Van olyan, amikor egy hétvége nem egészen úgy alakul, ahogy az ember szeretné, de mégis be kell látnia, hogy hasznos volt, vagy "jó volt ez így a gyerekeknek". A Magyar Színház szombati bemutatója nagyon tetszett a fiamnak, valószínűleg még sokszor megnézné, ha tehetné, ugyanakkor én csak azt tudtam megállapítani, hogy már megint nem én voltam a célközönség. Egy napja gondolkodom az okain, hogy miért is hagyott hidegen. Rövid bejegyzés következik.
Jeney Zoltán lovagregény-folyamából a színház felkérésére írt darabot. Mostanában népszerű megint a lovagi téma, lsd. a Thália Rozsda lovagját a tavalyi évadból, a fiamat figyelve, ez nem is fog egyhamar kimenni a divatból, a fiúknak nagyon vonzó a téma.
A szerző története fordulatos, jó ötlet a Balaton melletti településnevek használata is. Sőt, a cselekmény álruhába öltözött királylányról és kóborló lovagokról, tündér-boszorkányról, átok-verte királyról, szerelemről és gyűlöletről elég rendesen össze van rakva. Ugyan előre sejtjük, hogy ki fogja a varázsvirágot megtalálni a Vendeki erdőben, de ez nem ront a mű élvezeti értékén.
Hát akkor mi? Kérdezhetné egy rutinos olvasó, aki már érzi, hogy most mégsem folytatódik a laudáció már túl hosszasan.
Göttinger Pál stílusparódiának rendezte meg a darabot. Nem akarta a történetet egészen komolyan venni. Az az érzésem, hogy mintha a szereplői nem önmagukat játszanák, hanem már azonnal idézőjelbe is tennék saját magukat. Minduntalan kikacsintanak a nézőre, olyan mintha maguk sem vennék komolyan az önazonosságukat. Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy ez a paródia-jelleg sokaknak tetszik. Én csak a saját benyomásaimat tudom rögzíteni, és én történetesen untam. Egészen pontosan: voltak pillanatok, amikor megelevenedett a mű, mert igazi érzések villóztak és keltettek feszültséget, pl. amikor Akarattya hercegkisasszony (Losonczi Kata) és Ádánd lovag (Lovas Rozi) két mondata összeszikrázott, mögötte volt a testvérpár egész viszonya, burkolt ellenségeskedése. Ezek működtek. Más helyeken viszont túlzásnak/hamisnak/erőltetettnek éreztem a humoros gesztusokat. A fiamat viszont nyilván ez (is) fogta meg, úgy hiszem.
Hálátlan ennél a darabnál is főszereplőnek lenni (Rév Fülöp: Ágoston Péter), éppúgy nem körvonalazódott markáns egyéniség a szerep mögött, ahogy a Rozsda lovag esetében is elég halványra sikerült éppen a központi figura. Ez alapvetően a szerző lelkén szárad, nem akad túl sok játszanivaló Rév Fülöp figuráján. Jónak is és érdekesnek is lenni egyszerre, talán nem is lehetséges.
A többi szereplőt nem sorolnám fel, a színház honlapján megtalálhatóak. A színészek közül többen is korrektül végrehajtották a rendezői utasításokat, működtették a történetet, de a már említett két színésznőn kívül még volt egy lovag is, aki a többieknél erősebbnek tűnt, és akinél azt éreztem, hogy inkább belülről fogalmazza meg a figurát, nem csak a felszínről. Takács Géza volt az, aki nekem a legmaradandóbb alakítást hozta, aki minden megjelenenésével felélénkítette az előadást.
A fiam viszont az összes lovagot nagyon szerette, roppant szívesen ment volna oda mindenkinek gratulálni az előadás után. Érzem, hogy lesz más családtag, akit még rá fog beszélni, hogy nézze meg vele még többször is az előadást. Ha innen nézzük, az előadás kétségtelenül sikernek tekinthető, a célközönség kellően lelkesedett. Akinek óvodáskorú vagy kisiskolás fia van, az feltétlenül megfontolhatja, hátha - némi önfeláldozás árán ugyan -, de mégis tud egy jó délutánt szerezni a gyereknek. Akár lányok esetén is működhet, próba - szerencse.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu
