a szöveg.
Azt ne firtassuk, hogy melyik előadás adekvát a Thealter szellemiségével.
Ezekben az anyagilag/támogatásilag vérzivataros időkben nem is kell megkérdezni, hogy mi, miért került ide. Itt van.
A kényszerben benne van az erény: kitágul a világ, mindenféle színház a lábaink előtt hever.
Ami sokszoros felelősség, mert az, hogy valaki például az egyik nővér szerepében nem telitalálat Csehovnál (szándékosan hozok női példát, hogy ne lehessen vonatkoztatni a cikk férfi színészeire), ha egyébként az egész előadás jó, feledhető, de, ha valaki egyszemélyben viszi vásárra bármely szerző művét, övé a balhé, mert nem csak önmagáért felel, de az irodalmi alapanyagért is. Magyarul: az interpretátor saját személyével – karakterével, habitusával, tehetségével – szinte újraírja a művet, hiszen egyféle olvasat keletkezik az által, hogy kiáll vele a színpadra.
Ez az egyik fontos szempont monodrámák esetében. A másik: a színházi alkotói szándék realizálása, nevezetesen az a színészi vágy, amely e lehetőség kapcsán kirándul az ensemble munkából, s az autentikus egyéni teljesítményt hivatott megmutatni. Nagy a tét, egy, de leginkább két órán át kell lekötni a közönség figyelmét úgy, hogy közben nem peregnek a képek, vagyis nem szövődik/bonyolódik a cselekmény.
Mondjuk, Beckettnél nincs ilyen veszély, ám az ő szálkás, távolságtartó, elvont, s valamiképp abszurdba hajló szövegeit igencsak furcsa dolog puhán és érzelmesen visszahallani.
A debreceni Csokonai Színház vendégjátékán (Első szerelem) ugyanis ez történt, s az ember csak találgathatott, hogy Mészáros Tibor miért ezzel a szerzővel/figurával érzett rokonságot, holott egészen másfajta fából faragták őket? A találkozás nem is jött össze, igen erősen kellett koncentrálni, és türelmesen önszuggerálni, hogy kövessük őt, s együttmaradjunk vele és a nyolcvan perces játékidővel – de nem érte meg.
S ebben Gemza Péter rendezőnek is felelőssége van, akitől – a műsorfüzet által tükrözött munkamegosztás szerint – a jelmezre (amivel nincs gond, szabványosan beckettes), továbbá a talányosan semmitmondó, de mégis túlcsorduló díszletre, de legfőképp a szépelgően öncélú, idegesítően lárpúrlár világításra rá lehetne kérdezni.
De persze nem kérdezünk, mivel ez nem interjú, csak elmélázunk azon, hogy a MONOdrámában egyszer csak átvonul a színen egy pucér nő (pedig Beckettnek hála, enélkül is értettük ám, hogy valaki szeretkezett hősünkkel), s erről rögtön eszünkbe jut, hogy ezen az alapon a Godot-ra várva című darabot is lehetne úgy színpadra tenni, hogy a háttérben Godot naturálisan kártyázik, vacsorázik, kezet mos, intézi az ügyeit, satöbbi, és esze ágában sincs odamenni, ahova a darab főszereplői szerint kéne.
Ezzel szemben Gerlóczy Márton szövege (A csemegepultos naplója) úgy simul Ötvös András kezére, mint a kesztyű, s Göttinger Pál rendező is úgy snittel, mintha klipet forgatna, minden fiatalos, gyors, pergő és kalandos, vagyis az van, ami: egy fiatal író a vásárcsarnokban impulzusokat gyűjt és él át. A találó díszletelem pörög-forog, a kreativitásnak köszönhetően a lehajtható deszkák presszópultot és hidat/felüljárót egyként megjelenítenek, s Ötvös mindezt maximális fordulatszámon használja, igen, Ő azonos Ő-vel, azt látjuk-halljuk, sőt többet, mint ami a szöveg.
Azt ne firtassuk, hogy melyik előadás adekvát a Thealter szellemiségével.
Ezekben az anyagilag/támogatásilag vérzivataros időkben nem is kell megkérdezni, hogy mi, miért került ide. Itt van.
A kényszerben benne van az erény: kitágul a világ, mindenféle színház a lábaink előtt hever.
Ibos Éva
forrás: http://tiszatajonline.hu/