ÉLMÉNYSZÁM

A leggondosabban összeválogatott színházi fesztiválokra is jellemző, hogy a valódi remekművek aránya eltörpül a tisztességesen elkészített, ám túl mélyre nem hatoló előadások mellett. A THEALTER ezen a téren is jobban teljesített, különösen a második három napon. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA, 2. RÉSZ.

Itt van mindjárt Pintér Béla legújabb, tavaly szeptemberi bemutatója óta máris kultikus státuszba emelkedett előadása, a Titkaink (kritikánkat ld. itt –a szerk). Pintér színpadán megint ott a felemelő rögvalóság, és ahogy szövődik a hazugságok és átverések hálója, az egyszerre tud röhögséges és sírnivaló lenni. Mindannyiunknak vannak titkai, mondja tárgyilagosan a tömött bajuszával, vastag szemüvegével, nyikorgó cipőjével egyenesen a nyolcvanas évekből betoppanó Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter). És valóban, éppen ezek a kicsinyes vagy kimondhatatlan titkok ejtenek foglyul és kötöznek minket egymáshoz. 

Mert itt mindenki szem a láncban, így aztán a magánélet és a közösségi létezés színterei magától értetődő módon folynak egybe. Ami a táncházban elkezdődik, az a hitvesi ágyban folytatódik, amiről ma a parlament folyosóin suttognak, holnap már a szamizdat kiadványok címlapjára kerül. Dermesztő nyugalommal sodródunk a tragédia csúcspontja, a szükségszerű robbanás felé, hogy aztán hirtelen a mába ugorva megértsük, hogy ebben az országban megállt az idő. Nem volt, nem lesz, mert nem lehet itt jobb semmi sem. 

Ilyenkor igazán jólesik megmártózni a percemberkék által nem uralt vegytiszta szépségben. Ezt kínálja Urbán Andrásnak a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban bemutatott grandiózus előadása, a Rózsák. A hasonló című Tolnai Ottó-versciklusból készült, néhány éve ugyanitt bemutatott A kisinyovi rózsának ez most a szöveg nélküli változata, egészen pontosan csak néhány sűrű, gyémántkeménységű sor hangzik el az előadás elején Béres Márta szájából, a folytatás pedig unikális kalandra hívja az ámuló nézőt. A Rózsák ugyanis olyan, nem könnyen dekódolható, minden érzékszervre ható össz-művészeti alkotás, amiben az egyik megfejtésnek pontosan akkora létjogosultsága van, mint a másiknak. 

A nyomasztóan leszűkített, koromfekete térben fehér kórházi vaságy világít, amit hamarosan három férfi és egy női alak vesz körbe és foglal el. Groteszk cselekvések sorozatán keresztül teremtenek kapcsolatot egymással, illetve a kezük ügyébe kerülő tárgyakkal. Agyagtömbök, lécek, csipketerítő, lepedőnyi papírlapok, csöpögő víz, szalmabála, plüss zebrák, kitömött flamingók, cintányérok, diszkógömbök sodródnak egymás mellé a fokozatosan kinyíló, legvégül kozmikussá táguló színpadon. Játékosságukban is komoly asszociációk kapcsolják egymáshoz a különös kellékeket, amelyek egyre gyorsuló iramban egyre váratlanabb viszonyokba kerülnek, folyton előre- és visszautalva későbbi vagy korábbi megjelenéseikre. A fenséges előadás a forma, az anyag, a ritmus, az asszociáció lehetőségeit próbálgatja könnyed és káprázatos képekben. 

Tétje van a hazai kortárs táncos szcéna egyik legizgalmasabb együttműködését megvalósító trió, aDányi Viktória, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara alkotta csapat fesztiválról fesztiválra utazó, Nyúzzatok meg! című előadásának is. A jól érzékelhetően egymást mélyen inspiráló táncosok a független epizódok és/vagy gegek sorozatában mintha azt feszegetnék, mit tudunk egymással kezdeni mi, egymással összezárt, a másikra rászoruló emberek: elegánsan siklanak át a köztünk álló falakon, folyamatosan megkérdőjelezik a bevett megoldásokat, pajkosan újrarajzolják a biztosnak tűnő határvonalakat. A két zenész, Czitrom Ádám és Porteleki Áron a táncosokkal egyenrangú szereplője az előadásnak: ahogy a mutatós táncok egyre gyorsabban „romlanak el”, ugyanúgy hangolódnak le az ő hangszereik is a táncosok alkotó közreműködésének köszönhetően, akik végül csupaszon, szigorúan közhely- és sallangmentesen állnak előttünk.

Nézőjét teszi próbára a szegedi Homo Ludens Projekt és a MASZK Egyesület koprodukciójában megvalósult autósszínház, a CAR-MEN. Igen, így, egyes számban: a négy darab, negyedórás sétakocsikázásból (illetve egy esetben őrült rodeóból) álló, egymáshoz csak címében kapcsolódó minielőadást egyszerre egy ember nézheti, miközben egy vagy két színész csak most, csak neki játszik. A négy sztori nem egyformán jó: az arisztotelészi és brechti katarziselméletet összevető túrát erőltetettnek és – néha szó szerint – szájbarágósnak érzem, a bőrmaszkos-haldoklós betétet elviselhetetlenül nyomasztónak, szövegét meg nehezen követhetőnek, ami után valóságos felüdülés a partizános-gitáros, az élet vizét kutató nótajárat. A kedvencem mégis az őrült Übü papa és a szintén nem százas Petőfi összeeresztéséből született jelenet, ahol a rettegés és a röhögés között kell választanom. A jeleneteket rendező Benkő Imola és Kállai Ákos vitán felül hatásos kísérlete a játékos ember számára elfogadható szabályrendszer kimunkálásán dolgozik.

A színészt egészen másfajta kihívás elé állítja az Orlai Produkciós Iroda ősztől Budapesten is látható előadása, a Gerlóczy Márton vaskos regénye nyomán készült, Göttinger Pál rendezte és Schneider Jankófontos közreműködésével született A csemegepultos naplója. Ötvös András másfél órás jutalomjátéka bravúros teljesítmény: a színésznek bámulatosan áll a kezére az alkalmi csemegepult minden felszerelési tárgya sonkától a konzervdobozig, rúd szalámitól a játéklibáig, csomagolópapírtól a kapucnis felsőig. A szomorúan lelógó lángolt kolbászok között mérsékelt politikai korrektséget tanúsítva új húsokról (azaz új nőkről) ábrándozik az egyedülálló csemegepultos, aki körül csupa ismerős alak bukkan fel a piacról, a társasházból, a sarki kocsmából, s akiket Ötvös szellemesen, tűpontosan jelenít meg. A csemegepultos asztalánál egy kirobbanó formában lévő fiatal színész találkozik a rá szabott szereppel, illetve a szerep életre keltéséhez tökéletesen adekvát (báb)színházi nyelvvel. 

Szerző: Jászay Tamás

forrás: http://www.revizoronline.com