(DANIEL GLATTAUER: GYÓGYÍR ÉSZAKI SZÉLRE)
A szerelem kialakulásának komplexitása számos forrásból ismeretes: filmekből, irodalmi alkotásokból vagy akár saját tapasztalatból. Az ismerkedés során az ember hajlamos kommunikációs gátak felépítésére, amelyek megakadályozzák, hogy megfelelően társaloghasson a kiszemeltjével, de számolni kell az esetleges előzetes elvárások nehezítő szerepével is. Ezek a tényezők szinte menetrendet szabnak a párkapcsolat szárba szökkenésének. Napjainkban ez a menetrend egyre inkább áthelyeződik az internetre. A közkedvelt médium, amely régóta népszerű platformja az ismerkedésnek, felgyorsítja a folyamatot, ám a személytelenséget nem lehet sokáig „húzni”, a feleknek előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül találkozniuk kell egymással. De mi a helyzet akkor, ha a két ember bőven megelégszik az interneten keresztüli kapcsolattartással? Daniel Glattauer osztrák író ötletes, szellemes és keserédes műve, a Gyógyír északi szélre pontosan erről szól. A különleges e-mail-regény a Belvárosi Színház produkciójában, Göttinger Pál rendezésében kapott méltó adaptációt.
Emmi Rothner (Fullajtár Andrea) és Leo Leike (Őze Áron) ugyanolyan hétköznapi ember, mint bárki más. Mindkettejüknek megvan a maga napi rutinja, Emmi esetében például a többszöri levelezés a Like magazinnal, hogy lemondhassa az előfizetését. Csakhogy elgépeli a címet, így a Like magazin helyett Leo Leikénél kötnek ki a felháborodott e-mailjei. Emmi és Leo tehát nem az ismerkedés szándékával kezd beszélgetni egymással. Kissé gyerekes módon indul a kálvária. Emmi tipikus szószátyár, aki mindig úgy érzi, tudja, hogy mit kell mondania. Biztos családi háttere, férje és gyereke van, mégis vágyik valami újra. Számára Leo csak egy a lehetséges alternatívák közül, akinek a segítségével kitörhet az eseménytelen életéből. Túlságosan éretlen és meggondolatlan ahhoz, hogy komoly érzelmeket fejezzen ki, a félszeg, magának való Leo mégis pont emiatt szeret belé. Leo nem híve az internetes ismerkedésnek, főleg azért, mert személyesen sem teljesít túl jól ezen a terepen. Meg van elégedve az életével, vagy legalábbis nem annyira aggódó típus, hogy kétségbe essen az őt érő új impulzusoktól. Emmivel való társalgása azonban akaratlanul is felkavarja a mindennapjait.
Levelezésük ártatlanul és kellemes, manírmentes humorral indul, majd minden levélváltással egyre komolyabbá válik. Mivel nem látják egymást, könnyebben írnak nagy hatású, hangzatos, rájuk nem kifejezetten jellemző mondatokat. Emmi például többször megemlíti, hogy gyökeresen megváltozott az élete, s hogy néha úgy érzi, legszívesebben elhagyná a férjét Leóért. Lépésről lépésre haladhatunk velük a vívódásaikban, láthatjuk, hogy minden komolyabb érzelmi elbizonytalanodásuk alkalmával megpróbálnak véget vetni a románcnak. Mindketten feszegetik önmaguk és a másik határait, de azokon a dramaturgiai pontokon, amikor már a néző is elkezdené összekapcsolni őket, megtorpannak, és végül nem történik meg a potenciálisan katarzist kiváltó találkozás. Leo személyiségében mindeközben teljes átalakulás megy végbe. A szótlan, mogorva énje fokozatosan eltűnik az újszerű vonzódás hatására. Érezhető, hogy ilyen intenzíven sosem sem volt még szerelmes korábban. Most nem kell latba vetnie a számára görcsöt okozó élőszóbeli kommunikáció eszközeit. Nem szokatlan, de frappáns ötlet, hogy a színpadon a két szereplő tere (szobája) nem fallal, hanem csak a jelzés szintjén van elválasztva. A színészek alakítása megfelelően harmonizál a darab témájával, első pillantásra egyáltalán nem illenek össze, és személyiségüket tekintve sem működik közöttük az összhang. Az események előrehaladtával azonban, ahogy a kapcsolatuk egyre bizalmasabbá válik, a néző szemében is összeillő párrá vál(hat)nak.
Társalgásuk ritmusát olykor megszakítják a vizualitás hiányából fakadó nehézségek. Érdeklődnek egymás külseje iránt, sőt, a közönséget is egyre jobban érdekli, hogy mit szólnának a másikhoz, ha találkoznának. A történet különlegességét és lényegét is pont ez a kérdés adja. Vajon ugyanazok az emberek lennének-e, ha élőszóval kommunikálnának? Ez a karakterekben is felvetődik: mégis kísérletet tesznek a találkozásra egy kávézóban. Elhatározzák, hogy nem árulják el az ismertetőjegyeiket, és akkor sem szólítják meg egymást, ha sikerülne is azonosítani a másikat. Ekkor még egyikük sem elég bátor ahhoz, hogy az idealizált képet elemeire rombolják, ahhoz viszont már nem elég közömbösek egymás iránt, hogy egyáltalán ne legyenek kíváncsiak a másik külsejére is. Hogy sikerült-e azonosítaniuk egymást, az az előadás végéig nem derül ki, és akkor is csak Emmi számára. Az előadás vége felé közeledve szerintem már megfogalmazódhat az a gondolat is, hogy ha tényleg mindketten át akarták volna lépni az e-mailezés határait, már megtették volna mondvacsinált kifogások nélkül is.
Ekkorra megfordulnak a szerepek: a korábban kezdeményező Emmit győzködni kell, Leo pedig szószátyárrá válik, aki megpróbálja a szeretett nőt kiszakítani a környezetéből, a szokásaiból. Emmi kezdetben játéknak fogta fel a levelezést, így a saját, személyes korlátait sem érzékelte. Amikor azonban az érzelmei komollyá válnak, pont ezek a korlátok vetnek gátat a végső beteljesülésnek. Az előadás folyamán kristálytiszta jelentést kap a cím is: Leo az egyik beszélgetésük során mentő ötlettel (gyógyírrel) szolgált Emmi számára a zavaró északi szélre, a férfi szintén gyógyírt jelenthet a nő életére, kiszabadíthatja „fogoly” helyzetéből.
Épp ezért kíméletlen a darab csattanója. Bár ez a kapcsolat eleinte sok jót ígér, valós és vélt félelmeik miatt egyre nehézkesebbé és csapdaszerűvé válik. A találkozás második lehetősége azonban ezek ellenére is adja magát, talán még jobban is, mint az első, hiszen azután, hogy Emmi szakított a férjével és a kényelmes házaséletével, a motivációja is komolyabb lett. Leo majdnem győzelmet arat saját maga és Emmi házassága felett is. A találkozásukat e-mailben meghiúsító és ezzel a szerelmesek utolsó esélyében kést megforgató férj az első, aki hibátlanul megfogalmazza Emmi és Leo helyzetének lényegét:
„Tehát az a kérésem, Leike úr: találkozzon a feleségemmel. Kérem, találkozzon már vele, hogy végre vége legyen ennek a zavaros ügynek! Felnőtt emberek vagyunk, nem írhatok elő Önnek semmit. Csak könyörögve kérhetem: találkozzanak! Szenvedek ettől a megalázó helyzettől és a tehetetlenségemtől. El tudja képzelni, milyen lealacsonyító számomra ilyen levelet írni? Ön viszont a legcsekélyebb mértékben sem járatta le magát, Leike úr. Nincs miért szemrehányást tennie magának. Sőt, én, én sem tehetek szemrehányást Önnek, sajnos, sajnos nem tehetek. Egy szellemnek nem tehet az ember szemrehányást. Önt, Leike úr, nem lehet megfogni, megtapintani, Ön valóságosan nem létezik, Ön nem más, mint a feleségem fantáziájának a szüleménye, a végtelen boldogság illúziója, bolyongás távol a világtól, a szerelem utópiája, betűkből felépítve.”
Ezek a sorok felébresztik Leóban a régi, realista énjét, azt, aki sohasem épített volna futóhomokra, és sohasem tudott volna szétrobbantani vagy akár krízishelyzetbe hozni egy házasságot. A visszafordíthatatlan lelepleződés erős kijózanító hatással bír, és kitűnően működik. Az e-mail cím, ahogyan a kapcsolat is, kitörlődik. Ez a végkifejlet azonban nem váratlan, ez is egy opció volt a befejezésre, sőt, talán az egyetlen olyan opció, amely méltó módon zárhatta le Emmi és Leo életének közös szakaszát.
(2014. január 4. Budapest, Belvárosi Színház – Orlai Produkció)
forrás: http://magazin.apertura.hu
